A jó, öreg tiszteletes, Fábián István uram sokszor elmondta, nekem is
elmondta e történetet. Az ő szavai pedig igaz szavak. Mindig hozzátette:
– Sohase felejtem el ezt a jelenetet!
Roth tábornok kezéből kiesett a kanál. Merev szemmel, nyitott szájjal,
szótlanul bámult perczekig.
– Jönnek a huszárok!
Huszár csak egy van a világon. Az a magyar huszár. Ő neki magának is van
ugyan néhány század huszárja. De épen ez az, a melyet
Jézus-Mária-huszárnak csufolt a mi népünk.
Hogy’ jöhet ide a magyar huszár? Hogy’ törhet az be a főhadiszállásra,
annak is a kellő közepébe? Hát az előőrsök? Hát az elővédek? Hát az
őrszemek, a katonai készenlétek? Áttörhet ezeken észrevétlenül a magyar
huszár?
Ez azonban mind csekélység. Hát csakugyan ott termett a huszár.
De hát honnan termett? Földből támadt? Förgeteg hozta oda? Nincs már
csoda a világon. Hiszen előtte van a fővezér, a büszke bán győzhetetlen
hadseregével. Most már közel is jár Budához, az ország fővárosához.
Hogy’ juthatott annak a háta mögé a magyar sereg? De hiszen nincs is
magyar sereg. Tudja ő azt hivatalosan a bántól is, Bécsből is az udvari
haditanácstól. Volt ugyan valami szedett-vedett csapat, melynek a
nádor-főherczeg lett volna a fővezére, ám a nádor-főherczeg is elszökött
s kényre-kegyre átengedte a sorsnak azt a csapatot. Nincs hadsereg, a ki
a bánt föltartsa diadalmas, hóditó utjában. Honnan jön hát ez a magyar
huszár?
Ime a sulyos titok, a miért a tábornok szeme merev lett és a szája
nyitva maradt. A miért a kanál kiesett a kezéből, pedig ott párolgott
előtte a fölséges izü és illatu csirkelé és ott görnyedt a mosolygó
sültek és kalácsok terhe alatt az élésszekrény és pohárszék.
Egyszer csak homlokára üt.
Menybéli uristen! Valami ismeretlen hadsereg szétverte a büszke bán
táborát! Fut, nyargal, menekül a bán valamerre. Nem lehet másként. Ha
Buda felé közelegne: vele tudatta volna. Ha csatát vesztett s vesztes
hátrálásban volna: vele azt is közölte volna. Valami borzasztó balsors
érhette a büszke bánt, hogy róla egészen megfeledkezett.
Ne tünődjél, ne töprengj, ne marczangold elmédet, vitéz osztrák
generális! A szent-györgyiek megvigasztalhatnának, hogy a bán te rólad
meg nem feledkezett. De nincs most már szó arról. Mindegy az már neked
is, a bánnak is. A mi elmult: elmult az már végkép. Hanem szórj le arról
a teritett asztalról mindent. Ételt, italt, asztali kendőt, teritőt és
gyujtass fel ott még több gyertyát, ülj az asztal mellé, csőditsd össze
nagy hirtelen a haditanácsot, rendeld oda Philippovich tábornokot s
táborkarod tisztjeit, szedd elő a táborkari térképeket s valahogy
csinálj tervet a menekülésre. Fuss e földről hazádba vissza! E föld nem
terem a te számodra se győzelmet, se dicsőséget. Még becsületet se!
De hát mi is volt az a csatazaj valósággal?
A bán október 1-én a pákozdi csatatérről megszökött egész seregével. Be
nem vallotta ugyan urainál Bécsben se a csatavesztést, se a szökést. Azt
mondta hivatalosan, hogy a hadműveletek sikere végett oldalmozdulatot
tartott szükségesnek. Ez volt az a hires »Flankenbewegung«, mely a hadak
történetében példabeszéddé vált azóta. Gúny és nevetség azóta e szó. Ha
én napkelet felé vonulok előre seregemmel, azután valahol ellenséges
táborra akadok, meg is ütközöm s ütközet után visszafordulok
napnyugatra, az ellenséges tábor pedig jön utánam és kerget: bizony az
én hadi mozdulatomat csufos megfutamodásnak tartja minden ember, a ki
nem evett maszlagot.
Igy járt pedig a bán. A helyett, hogy Budára ment volna előre:
visszafordult hátra s futott Győr és Sopron felé. De igazán futott ám!
Hadd fusson. Elbeszélésem keretében többé semmi dolgom vele.
A magyar vezér október 2-án még mindig várta Pákozd és Sukoró közt: mit
akar a bán? Mozdul-e előre vagy hátra? Kéri-e a fegyverszünet
meghosszabbitását vagy békét ajánl, békét hoz? S im, egyszer csak
jelentik az előőrsök s a pákozdiak seregestől, hogy a bán serege
elszökött, hire-hamva sincs a táborban, utócsapatait épen most verik
agyon a székesfehérváriak a szőlőkben.
No, ez eddig tiszta munka!
Most a magyar sereg válik kétfelé. Egyik része kergesse a bánt Győr
felé. A másik része Fehérváron át Roth tábora elé s a hol találja: üsse
agyon. Ha ugyan agyon hagyja magát ütni.
Ezt a részt Perczel Mór vezette, a tüzes hazafi, a joghallgatóból lett
katona, a rögtönző hadvezető, a fényes győzelmek és nagy csatavesztések
hőse. Tábornok volt-e már akkor: nem is tudom jószerével. Azt se tudom
biztosan: volt-e valósággal háromezer jó katonája, a mint akkor nálunk
hiresztelték. Csak bizton, bátran elindult Roth hadseregét kiverni az
országból.
Előcsapata öt-hatszáz emberből állt. Egy vagy két csonka zászlóalj
gyalogság s egy-két század huszár. Ezer főre alig rugott.
Ezt a csapatot ujdonsült önkéntes százados vezette. Magas, szőke,
fiatal, pirosarczu ember. Büszkén és keményen nézett ránk s büszkén és
keményen beszélt velünk, a mikor apámmal együtt találkoztunk vele.
Elbeszélem ezt szép sorjában a maga helyén.
A százados neve volt: Görgey Artur.
Nagy név. Egykor dicsőség ragyogta körül, azután árnyék boritotta. Itt
nem akarok itélni a nagy kérdésben: a ragyogás volt-e igaz vagy az
árnyék? Melyik káprázat a kettő közül?
Ezt a nevet mi túl a Dunán nem ismertük. Nemzetsége régi. Régisége
belenyulik az Árpádok legdicsőbb korszakába. A felső vármegyékben,
lengyel széleken jól ismerték a nevet sok század óta, de mi nem
ismertük.
Ő vezette Perczel előhadát s ugy rémlik előttem, akkor még csak százados
volt. Előőrsei október 4-én már Csikvár és Tácz körül csatangoltak.
Gyönge félszázad huszár napnyugtakor Táczra vetődik s ott meghallja,
hogy Roth tábora, a horvát sereg már Soponyára érkezett. Jól van.
Megtaláltuk, a kit keresünk. A vad fekvőhelyét ismerjük. S ott a vad is,
a hol a fekvőhelye. A kérdés csak az: alszik-e a vad, vagy fülel?
Ezt a huszárnak meg kell tudni.
Volt a huszárok közt apámnak ismerőse. Czeczei származásu öreg legény,
de kemény legény. Akkor már őrmester. Nem mondom föltétlenül
bizonyosnak, de ugy rémlik előttem: Dávid Ferkó volt a neve. Ha még
élne, jóval felül volna a kilenczven esztendőn. Apám ismerős volt
Czeczén, gyerekkorában sokszor járt ott. Édes anyja Kaszás Erzsébet
volt. A régi nemes törzsökös Kaszás nemzetségből. Ez a nemzetség még
százhusz év előtt virágjában volt Czeczén. Apámnak nagybátyjai s
unokatestvérei éltek ott. Ezek révén ismerte meg a huszárőrmestert is.
Tácz Soponyához hat kilométer távolság. Az őrmester jó futós gyerekeket
küldött előre Soponya felé megtudni: vajjon a német-horvát előőrsök
Soponya és Tácz közt mennyire vannak előretolva? A gyerekek gyorsan
megfordultak. A táczi malomhoz vezető utnál már megtalálták az
őrszemeket.
A rendes uton hát nem lehet orvul meglepni Roth táborát. A táczi
malomuttól Soponya még három és fél kilométer s ez a vonal bizonyosan
meg van rakva előőrsökkel.
De hát nem lehetne-e meglepni a szigeten át? A czeczei legény jól ismeri
a Sárviz titkait, hiszen Czecze is a Sárviz partján fekszik.
Gyerekkorában még tele volt a völgy bozóttal s a bozót farkasokkal és
tolvajutakkal. Vajjon Soponyára nem lehetne-e eljutni tolvajuton?
Bizonyosan el lehet jutni.
A Sárviz-csatorna különös csatorna. Két ágon folyik egymás mellett. Az
egyik öntöző- és malom-csatorna, a másikon a fölös viz vonul alá. Amazt
Malom-csatornának, emezt Nádor-csatornának nevezik. A két csatorna közt
a sziget. Néhol a sziget csak egy-két öl széles. Itt jól lehet látni,
mennyivel magasabban folyik a Malom-csatorna vize, mint a másiké.
Tácznál alig egy kilométer széles a sziget, Soponyánál kettőnél is
szélesebb.
Mindjárt akadt táczi legény, a ki lóra ült s a huszárokat rávezette a
tolvajutra s azon az esti homályban elkalauzolta Soponyára, épen a falu
északi végére. Ott hid is van a Malom-csatornán. Ezen már ugy robogtak
át a huszárok s ott a hosszu széles utczán, mint a mennydörgő mennykő,
ugy csaptak le a horvátokra. A tábortüzeket átugratták, a csoportokban
guggoló, vacsoráló, pipázó és dalolgató horvátokat széttiporták,
csattogó kardjukkal sulyos sebeket osztogattak, a hol egy-egy csoport
fegyverre kapott s lövöldözni kezdett, azt megrohanták. Káromkodásuk,
lovaik dobogása, lövöldözés, fegyvercsattogás, jajveszékelés pokoli
zajjal verte fel a falu csendjét s a tábor nyugalmát.
S a hogy’ rohant előre, ugy rohant vissza is a kis huszárcsapat. Ha
tudja, hogy hol van az ellenség vezére: fogolyként vihette volna magával
a főhadiszállása kellő közepéből, tiszteletes Fábián István ebédlő
szobájából.
Meg is menekült a huszár-csapat szerencsésen. Csupán három sebesültjök
akadt s azok közül egyik épen apám ismerőse volt, a czeczei őrmester,
Dávid Ferkó. De kigyógyult s az éjjeli támadás részleteit ő beszélte el
apámnak.
E támadásnak nagy következése lett.
Roth haditanácsa elhatározta a visszavonulást. Éjfél után három óráig
pihenést engedett a csapatoknak, de akkor meg kellett indulni
visszafelé, Kálozd és onnan Simontornya felé.
Igy szólt a hadiparancs. Igy indultak meg a seregek.
Kálozd Soponyához nyolcz kilométer. Egyenes jó út vezet oda a Zichy
grófok nagy-lángi pusztáján keresztül a Sárviz-csatorna jobb partján. Az
út mellékét már akkor fasor szegélyezte.
Kálozd északi faluvégén van a temető. Legalább gyerekkoromban, mikor ott
jártam, ott volt a temető. A temetőtől valamelyes távolságra szintén
észak felé egy téglahid van az uton keresztül. Van is, nincs is viz a
hid árkában. Ekkor száraz őszi napok jártak, nem volt viz a hid alatt.
Hanem a hid nyilásának mellékét sürün benőtte a bodzafa. Valóságos kis
sürüség támadt ott.
Hat kálozdi legény valóságos betyár-virtussal összebeszélt, hogy Roth
seregének azon az uton való visszavonulását törik-szakad meggátolja.
Volt köztük valószinüleg katonaviselt ember is. Akkor ugy hallottuk,
hogy a Zichy grófok két uradalmi kanczellistája vezette volna őket s ők
látták volna el fegyverrel is az összebeszélt legényeket. A hat legény
elbujt a hidnyilás mellett lévő bodzafa-sürüségbe. Kettőscsövü
fegyvereik élesre töltve.
Hajnali négy óra tájban értek oda az osztrák hadsereg előőrsei. Éjjeli
sötétség van még ilyenkor, október 5-én. A mint az előőrsök lőtávolba
értek: a hat legény meglehetős szabatossággal sortüzet bocsátott
közibük.
Felhőtlen égből a villám!
Az előőrsök visszanyargaltak s jelentették, hogy Kálozdot már elfoglalta
a magyar sereg. Ott áthatolni lehetetlen.
Ujabb kinos meglepetés Roth táborkara számára.
Északra hát nincs menekülés. Bizonyitja ezt a huszárok késő esti
támadása Soponyán.
Napkelet felé nincs menekülés, hiszen a bán hadseregének abban az
irányban kellene lenni s most már bizonyos, hogy nincs. Vagy szétverték
vagy elfutott.
S ime, dél felé sincs menekülés. Kálozdon a magyar sereg.
Tehát csak napnyugat felé lehet menekülni, a pusztákon át.
Igy határozott a vezér. Csakhogy ez nagy időveszteséggel jár.
Vonuló hadsereg arczát változtatni, az ezerféle hadiparancsokat és
utasitásokat előre és hátra minden csapattal közölni, a tüzérséget s az
egyéb műszaki csapatokat az uttalan pusztákra terelni: ez bizony időbe
kerül.
Világos reggel lett, a mikorra a sereg a nagy-lángi pusztán át Kis-Láng
és Ödön puszták irányában megindulhatott.
A katonának akkor is volt térképe, csakhogy a térkép volt más, mint a
mai. Dülőket, dülőutakat, árkokat, fasorokat, mesgyéket az akkori térkép
nem igen mutatott. Igaz, hogy effélék nem igen voltak természetben sem.
Óriási legelők, kaszálók, szántóföldek, ugarok váltották föl egymást.
Nem jó utja volt a hadseregnek a pusztákon át. A kukoricza táblákon, az
őszi vető szántásokon keservesen tudott haladni a tüzérség és
szekerészet. Este felé járt az idő, a mikorra a hadsereg Déghez ért s
Roth és Philippovich Déghen a főhadiszállást megüttethette. Pedig
Soponya Déghez alig több 18 kilométernél.
Másnap október 6-án Rothnak Simontornyára kellett volna érkeznie s a
Sió-Kapos csatornán ott kellett volna átmennie. El is ment
Szilas-Balhásig. Nagy falu s nagy nemesi közbirtokosság volt az akkor.
Határa 24 ezer hold. Eszterházy herczegnek s Nitzky Kristóf grófnak volt
benne nagyobb birtoka, de a határ tulnyomó nagyobb része előkelő
köznemesi családoké volt. Itt birt és lakott öreg apám, Eötvös Ferencz.
Itt született apám. A nemesség nagy részével osztályos atyafiságban
voltunk. S a mikor apám öröklött mező-szentgyörgyi birtokára
átköltözött: a szilas-balhási rokonokkal azon túl is állandóan
fentartottuk az atyafiságos érintkezést. Sátoros ünnepeken, névnapokon
hol mi rándultunk át oda, hol ők mihozzánk. Tiz-tizenöt puszta feküdt
határain. A Tóti puszta is Eszterházy herczeg gazdasága. Ez a puszta
vergődött a következő napon történelmi névre, noha eddigi történetiróink
ezt a nevet eddig tökéletesen homályban hagyták.
Nekem ki kell emelnem a homályból. A történelmi igazság mindenekfölött
való.
Roth hadserege Szilas-Balhásról nem ment egyenesen délnek Simontornyára,
hanem délnyugatnak fordult a Tóti puszta felé s ez nap délutánján el is
jutott oda a puszták kanyargó utjain keresztül.
Miért változtatta meg irányát?
Apám ennek okát soha se tudta meg egész bizonyossággal. Rothnak és
táborkarának sincs erről semmi hadijelentése. Nem is valószinü, hogy
készitett volna hadijelentést. Szegény osztrák tábornoknak nem volt már
arra ideje se akkor, se később.
Mi késztette rá, hogy egyenes utjáról letérjen: erre nézve rámutatok a
jelenségekre. Függetlenségi harczunk történetéről ezer könyvet és
emlékiratot s százezer czikket irtak már nagy és kis emberek, hivatottak
és hivatlanok, de erről soha nem irtak egy betüt se.
Pedig nemzeti történetünknek ez is érdekes, ez is fontos fejezete. S az
én névtelen kis családom történetét ez is közelről érinti. Már
tudniillik Roth hadseregének e helyütt örökre eldöntött sorsa.