(Komárom várát feladjuk. – Szabó Gábor honvédszázados. – Wolff
Sebestyén, a cserepár főhadnagy. – A macska. – A rizskása. – A sok
takács.)
Kissé hosszu a történet, de azért mégis elején kell kezdeni.
A mi hadvezérünk elhatározta, hogy Komárom várát átadja az osztrák
ellenségnek. Okosabbat már alig tehetett. Az orosz czár és az osztrák
császár hadai már elárasztották az országot. Nem volt már a szabadságnak
fölfegyverzett hadserege sehol. Utolsó győzhetetlen hadserege is letette
már a fegyvert Világos sikjain a nyár derekán. Komáromot ugyan be nem
veszi a gőgös ellenség. De mi haszna? A vár nem az ország. A kőfal nem a
szabadság. A hősi védő sereg nem a nemzet. Dicső halála nem a
függetlenség. Ködével, hidegével, komor napjaival már az ősz is
beköszöntött. Az én öreg barátom és atyafi bátyám tagyosi Csapó József,
a ki hirt mondani kint járt az országban, azzal jött vissza a várba,
hogy odakint már nincs remény. Bizony át kell adni a várat. Hadd legyen
a kardból, szuronyból kasza, kapa, a vitézből szántóvető, a háboruból
békesség.
Igy lett.
A nagy vár átadása sok mindenféle munkával, irka-firkával és huzavonával
jár. Át kell adni a kézi fegyvereket, az ágyukat, az épületeket, az
erődöket, a hadi lobogókat, annyi diadalmas csata dicsőséges tanuit. Át
kell adni a huszárlovakat, a hidverők, szekerészek, tüzérek szerszámait
s minden készségét s az eleven ökör- és juhnyájakat. A magyar fővezér
is, az osztrák fővezér is minden átadásra és átvételre más küldöttséget,
külön bizottságot, más meg más tiszteket rendel. Ezek azután
összejönnek, nagyot isznak, tárgyalnak, szemlélnek, számitanak,
jegyzőkönyvet készitenek, irnak, vitatkoznak, összevesznek, kibékülnek,
kezet fognak s ekként valahára megtörténik az átadás. Belekerül az egész
egy délelőttbe. Ha meghalt a szabadság: mirevaló volna hosszasan
vesződni a hagyatékával? Ugy se ér már az egész egy pipadohányt.
Az élelmiszerek átadását-átvételét is külön bizottság végezte.
A ki átadta: az Szabó Gábor honvédszázados. Jókedvü, délczeg fiu, igazi
hős, debreczeni származás, végezte már a jogi tudományokat, kész volt az
ügyvédségre. Vörös volt haja, bajusza, szemöldöke. A vörösember vagy
nagyon rossz, vagy nagyon jó ember. Ő nagyon ió ember volt, a mint a
történet majd igazolja.
A ki átvette: annak a neve Wolff Sebestyén volt. Valami cserepár
főhadnagy. Vékony, nyurga legény. Vagy osztrák, vagy cseh születés. De
meglehetősen törte a magyar nyelvet. Máskülönben oly módon nem
tárgyalhatott volna Szabó Gáborral, a miként tárgyalt. Olyan debreczeni
fiu és olyan debreczeni diák akkor még nem volt a világon, a ki németül
vagy csehül tudott volna tárgyalni. Elhiszem: most sincs.
A két tiszt közt a találkozásra a pavillon udvara s annak is a 37-ik
számu szobája volt kitüzve.
Most két pavillon van. Az uj-pavillon, mely alig félszáz éves. 1849-ben
még nem volt meg, később épitették az osztrákok. Akkor az öreg vár külső
részét hivták pavillonnak. A jó komáromi magyar ugyan ezt a szót nem
ismeri. Ő Babilonnak nevezi mind a kettőt. Igy tanulta a szentirásból és
a zsidók történetéből. De hiszen ez mindegy.
Pontban kilencz órakor, a kitüzött időre megjelenik Wolff Sebestyén
főhadnagy teljes katonai diszben. Őrmester, káplár, két szál közlegény
jön utána katonásan, keményen. Már akkor szabadon jártak az osztrák
tisztek a vár főkapuján keresztül. Hiába mutogatta nekik a fügét a kőből
való hires komáromi szüzlány.
Pontban kilencz órakor várja őt Szabó Gábor százados teljes katonai
diszben. Emberei mellette.
A főhadnagy üdvözli a századost, elővesz valami irást, átadja s motyog
valamit német nyelven. Az az irás volt az ő parancsa az élelmiszerek
átvételére.
A százados viszonozza a katonás üdvözlést. De az iráshoz hozzá se nyul,
hanem vidáman megfogja a cserepár keztyüs kezét s megrázza istenesen.
– Szervusz bajtárs! Hozott a rossz lélek! Az irásod nem kell, elhiszek
én neked mindent. Hanem magyarul beszélj velem, mert
szentháromság-erre-amarra, nem kapsz tőlem gombóczra valót.
Okos fiu volt a cserepár főhadnagy, elnevette magát s nyomban elkezdett
magyarul beszélni. Már a hogy’ tudott.
Csakhamar azt kérdezte, van-e leltár az élelmiszerekről?
– Van bajtárs, van. Ird, majd én mondom.
S mondta. A cserepár őrmester papirost, tollat, tintát fogott s irta.
Buzaliszt: kilenczezer mázsa.
Őröletlen buza: hatezer pozsonyi mérő.
Rozsliszt: ennyi meg ennyi mázsa.
Bab, lencse, köleskása: toronyszámra.
A burgonyát szedjétek ki a földből magatok. Eddig mi nem értünk rá.
Ezentul pedig nem dolgozunk, kivált a németnek.
Só, paprika, magyar bors, fehér bors, szegfüszeg, gyömbér,
szerecsendióvirág, fahéj, igaz sáfrány s egyéb mindenféle füszerszám,
sárgaczukor, fehérczukor, kávé, tea, czikória, kinin, hashajtó,
ipekakuanha, szilvaiz, kréta, dara, aszalék, zsir, kenőcs, hátas
szalonna öt nagy raktárral. Negyvennyolcz macska az egerek és patkányok
ellen.
A cserepár őrmester irt gondosan. De a macskáknál mégis kérdőleg nézett
a főhadnagyra. Beirja-e ezeket az élelmiszerek közé?
A százados rászólt:
– De csak ird be fiam szépen. Ezekre vigyázzatok legjobban. Különben a
mindenféle féreg bocskortok szijját is lerágja s mezitláb jár a
császártok katonája.
Hát csak beirta az eleven macskákat is az élelmiszerek leltárába.
– Hát aztán megvan-e ez mind, a mit te, százados bajtárs, nekünk itt
elszámláltál?
Ezt kérdezte a főhadnagy.
– Megvan bajtárs mind. Több is lesz, más is lesz még ott.
– Például.
– Például rizskása.
– Rizskása? Hát a magyar sereg még rizskását is kapott?
Csodálkozott a cserepár. Akkor még a rizskása csak uri asztal teritékén
volt. Az osztrák hadseregnek volt ugyan rizskásája, mert akkor még
megvolt Lombardiája és Velenczéje. Hozott onnan eleget.
Szabó Gábor honvédszázados nem felelt a kérdésre hamarosan. Megnézte a
cserepár főhadnagyot. Sovány volt az a főhadnagy rettenetesen.
Nyakravalójába belefért volna még másik cserepár főhadnagy nyaka is.
Szemei is be voltak esve keményen. Csak a napsütés tartotta arczán az
élet szinét. Azt felelte neki:
– A rizskásáról ebéd után beszéljünk.
A százados vendégelte meg az átadó és átvevő bizottságot. Még az övé
volt a várnak minden étele, itala, még nem irta alá a leltárt. Volt hát
bőven elég. Ezzel is kevesebb jut a németnek. A két tiszt külön
szobában, az altisztek és legények másik szobában. Evett a cserepár
főhadnagy, csak ugy fuldoklott. S ivott rá hatalmasan. A hires neszmélyi
bor gyorsan tünt el a czinkotai itczés üvegekből.
Látta ezt a honvédszázados, le nem vette szemeit a főhadnagyról. Látta
azt is, hogy azért eszén van a főhadnagy. Eleibe könyököl a fekete
kávénál az asztalon s igy szól hozzá:
– Bajtárs, nem haragudnál meg te azért, ha én most téged apád-anyád,
minden pereputyod felől kikérdeznélek? Látom, jól esett az ebéd neked
is.
A cserepár főhadnagy nagy lelkesedéssel válaszolt.
– De bizony jól esett bajtárs! Meg is áldjon érte az isten! A tavasz óta
még nem laktam jól istenigazában. Mindig futnunk kellett, hol előre, hol
hátra. Kemény gyerekek voltatok, az ördög se hitte volna előre. Szegény
apám, anyám nehezen él otthon, heten vagyunk testvérek, de csak nekem
magamnak van biztos kenyerem.
– Hát a többi miféle mesterember?
– Takács. Mind a hat takács. Apám-anyám is takács, Az én falumban
mindenki takács, de most minden takács koplal; egy esztendő óta nem
vettetek ti magyarok tőlünk gyolcsot.
A százados nevetett. Ennyi takács egy csomóban!
– Tudod mit bajtárs! A ti gyolcsotokat én meg nem veszem, hanem azért
megsegitlek. Csakugyan van nekem sok rizskásám. Alig három hete vettük
el tőletek, a mikor Győr felé pokolba kergettünk benneteket. El se
tudtuk még rakni a katonai raktárakba, ott van a vármegyeház
pinczéjében, van vagy ötszáz mázsa. Hát én ezt a rizskását irás nélkül
neked adom. Hadd legyen ezzel is kevesebb a császárodnak.
Wolff Sebestyén főhadnagy kimereszté szemeit erre a nagy szóra. De
bámulása nem sokáig tartott. Elkezdett számitgatni. Egy font rizskása öt
pengő krajczár, ő is eltudja adni négyért. Egy mázsáért kap hat forint
és negyven krajczárt, ötszáz mázsáért háromezer-háromszáz-harminczhárom
forintot és husz krajczárt!
Szent Venczel és Szent Nepomuk! Ekkora kincset még nem látott a Wolff
Sebestyénnek nemzetsége. Ötven takács se tudná ezt hamarosan megkeresni.
Tyüh bajtárs, nem százados vagy te, hanem maga a Megváltó.
Felugrott az asztal mellől, a századosnak ölébe omlott, elkapta a két
kezét s összecsókolta, azután lehajolt az asztal alá, hogy a lábait is
megcsókolja, de erre nézve már nem sikerült buzgósága, hanem azért ujra
felemelkedett, két kitárt karjával a százados nyakába esett s
nyalta-falta, mint a tehén a borját. Alig tudott tőle a százados
szabadulni s három asztalkendője is megharmatosodott, mig fejét, arczát,
nyakát a sürü bajtársi csókok nyomától megszabadithatta.
Hanem azért ebéd után okosan viselte magát a főhadnagy, de a százados is
szavának állt.
Leltárba irták a bort, sört és pálinkát is. Leltárba vettek öt font
rizskását is. Azután aláirták és megpecsételték az irásukat. Komárom
szüz vára most már az ellenségé.
Akkor a százados elvezette a főhadnagyot a vármegyeházhoz, előszólitotta
várnagy uramat, s annak megmagyarázta, hogy a pinczékben levő rizskása e
szempillantástól fogva Wolff Sebestyén főhadnagy uré, senkié se másé, ha
valamikor kiadja valakinek, csak neki adhatja ki, senkinek se másnak.
Megértette a szót jó Keserü Mátyás várnagy uram s hiven megfogadta.
Igy lett urrá a cserepár főhadnagy 1849-ik évi október hava 7-ik napján.
El kellett ezt mondanom, hogy megérthesse kiki, a mi velem tizennégy
esztendő mulva történt.