(A föld népe. – Kossuth alföldi utja. – A nagykőrösi nemzetőrök. – A kis
kunok. – Három pandur meg az esküdt ur. – A szilas-balhásiak harczolni
akarnak. – Roth generális utolsó tábor állása. – A tábori éjszaka. –
Megyünk apámmal Görgey elé.)
Jön a föld népe!
Ezt mondta a mezőföldi ember, a mikor seregenként, nagy tömegekben
jöttek a túl a dunai nemzetőrök.
A katona nem a föld népe. A tisztviselő se az és a nemesség se az. A
nagyszámu nemzetőrt nevezte el a mi népünk föld népének. Sötétkék
ruhája, széles karimáju kalapja, a kalapon nemzetiszinü szalag, a ruha
szabása egészen a mezőföldi telkes gazdáéhoz hasonlit: ilyen volt a túl
a dunai nemzetőr.
A mi vidékünk a Duna balpartját, a Duna–Tisza közét nevezi Túl a
Dunának. Onnan jöttek a nemzetőrök. Kevés puska, kevés kard, sok dárda,
sok fokos, néhány kasza is: ebből állott a nemzetőrök fegyverzete. A
tisztek lóháton. Egyébiránt kocsi és ló szép számmal volt velük. Kellett
a podgyásznak, az elfáradt embernek, a nehezebb gunyának s némi
enni-innivalónak az a sok kocsi. Őszi idő. Eső lehet, hideg lehet,
kegyetlen szél is támadhat, isten tudja: lesz-e jó hajlék mindenütt,
okos ember meleg ruhát is visz magával hosszu utra.
A mely napokon mi a büszke bánnal Lepsényben vesződtünk: ugyanakkor ment
Kossuth Czeglédre, Nagy-Kőrösre, Kecskemétre, hogy nagy lelkének tüzével
lángra lobbantsa a szunnyadó lelkeket. Ébredj magyar! Bitor ellenség
tört hazádra! Légy bátor, mint mindig. Légy erős, mint hajdan. A mi
fegyvered van: vedd kezedbe. De puszta kézzel is álld utját az
ellenségnek. Apáid se kimélték vérüket, te se sajnáld a tiédet. Rongy
élet a szolgaélet. Vagy szabadon élj, vagy halj meg becsülettel!
De mi ezt nem tudtuk. A villám segitségével nem lehetett akkor még se
irni, se beszélni. Kossuth fönséges utjának hirét csak sokkal később
hozta hozzánk a szellők szárnya.
A czeglédi nemzetőrök Bicske felé jártak. A kecskeméti nemzetőrök utját
nem ismerem. A nagy-kőrösiekről már többet tudok.
A mely napon Roth generális Soponyára ért, hogy este kiejtse kezéből a
kanalat: ugyanaz napon, október 4-én, hat század nagy-kőrösi nemzetőr
gyönyörü rendben bevonult Sár-Bogárdra. Kemény járásu, napsütött arczu,
kipödrött bajuszu bátor fiuk és férfiak. Kik voltak, hányan voltak, kik
vezették őket: másutt beszélem el. Ma is sokan élnek még közülük. A kik
pedig elmultak már: azokra büszkén emlékezik az ivadék.
Csak egyről emlékezem meg ezuttal.
Sár-Bogárdon lakott egyik nagybirtoku bátyámuram, Huszár Gábor. Felesége
Hajós-lány, a sár-abai Hajós nemzetségből, apámnak unokatestvére s
mező-szentgyörgyi közös birtokainkban osztályos atyánkfia. Nála volt
szállva többedmagával egy nagy-kőrösi nemzetőr. Fiatal surján legény,
piros, pozsgás, jókedvü diák, alig tizenhat esztendős. Sok fiu, sok
leány volt a háznál. A Huszár-fiuk: Zsiga, Elek, Imre természetüknél
fogva szótalan gyerekek voltak. Sokáig emlegették ők is, a leányok is a
jókedvü nagy-kőrösi diák-nemzetőrt. A ki pedig senkise volt más, mint
Nagy-Kőrös városának később sok időn át hires főjegyzője, Molnár Gedeon.
Előkelő nemzetségü, ma is él, nagy birtokát kezeli, ma is jókedvü s
ámbár mai napság már nem diák, azt hiszem, Jellasich ellen ma is elmenne
nemzetőrnek is, honvédnek is, a miként ötvenhat év előtt megcselekedte.
Szeptember 25-én harsogott le Nagy-Kőrös városának háza erkélyéről, a
hirdető erkélyről Kossuth szózatos beszéde s október 4-én már
Sár-Bogárdon volt a nagykőrösi nemzetőr. Századokba osztva, tisztekkel
ellátva, katonai pontossággal. Az utnak hosszusága a mindenféle
kerülőkkel vagy kétszáz kilométer. S közben a Dunán is át kellett
szállani Ercsinél.
Hogy’ lehet ez?
A nemzetőr még se katona. Ma más korban élünk. Ma vaskerékcsapáson
villamos erővel röpiti a katonát a vaskocsi s ha ma mozgósitják a
katonát: még se tudna a kilenczedik napon teljes rendben az ellenség
előtt kétszáz kilométer távolságban pontosan megjelenni. S a nagy-kőrösi
nemzetőr ezt tudta.
Hajh, dicső mult! Szinte bágyaszt, ha rád emlékezünk, Más lelke volt
akkor a magyarnak. Mai lelke mélyen alszik. Fölébred-e még, a mig mi
élünk?
Napkeletről jött a nagy-kőrösi nemzetőrség. Onnan jöttek a kis-kunok is
még nagyobb sereggel. Náluk Kossuth nem járt ezuttal, de azért mégis ugy
jöttek, mint a felhő. Otthon nem maradt volna senki. A horvátokat meg
akarta enni mindenki.
Sok rokonember és ismerős volt köztük Kun-Szent-Miklós és Kis-Kun-Halas
vidékéről. Apám öreganyjának egyik testvérét odavitték férjhez, másik
testvérének ivadékai odaköltöztek. A Maár, Baki, Bankós, Takács, Bibó,
Bessenyey nemzetségek sok tagja tartotta közelről vagy távolról az
atyafiságot az öregekkel.
Sok pajkos fiatal is volt köztük. A kis-kun hajdan hires volt a
pajkosságról. Poharazás közben elődeink a kis-kunt nem is fogadták el
igaz nemesnek, hanem pajzánul csak vad nemesnek. Ellenségüldöző utjokban
sok rakonczátlanságot követtek el a pajkosabbak. Meglövöldözték az apró
jószágot; a birkának meg se kérdezték az árát, mégis illatos paprikást
készitettek belőle; ölelgették a menyecskéket; a csárdákon földhöz
vagdalták a mértékeket. Ugy viselték magukat, mintha katonák lettek
volna, holott pedig csupán nemzetőrök voltak.
– Itt van a tatárjárás!
– Hol van, merre van?
– Hát még nincs itt, hanem jön. Két napi járóföldre vannak már a
kis-kunok.
Efféle beszélgetéssel ijesztgették az emberek egymást. Pedig nem is volt
rá komoly ok. Csak a szállongó hir csinált kicsinyből nagyot.
De a hir mégis eljutott Veszprémbe, a vármegye székhelyére. A bölcs
alispán lovasfutárral utasitotta az egyik járásbeli esküdtet, hogy
tartsa fenn a rendet, fegyelem alá szoritsa a kis-kunokat, sulyos
felelősség alatt teljesitse kötelességét s megnyugtató jelentését
haladéktalanul nyujtsa be a nemes vármegyéhez. Minthogy pedig mindezt
puszta szóval elintézni nem tudja, karhatalmi erő gyanánt rendelkezésére
bocsát az alispán – három pandurt.
– Három pandur! háromezer kis-kun nemzetőr fékentartására, ha az pajkos
akar lenni! De hiszen dohányzacskó lesz annak a három pandurnak a
bőréből iziben.
Nagyot nevetett a járásbeli esküdt. A ki nem volt más, mint az én
másodizigleni nagybátyám, Laszly György, szilas-balhási birtokos.
Érdekes ember, a rég kihalt ősnemesi társadalom remek alakja. Könyvet
érdemelne életének megirása. Hogy iróink, költőink, korfestőink ki
engedik halni az ily férfiak emlékezetét!
Azonban az alispán lovasfutárja után nemsokára megérkezett a három
pandur is. Veszprémből jöttek egyenesen kocsin. Szép, tiszta
egyenruhájuk, tömött tarisznyájuk, szalagos pörge kalapjuk, rövidcsövü
jó puskájuk, elegendő puskaporuk.
Katonásan jelentkeztek a járásbeli esküdt urnál. Várják a parancsot. Ők
majd rendet tartanak a kis-kunok közt, ha azok rakonczátlankodnak.
– Jól van, fiaim. Derék gyerekek vagytok. Igyátok csak meg ezt a jó
pohár bort. Azután jöttök velem!
Ott lakott az öregapám mellett. Nagy telke, kertje lenyult a tóig.
Uszóláp volt a taván. Sok mulatságos története van ennek az uszólápnak.
Az ő telke s az öregapámé egy osztályből hasadt.
Elvezette a három pandurt a telken levő pinczéig. Kinyitotta a pincze
ajtaját s levezette őket a pinczébe.
– Itt lesz a tanyátok. Hozzatok be tiz kéve zsupszalmát és csináljatok
magatoknak vaczkot, puha szalmaágyat. Enni-inni valóról ne aggódjatok.
Ma még szabadon járhattok. Holnap délben itt lesznek a kis-kun
nemzetőrök. Holnap hajnalban tehát ide bezárlak benneteket s innen meg
nem szabadultok addig, mig egyetlen kis-kun lesz ezen a vidéken. Akkor
megmarad a rend, nyugalom és a békesség. Mert ha titeket meglát a
kis-kun s megérti, hogy ti akartok köztük rendet tartani: akkor
fenekestül felfordul a jó rend, titeket pedig ugy agyonütnek, mint a
patkányt. Nem akarok az alispán urnak a bőrötökkel beszámolni.
– Igenis, tekintetes esküdt uram, megértettük.
Négy napig ettek-ittak, aludtak a pinczében. Igy menekült meg mindenféle
zajtól, zenebonától és kárvallástól a szilas-balhási nagy nemesi község.
Tolnavármegye se maradt el a maga nemzetőreivel. Teletömte csapatokkal
Ozora körül a Sió jobb partján a dombokat, erdőket és ligeteket. Ha jól
emlékszem: tagyosi Csapó Vilmos volt a nemzetőrök parancsnoka. Itt ugyan
hiába törekednék az osztrák vezér a maga seregét a Sión átszállitani.
A Sió bozótos völgye nem nagyon széles. Két-három-négyszáz méter. De a
milyen széles: olyan járhatatlan. Nádak, sások, ingoványok, szabad
vizek, süppedékek szövevénye. Akkor még nem volt szabályozva, csatornája
nem volt megásva. Csak a hol hidja volt, ott lehetett rajta átmenni.
Lovasságnak és ágyunak hid nélkül még csak elképzelni se lehetett az
áthatolást. Ozoránál volt hidja. Akkor még Eszterházy herczegnek
hatalmas vizimalma is meg volt. Csakhogy a tolnai nemzetőrök fölszedték
a hidat s még töltését is elpusztitották. Még gyalogos ember is csak ugy
mehetett volna át a tulsó partra, ha egyidőre békává, kigyóvá,
vadkacsává átalakul. Ez pedig nehéz dolog.
Ide jőjj most már, osztrák hadsereg, vezéreiddel együtt!
Mégis ide jött az osztrák hadsereg. Ide vezette Roth tábornok, a vezér.
Egy darabig czél és irány nélkül bolyongott ez a hadsereg a pusztákon.
De minthogy Kálozd felől napközben nem látott ellenséget, a mint hogy
ott nem is volt, a Zichy grófok Ödön pusztája körül rábukkant a déghi
utra s ezen vonult Dégh felé. Innen Szilas-Balhásra.
Itt a nemzetőrök századosa Császár Nepomuk János volt, Nitzky Kristóf
grófnak uradalmi intézője. Ábrándos gondolkozásu, szerepelni vágyó,
bőkezü művelt uri ember. Nagy háztartása, derék gyerekei, hires szépségü
leányai. A szilas-balhási nagy nemesi társaságnak vezető embere.
Mikor Roth tábora jött: behivta és csatasorba állitotta nemzetőreit.
Lehettek vagy háromszázan. Jó lovas volt, maga lóháton ült, nemzeti
vállszalaggal, hosszu vöröstollas kalappal s egyáltalán nem akart
kevesebbet, mint Roth táborának utját állani, azt megrohanni, csatára
kényszeriteni s szétverni.
Háromszáz fegyvertelen és tanulatlan nemzetőr egy hadsereg ellen, mely
nyolcz ezer jó katonából áll ágyukkal és lovassággal s vitéz
tisztikarral!
Valami őrültség ejtette hatalmába akkor az embereket?
Nem.
Hanem csodálatos érzéssel voltak a szivek tele. Azt hittük: akár sok,
akár kevés az ellenség, nekünk azt meg kell támadni, mivelhogy a hazát
és a becsületet kötelességünk megoltalmazni.
Hogy a harcznak mi lesz a vége: minden elme nem számitgatta komolyan.
A szilas-balhási nemes urak, atyafiak azonban számitgatták. Sehogy se
fogadták el ezt a haditervet. Pedig a nemzetőrség az északi faluvégen a
temetőhalmoknál már farkasszemet nézett az osztrák sereg előcsapataival.
De bizony Császár Nepomuk János százados uramat majd le nem huzták a
lóról.
Az én Laszly György megyei esküdt urambátyám szintén lóháton volt s apró
vörös cserép makrapipáját ki se vette a szájából, csak ugy csörditett
oda szóval:
– Mit akarsz Muki-Muki-Nepomuki?
Még pajzánkodott vele, a mit a kálvinista nemesség megszokott már a
Nepomuki névvel, lévén a délczeg nemzetőri százados a katholikus egyház
buzgó hive.
– Mit akarsz? Elpusztitani a falut? Pandurjaimat már a pinczébe zártam,
hogy zenebonát ne csináljanak, oda zárlak, szedte-vette Mukija, téged
is.
Mindenki nevetett. Utóbb maga a délczeg nemzetőri százados is. De
azután, mikor látta, hogy nemzetőrei ugy se fogadnának neki szót,
elejtette merész haditervét maga is.
Mégis lett haszna ennek a látszó hősiségnek. Az ángyádi halmokról az
ellenség őrszemei jól látták a szilas-balhásiak sorakozott seregét.
Katonaészszel lehetetlen volt elgondolniok, hogy az a sereg csak
háromszáz tanulatlan nemzetőr. Bizonyára komoly hadi csapatok is vannak
mögötte. Igy gondolkodott.
Letért hát az egyenes és rövid simontornyai utról. Térképeiből ugy
látta, hogy Ozoránál is van a Sión hid és átkelő, népes lakott hely
pedig nincs utközben, oldalra fordult, nyugatra fordult tehát a
girbe-görbe utu, nehéz járásu, a mélyen és magasan hullámzó dombos
pusztáknak Ozora irányában.
Október 6-án el is ért a Tóti puszta közelébe. Ez a Sió balpartján
fekszik, a jobbparton fekvő Ozorával szemben. Szelid, hullámos, dombos
terület buja legelőkkel. Egy részén akkor még szálas, ritkás vén cserés
tölgyerdő buslakodott. Hogy most minő: nem tudom. Gyerekkorom óta nem
jártam arra.
Az volt most már a kérdés: lesz-e ideje, lesz-e legalább egy napja az
osztrák seregnek, hogy a folyón az átkelőt rendbehozza s a Sió jobb
partjára átkelhessen? Ha ez sikerül: a tolnai nemzetőröket szétturja
utjából s a Dráváig nem talál akadályt. Megmenekül, haza ér
Horvátországba s rá nézve kedvezőbb föltételek közt ujra megrohanja a mi
országunkat.
Fáradt volt a menekülő sereg. Még csatát se látott, már kimerült.
Alkonyodott már, mikor odaért utolsó táborhelyére. A legények, a nyers
határőrök, a vad szerezsánok csak ugy estek le a földre, fák tövébe,
zsombékok oldalára, árokpartokra, hangyabolyokra, nyirkos legelőre.
Puskát, tarisznyát, tölténytáskát csak ugy dobáltak le maguk mellé.
Ivóviz és pihenés: ez volt földi vágyuk. Pedig tüzeket kellett rakni,
élelmet kiosztani, a legénységnek sütni-főzni. Hosszu az éjszaka,
kitelik az időből. S aztán holnap is nap lesz, szüksége van erőre a
katonának.
Bent voltunk már az őszben, a hideg éjszakákban, a minden gunyát
keresztüljáró éjjeli és nappali szelekben. Nincs födél, nincs hajlék,
nincs meleg odu, meleg tűzhely sehol.
Hát meleg szó? Édes Isten hozta?
Még ugy sincs.
Szomoru élet a katonaélet. Idegen földön, idegen népek közt, üldözőben,
menekülőben. A hol minden hant, minden bokor, minden fűszál ellensége. A
hol még szerencsének tartja, ha embert nem lát maga körül. Hiszen az
ember is ádáz ellensége!
A néhány pusztabeli ház üres. Lakóik elmentek erre-amarra. Az aklok is
üresek. Keresztül süvölt rajtuk a szél, enyhelyet se adnak. A lábas
jószágot is elterelték az ellenség elől vagy a Sión túl, vagy
jobbra-balra a gyönködi, dádi, nyedámi, tüskési, sári, dültakli
pusztákra. A leszálló nap hanyatló sugarai nem az erőgyüjtő pihenések
reményét, hanem az elmulás borus sejtelmét szórják szét a fáradt
lelkeken.
A pusztabiró van ott s néhány öreg gulyás, kanász és juhász. Elaggott
emberek, a kiket nem bánt már az ellenség, még a mikor haragszik se.
Pedig most már nem is haragszik. Legalább nem miránk, nem a magyarra
haragszik.
Az öreg nyájőrzők beszélik, hogy ők megjárták a tábort, meg-megálltak
egy-egy tábortűz körül s itt-amott el-elbeszélgettek a katonákkal, kik
közt akadt, a ki jól-rosszul törte a nyelvünket. Sok katona könyezett.
De sokkal több átkozódott. Átkozta vezéreit, a kik idehozták őket a
magyarok ellen meghalni. Mit vétettek ő nekik a magyarok?
Hejh szegény elfáradt katona, ha te igazán tudnád, kinek vagy te
kopókutyája? S miért vagy te annak kopókutyája?
Azonban még utoljára hadi tábort kellett ütni. Az ágyukat felállitani,
az ágyufedezeteket kirendelni, az őrszemeket, előőrsöket, fegyveres
készenléteket rendbehozni s helyükre állitani. Öreg este lett már, a
mikor az utolsó vezényszók és trombitajelek elhangzottak. Azon túl csak
egy-egy lónyerités, egy-egy tehénbődülés szólt bele a szél zugása alatt
pihenő sötét éjszakába. Azok a szegény oktalan állatok is az ő
megszokott nyugvó tanyájuk után vágyakoztak.
Pihentek távoli nagy körökben a nemzetőrök is. Csak Görgey Arthur, a
fiatal százados vagy őrnagy nem pihent a maga kisded csapatával.
Valami csőszi nemes atyánkfiának volt utja Mező-Szent-Györgyre. Meghozta
a hirt, hogy az osztrák sereg éjjel sebbel-lobbal menekült Soponyáról s
a magyar sereg üldözi.
Apámnak ez a hir szeget ütött a fejébe.
Hátha az ördög nem alszik? Hátha az osztrák sereg egy része épen a mi
határunknak s talán épen a falunknak veszi utját? – Meg kell ezt tudni.
Nem szólt senkinek. Befogatott, puskát vett magához, engem is
felültetett a kocsira maga mellé s el-kiindult Dégh felé az Ecsi
pusztához vezető utra. Az ecsii puszta családi birtokainkkal határos.
Az Ecsi pusztán túl megállt s egy putri tetejéről körülnézett. Se
ellenség, se jóbarát sehol.
Tovább mentünk.
Nem nagy távolságra, egy helyütt Fehérvármegye határa beszögellik a mi
vármegyénkbe. Ezt a részt Kis-Láng pusztának nevezik s ez is a Zichy
grófok birtoka. Van rajta külön puszta is. Péterszállás. Ezen át vezet a
déghi út.
A mint odaérünk: épen nyargal be egy lovas csősz. Megáll a lovával s az
eleibe sereglő pusztai embereknek mondja:
– Jönnek a mieink!
Apám kérdéseire elmondja, hogy magyar sereg jön, talán Kis-Lángra már be
is ért, itt lesz nyomban.
Sehogy se tudok visszaemlékezni, mely időtáj volt akkor. Késő
délelőtt-e, vagy dél, vagy kora délután. Ötvenhat esztendő nagy idő:
elfeledtem. Azt is elfeledtem, ettünk-e vagy etettünk valahol. Csak arra
emlékezem biztosan, a mit most elbeszélek.
Apám megvárta a magyar sereget, mely nemsokára odaért. Bizony nem volt
az nagy sereg. Élén Görgey Artur lovagolt. Ugy rémlett előttem,
honvédtiszti egyenruhában.
Gyerekészszel két dolog tünt fel előttem különösen. Az egyik: Görgey
magas lova. A mi szokott lovainknál magasabb volt paripája. A másik:
pattogó, kemény, katonás beszéde apámhoz. Gyerek előtt saját apja a
legnagyobb, legerősebb, leghatalmasabb ember a világon. Hogy mer ez az
idegen tiszt oly pattogóan beszélni az én apámmal?