(Apám találkozik Görgeyvel 1848-ban, és 1901-ben. – Apám tanácskozása. –
Görgey és Perczel. – Roth generális megadja magát. – A történet vége. –
A történet igazolása.)
Apám üdvözölte Görgeyt. Megmondta nevét, lakását, nemzetőri állását.
Várja rendelkezését.
Miként folyt le apám és Görgey közt a tárgyalás, akként mondom el, a
mint arra Görgeyvel együttesen visszaemlékeztünk. Az én emlékezetem a
tárgyalásnak csak egyik részére terjedt ki, a másik részt Görgey
emlékezete őrizte meg.
Mindig vágyakoztam arra, hogy a nagy történelmi alakkal, a magyar
hadsereg egykori fővezérével megismerkedjem.
Tudom én, minden magyar ember tudja, hogy nevét és nevének ragyogását
rettentő vádnak homálya boritja. Ismerem a vádnak természetét,
részleteit s minden erősségét. De minden gyöngeségét is. Régen
kiképződött meggyőződésem erre nézve, melynek föltárása azonban nincs
helyén az elbeszélésem folyamán. Nem könnyü a kérdés.
Még a fölött se elmélkedem ezuttal, vajjon szükséges volt-e azt a vádat
emelni, akár alapos az, akár nem. S vajjon nem lehetett volna-e azt
kikerülni?
Ha a dühöngő osztrák bitóra huzatja mint aradi bajtársait; ragyogóbb
nevet, mint az övé, alig mutathat föl történelmünk. Ha igaz is a vád:
nagy dolgokat is végzett.
Véres döntő csatákban verte szét az osztrákok hadseregét. Diadalról
diadalra vezette azt a szentséges lobogót, melyről az egész világ azt
hitte már, hogy foszlánynyá vált, a mióta utolsó Rákóczi fejedelmünk
kezéből kiesett. Száznegyven esztendőnek fájdalmát és keserüségét
boszulta meg az osztrákon. Neve örök időkig nagy fejezet lesz nemzetünk
történetében. Az lesz, akármiként bánnak el a váddal e történetnek irói.
Azért óhajtottam közelebbről megismerni. De nem kerestem rá az alkalmat,
a véletlenre biztam. Végre megjött az alkalom.
Miklós Gyula volt törvényhozó társam, később borsodi főispán s utóbb
bizalmas barátom három év előtt nyakon csip.
– Gyere, viszlek Görgeyhez. Olvasta valamely munkádat, beszéltünk rólad,
szeretne veled találkozni, megigértem neki: elviszlek hozzá. Gyere!
Mentünk.
A fővezér vagyontalan ember. A szójárás azt mondaná, szegény ember.
Egyszerü tisztes lakásban fogadott bennünket. Fogadó szobájának butorai
tiszták, de se nem ujak, se nem ragyogók. Fényüzésnek semmi nyoma.
Ott állt előttem függetlenségi harczunk e nagy szereplője. Magas termet,
nálam jóval magasabb. Még mindig egyenes alak, csak nagyon kissé előre
hajló fővel. Telt izmok; se nem kövér, se nem sovány. Nyolczvan esztendő
körül, de még az életnek sok éve áll előtte. Mosolygó arcz, mosolygó
szemek, semmi bágyadtság se a beszédben, se a mozdulatokban. Magas
kopasz homloka. A mit báró Kemény Zsigmond irt homloka és fejebőrének
mozgékonyságáról: abból nem vettem észre semmit. Igaz, hogy a nagy iró
ötven év előtt irta azt. Homlokán s koponyája tetején ott fénylik az
óriási sebnek jele, a melyet a komáromi juliusi csatában kapott. Hősi
harcz eleven emléke. Ujjnyi hosszu mélyedés, melyben egykor a kemény
koponya csontjai is össze voltak törve.
Elmondta a sebnek történetét.
Elmondta, miként tanult meg nyolczvan éves korában angolul.
Bővebben beszéltünk Árpád honfoglaló huszár seregéről. Én már akkor
meglehetősen készen voltam a honfoglalás felett való tanulmányaimmal.
Nagy figyelemmel hallgatta megjegyzéseimet. Fontosnak tartotta
felfedezéseimet.
Beszéltünk 1848-ról is. De csak keveset. Csak annyit, a mennyi apám
szereplésére vonatkozik. Véletlenül tértünk erre is. Eszem ágába se
juthatott, hogy a fővezér az én apámról emlékezhessék. Leirom
beszélgetésünk e részét hiven.
Ő engem képviselő urnak, én őt tábornok urnak szólitottam.
Azt mondja nekem:
– Mi most látjuk egymást először, ugy-e bár?
– Én most harmadszor látom a tábornok urat.
Meglepte e szavam. Kérdő tekintettel nézett rám. Folytattam szavaimat.
– Először 1848. évi október 5-én vagy 6-án láttam önt, tábornok ur,
apámmal együtt. Másodszor 1867. évi junius végén vagy julius elején,
mikor hazajött tizennyolcz évi klagenfurti fogságából. A vasuton láttam
Nagy-Kanizsán is, Lepsényben is. Véletlenül azzal a vonattal utaztam én
is. Harmadszor pedig szinről-szinre most látom.
A fővezérnek láthatólag jól esett ez a figyelem, hogy én oly gondosan
emlékezetben tartom, a mikor őt láttam. Kérdezett az 1848-iki találkozás
felől.
Elmondtam az esetet. Az eset ez:
Mikor apám bemutatta magát s kérte az esetleges utasitást: Görgey
harsány hangon, a magyar szót jól megropogtatva, mintha keveset beszélne
magyarul, azt kérdezé apámtól:
– Mit tud ön az ellenség mozdulatairól?
– Biztosat semmit. Azt hallom: Déghen, Szilason át Ozora felé siet.
Görgey Dégh irányában mutatva, kérdezé:
– Jól vezet ez az út Dégh felé?
– Jól. De Ozora felé van rövidebb út is.
– Mennyivel rövidebb?
– Jó másfél órával, legalább egy mérfölddel.
– Melyik ut az?
– Itt a pusztákon át. Fekete és Pinkócz pusztákat kissé jobbkéz felől
hagyva, a czinkotai csárdánál az enyingi utat átvágva, a három Bogárd
pusztán át nyil egyenesen vezet az út Tóti pusztára. Ott meg lehet
nyomni az osztrák tábort.
Egyuttal mutatta kezével apám a pusztákat és az utirányt.
Görgey ujra kérdezte:
– Hány órajárás ide ez uton Ozora?
– Jó öt órajárás, legföljebb hatodfél.
Görgey valami jegyzetet vagy térképet nézett s azután ridegen azt mondta
apámnak:
– Ha az ön adatai valótlanok, önt főbe lövetem.
Apám nem volt könnyen ijedős ember, de a kegyetlen szó mégis meglepte.
Azt felelte:
– Nono uram, hadd gondolom hát meg kissé a dolgot!
Görgey közbevágott:
– Mit gondolkodik? Vagy tudja, vagy nem tudja!
– Nem ugy van az, uram. Én az összes pusztákat végigvadásztam
egyszer-másszor. Most majd dülőről-dülőre végigszámitgatom a
távolságokat.
E szó meg Görgeyt lepte meg egy kissé. De meg is nyugtatta. Látta, hogy
komoly emberrel van dolga.
Végre egy-két percz után azt mondta apám:
– Ugy van, a hogy mondtam. Legföljebb félórát engedek előre vagy hátra.
Természetesen a magam gyaloglását veszem kényelmesen számitásba.
Én ennyire emlékeztem, ennyit tudtam. Ezt beszéltem el a fővezérnek s
ezzel végeztem szavaimat:
– Én ekkor, mint gyerek, apám mellett álltam, tábornok ur s mindig az ön
arczát néztem.
Most szép jelenet következett.
A fővezér felállott, arcza felvidult, mintha fényesség támadt volna
arczán. Fiatal ember élénkségével felelt szavaimra.
– Emlékszem, jól emlékszem, képviselő ur, édes apjára s arra a
találkozásra. Most már én mondom el az eset folytatását. Én édes apja
tanácsát követtem s az általa megjelölt uton indultam el. Meg is leptem
Roth táborát a tóti pusztán s ő meg sem kisérthette a Sión való
áthatolást. Perczel Mórnak is arra kellett jönni a fősereggel, a hol én
az ön édes apjával találkoztam. De a táborkari megállapodás eredetileg
az volt, hogy Dégh és Szilas-Balhás felé a kerülő hosszabb uton üldözzük
az ellenséget. Én tehát jegyzettárczámból kiszakitottam egy lapot s
ráirtam Perczel számára, hogy tökéletesen biztos felvilágositás alapján
én a rövidebb átló uton érhetek az ellenség nyomába, arra vezesse a
derék hadat ő is. Három huszárt hagytam ott azon a helyen. Azzal a
parancscsal, hogy az irást adják át Perczelnek s egyuttal mutassák az
irányt, a melyben én csapatommal elindultam.
Ime ezeket mondta nekem a fővezér. Ezeket én nem tudtam. Minden szavát
elevenen nyelte agyam. Akkor tudtam meg igazán, minő szerencsés és nagy
dolog volt apámnak e közbenjötte. Történelmi fontossága volt ennek.
De a fővezér még tovább is folytatta elbeszélését.
– Perczel Mórnak a három huszár átadta irásomat. Ő el is olvasta, de el
is dobta. Maradt a haditanácsban megállapitott uton. Majdnem fél nappal
jött később az ellenség hátába. Ha én is ennyit kések: Roth tábora
elillanhat előlünk. Mikor a tábort már elfogtuk s Perczellel
összejöttem, szóba jött ez a dolog köztünk. Perczel azt mondta nekem:
»Én önt főbe lövethetném, a miért utasitásommal ellenkező irányban
indult el«. Én hidegen válaszoltam: »Én önt nem lövethetem főbe, de a
kormánynak bejelenthetem az ön katonai és vezéri hibáját«. Ime,
elmondtam önnek, képviselő ur, összeveszésünk történetét is!
Tovább nem folytatta a fővezér ezt a történetet. Én ugyan hallottam is,
olvastam is ennek további részleteiről. Hogy a vitéz, vakmerő, de
lobbanékony lelkü Perczel megbánta volna szavait, azután engesztelésül
két szép pisztolyt adott volna barátságos emlékként Görgeynek, a ki a
két pisztolyt inasának ajándékozta s a miatt támadt volna a
kiengesztelhetetlen örök háboruság a két vezér között.
Igy beszélték. Nem tudom, igaz-e bármely részben is. A fővezér egy szót
se szólt erről.
Két lánglélek. Görgeynél jégboriték alatt, mint az Etna tüze. Perczelnél
örökké forr, izzódik, lobog, tüzét hányja. Összetalálkoznak s háboruság
származik közöttük. A történelem nagy mezején ezerszer ismétlődő tünet.
– – Ime, apám találkozása Görgeyvel.
Apám már nem él. Több mint harminczhárom év óta nyugszik a szent-györgyi
temetőben. De él még a fővezér, a ki ha olvassa soraimat, tanuságot
tehet azok igazságáról s ha emlékezetem valamiben tévedt volna,
kiigazithatja a tévedést.
És él Miklós Gyula, a ki nagy figyelemmel végighallgatta ezt a
társalgást s maga is részt vett benne. Vele kétszer is beszéltünk magunk
közt arról a tünetről, a mikor az agg fővezérnek több mint félszázad
után eszébe jutott hadjáratának az a pusztabeli jelenete s mintha az
emlékezés sugarai fényességgel vették volna arczát körül!
Görgey ment az osztrák sereg után, apám hajtott haza a faluba.
Apám tisztában volt azzal, hogy holnap vagy legkésőbb holnapután meg
lesz a nagy ütközet. Ott neki is lehet feladata. Összeszedte
nemzetőreit, fölszerelte őket telhetőleg s 22 kocsival másnap elindult
velük a kőkuti uton le a pusztáknak, a pinkóczi omlott csárdának, a
hodosi erdőnek, le a hármas Bogárdi pusztának.
Felső-Bogárd akkor még nagyrészben a nagy Mészöly nemzetségé volt. Ez is
rokon faj az én szerény családommal. Mező-Szent-György és
Felső-Puszta-Bogárd volt régi fészke Veszprémvármegyében, Sár-Bogárd és
Kápolnás-Nyék Fehérvármegyében. Ez a szép nemzetség is szétzilálódott.
Egyik kiváló ivadéka Nagy-Kőrösön él, a hires iskolának jeles tanára s
Arany Jánosnak és társainak egyik méltó utóda. Most a közügyek buzgó
bajnoka: Mészöly Gáspár.
Bizony apámnak és nemzetőreinek nagy pihenőt kellett tartani ott
Felső-Bogárdon mindjárt. Mert ámbátor a kocsik egy-két napra tele voltak
enni-innivalóval: mindamellett a Mészöly-atyafiság át nem eresztette
volna őket jó szó nélkül s vidám falatozás nélkül.
Igy jártak Középső-Bogárdon is, a mely még nagyobb számu s közelebbi
rokonsággal volt tele. Csak az alsó puszta, Haraszt-Bogárd eresztette át
őket simán.
Apámra és nemzetőreire nem volt már szükség. A két osztrák tábornok
egész seregével együtt megadta magát s lerakta a fegyvert.
Vajjon kikerülhette volna-e ezt a végzetet?
Észak felől és Kelet felől a nagy-kőrösi, kis-kunsági és a pestmegyei
solt-vidéki nemzetőrök foglalták el a halmokat. A hol Roth tábornok
kémlő csapatai körülnéztek: mindenütt a magyar sereg zárt vonalait
látták. Mindenünnen azt jelentették vezérüknek, hogy észak felé és
napkelet felé nincs menekülés.
Észak felől állt Görgey is. Huszárjai, pedig bizony nem voltak sokan,
háromszor is kegyetlen vakmerő rohamot intéztek az osztrák sereg
előőrsei s védcsapatai ellen. Azután észak felől megjött Perczel is
ágyuival, lovasságával, sokkal erősebb seregével.
Dél felől s nyugat felől ott van a Sió átgázolhatatlan bozótjával,
vizével és süppedékeivel. S a Sió jobb partján, az ozorai halmokon és
szőlőkben és ligetes erdőkben a tolnai és somogyi nemzetőrök. Hidat
verni lehetetlen, a mikor előlről, hátulról, minden oldalról egyik
támadás a másikat éri a sereg ellen.
Roth ezt meggondolta jól s követét a szokásos módon odaküldte Perczel
Mórhoz. Leteszi a fegyvert, megadja magát kényre-kegyre.
Ritka tüneménynek voltunk tanui.
Kupaczokban a lőfegyver, garmadákban a tölténytáska. A legénység az
altisztekkel külön csapatokban fegyvertelenül s egymástól elszakitva. A
lovasság lova mellett. Pisztolya a kápában, a kardja a kápára akasztva.
Szótalan, kedvetlen, szomoru az egész osztrák tábor. A katonának
élettársa a fegyvere, nehéz attól elválni.
Két tábornok, kétszáznyolcz tiszt s közel nyolczezer altiszt és
közlegény a fogoly. Minden ágyu, hadiszer, fegyver, töltény, ló s néhány
száz tábori kocsi a hadizsákmány. Ily tökéletes győzelmet függetlenségi
harczunk egész folyamán át sehol nem aratott hadseregünk.
A tisztikart még az napon Szilas-Balhásra kisérték s a nemes atyafiakhoz
szállásolták be.
Roth tábornok higgadt, okos, német ember. Azt mondta vacsoránál az
uraknak.
– Tudtam előre, megmondtam előre. Megmondtam Jellasichnak is, hogy
Magyarországot tiz-huszezer emberrel meghóditani nem lehet s gyalázatos
kudarczba megyünk. Nem igaz, bajtárs?
Philippovicsnak szólt a kérdés.
– Igaz, megmondtad, de azért kardcsapás nélkül nem lett volna szabad a
fegyvert letennünk.
A délszláv tábornokból gyakran kitört a keserü boszuság. A fogait
csikorgatta dühében, mikor megtudta, hogy Perczel Mór hevenyészett, de
azért rendes serege alig állott háromezer főből s a többi csak
fegyvertelen nemzetőr volt s az se nagyobb számu, mint az ő hadseregük.
S vajjon mi is történt volna, ha az osztrák sereg bőszült bika gyanánt
halálra elszántan megrohanja a nemzetőrcsapatokat s ágyuival beléjük
lövöldöz?
Igaz, hogy van egy rossz adoma, még pedig egyik nagykőrösi nemzetőrről,
a ki mikor látta, hogy az osztrákok neki irányozzák az ágyut, egy domb
tetejéről odakiáltott hozzájuk:
– Ide ne lőjj, ebadta horvátja, nem látod, hogy itt emberek vannak?
De ezt az adomát is valószinüleg a kecskemétiek költötték.
Más volt a lélek a nemzetőrben, mint az osztrák és horvát katonában.
Iszonyu vérontás igenis támadhatott volna, de a vége még se lehetett
volna más, mint az osztrák sereg felkonczolása.
Rothnak volt igaza, nem Philippovicsnak.
Az osztrák-horvát sereg fegyvertelen csapatait nemzetőrök kisérték
Tolna- és Somogyvármegyén át Horvátország felé. A hagyomány azt mondja,
talán egy ember se ért le a Dráváig. A betörésük alkalmával kifosztott
magyarság utközben kiirtotta őket.
Szomoru, ha igy volt.
A népnek szenvedélye irtózatos a háboruban. Az felelős érte, a ki a
háborut botorul megkezdi.
A tisztikart az osztrák hatalom se ki nem váltotta, se ki nem cserélte.
A függetlenségi harcz végével lett szabaddá.
A két fogoly tábornokról elhallgatott az irás is, a hagyomány is. Én
legalább soha nem tudtam meg biztosan, hova lettek.
Apám is gyorsan hazatakarodott nemzetőreivel a csatatérről.
Alapos oka volt rá.
Hejh, minő boszorkánytáncz kerekedett ott a csatatéren! A nemzetőr
előszedte kulacsát, nagyot ivott, nagyot kurjantott, nagyokat dalolt s
jókedvében az osztrák, horvát, labancz katonát is megkinálta kulacsával.
Mohón nekirontott a puska-kupaczoknak. Sok nemzetőrnek sohase volt
ezelőtt puska a kezében. Kezébe kapott egyet, nézegette, fontolgatta.
Vajjon hogy’ is lehet ezzel lőni?
Hátultöltő, ismétlő fegyvernek akkor még hire se volt. Nagy, nehéz,
istenverte dióverő pózna volt ez az osztrák puska. Már nem tűzköves, de
még nem is gyutacsos. Hanem gyujtós puska, melyet a német »Zünder« szó
után czinderes puskának neveztünk.
Nagy, nehéz tölténytartó fekete fényes bőrből. Akkora, mint most valami
kisebb podgyásztáska. A pajkosabb nemzetőr mind a két oldalára akasztott
egyet s mind a két vállára egy-egy puskát. Idő multán eldobta
valamennyit. Nehéz mulatság; csak katonának való.
Elkezdtek lövöldözni is. A fegyvertelen ellenséget nem bántották, annak
sértését szigoru hadiparancs tiltotta, de a nélkül se tették volna.
Hanem lövöldöztek maguk közt a levegőbe. Szüret, menyegző, lakodalom el
nem lehet lövöldözés nélkül. Hát a csata hogy mulhatnék el a nélkül?
Azonban vigyázatlan lövéssel nagyhirtelen agyonlőttek maguk közül
hármat.
Apám nyomban összedoboltatta nemzetőreit.
– Kocsikra, atyafiak! Megyünk haza! Az ellenségtől megszabadultunk. Meg
nem engedem, hogy most mi önmagunkat lövöldözzük hasba!
A jó szentgyörgyi nemzetőrök szivesen engedelmeskedtek, a meddig a
csatatért el nem hagyták. De azontúl ki erre, ki arra! A két
Puszta-Bogárdon napokig tartott az áldomás. Megnépesedett velök a
czinkotai csárda is. Ott már czigány is akadt, a ki reggelig huzta a
dalt.
„Kalapomon nemzetiszin rózsa.“
Ez volt a nemzetőrök egyik dala.
Az osztrákok első rohama igy ért véget.
Második nagy rohamát a nagy-sarlói győzelemmel s Buda vára bevételével
vertük vissza.
Harmadik rohamát már az oroszszal együtt intézte ellenünk az osztrák. A
becsületet és dicsőséget ebben is megmentettük, de a hadjáratot
elvesztettük.
* * *
Roth hadseregének elfogatását »ozorai fegyverletétel« névvel iktatta
emléklapjaira a magyar történetirás.
Ez a név tévedés.
Ozora Tolnavármegyében a Sió jobbpartján fekszik. A fegyverletétel pedig
a Sió balpartján Veszprémvármegyében történt. Se Perczel, a győző vezér,
se Roth, az elbukott vezér, nem látta Ozorát.
* * *
Apám nagy kötelességet teljesitett. Ő is elmult, bajtársai is mind
elmultak már. A tizennégy bátor nemzetőr közül, a kikkel együtt
Jellasich bán futárcsapatát, a tizenhét katonát megtámadta, csak
egyetlenegy él még: Körösztös János, mező-szent-györgyi telkesgazda.
Apámat ötvenkét év előtt pörbe fogta az önkényü uralom. Ha egyetlen tanu
vagy áruló akad ellene: vértanuhalált kell szenvednie.
Nem akadt egy se!
* * *
E közleményem 1904. évi márczius hóban a Pesti Hirlap hasábjain látott
czikkenként napvilágot. A nagyközönség örömmel, élvezettel olvasta.
Akadt azonban valaki, a ki közleményem néhány fontos adatát megtámadta,
valótlannak mondta s egyenesen azt állitotta, hogy a honfikötelességnek
azokat a cselekményeit, melyeket szerintem Eötvös Lajos teljesitett,
voltaképen nem ő teljesitette, hanem Matkovich Tivadar, volt
mező-szent-györgyi birtokos s később országgyülési képviselő. Ha ez igaz
volna: sulyos vádat képezne ellenem. Mert ez a történet meghamisitása
volna, melyet én menthetlen hiuságból követtem volna el, hogy mások
érdemének eltitkolásával saját családomat hamis érdemek diszébe
öltöztessem.
A ki ily vádat emelt, az Matkovich Tivadar ügyvéd Veszprémben, az ifjabb
nemzedéknek egyik sorsüldözött tagja. Hirlapi uton nem feleltem neki.
Ivekre terjedő irka-firkában összehord hetet-havat, közérdekhez nem
tartozó falusi fecsegéseket, semmit se jelentő apróságos egyéni, családi
és birtokeseteket. Nyilván abból a czélból, hogy engem a vele való
nyilvános vitára hivjon. Hiába igyekezett. A ki engem ismer s őt is
ismeri az nem tartja szükségesnek, hogy én Matkovich Tivadar veszprémi
ügyvéd urral magas irodalmi és kortörténeti kérdések fölött vitatkozzam.
Azonban mindenki még sem ismer bennünket s eljön majd az idő, a mikor
már senki se ismerhet személyesen bennünket. S akadhat idővel kételkedő
lélek, a ki inkább a rágalomnak hisz, mint a valóságnak s a ki az ismert
iró munkájával szembeállitja egy ismeretlen homályos alak fontoskodó
irka-firkáit. E miatt kell Matkovich felszólalásával röviden
foglalkoznom.
Kortörténetem minden személyi, tény- és térbeli adata teljes valóság. A
nagyban vagy kicsinyben szereplők közül hárman élünk: Görgey Artur, az
egykori fővezér, Molnár Gedeon, Nagy-Kőrös egykori főjegyzője és én,
akkor mint gyermek, a ki éles szemmel sokat látott s a rákövetkező
években a szereplőktől mindent sok izben hallott. Mi ugy tudjuk a
történetet – kiki a maga részéről – a hogy’ én elbeszélem.
Matkovich minden állitása, mely elbeszélésem bármely részével
ellenkezik, teljes valótlanság.
Se élő tanura, se tárgyi bizonyságra nem hivatkozik. Se ő maga akkor nem
élt. Sőt legföljebb husz év mulva lépett olyan életkorba, husz év mulva
lehetett tizenkét-tizenhárom éves, a mikor az 1848-iki dolgokról folyt
beszélgetéseket jól-rosszul megérthette. Honnan szerzi tehát
állitásaihoz nem a bizonyosságot, hanem csak a jóhiszemüséget is?
Mindez azonban nem fontos körülmény.
Hanem fontos, sőt döntő körülmény az, hogy én az egész történetet
vázlatosan, teljes egyszerüséggel, de szigoru történeti hűséggel már
1870-ben megirtam s ez a Vasárnapi Ujság 1870. évi márczius 6-iki
számában e czim alatt: _Uj adat Jellasich betörésének történetéhez_
megjelent.
Igaz, hogy irodalmi becsérték tekintetében nagy különbség van az akkori
és mostani mű között. Akkor a megyei tisztviselő deritett föl s hozott
nyilvánosságra egy addig rejtve levő fontos történeti adatot, most pedig
a gyakorlott iró ugyanazt, mint kortörténetet az akkori közviszonyok
történelmileg teljesen hű rajzával világitja meg s az igaz korrajzban
egyuttal szépműtani munkát is törekszik alkotni.
Ez a különbség. De annak a történetnek részleteire nézve, melyet mind a
két mű felölel, semmi különbség. Eötvös Lajos szerepe az 1870-iki műben
is ugyanaz, a mi az 1904-ikiben. Matkovich Tivadar, az egykori
mező-szent-györgyi birtokos pedig az 1870-iki műben se szerepel,
valamint az 1904-ikiben se.
De ennek nem az iró az oka. Az iró azokról ir, a kik cselekedtek, mert a
történetet azok csinálták. Nem pedig azokról, a kik nem cselekedtek. Az
ördögnek volna kedve ily alakokról irni korrajzot vagy történetet.
De 1870-ben élt még Matkovich Tivadar, sőt képviselő volt, Pesten
lakott, lapja is volt, a szélsőbaloldali Magyar Ujság, melynek
fentartásához sommás pénzzel járult. Személyes dolgait a
publiczisztikában nem szokta elhallgatni, sőt vitatkozó, bizonykodó
természetét mindenki jól ismerte.
Hát miért nem szólalt ő fel akkor a nyilvánosság előtt? Hiszen a
nyilvánosság elé volt terelve a fontos és érdekes történelmi kérdés!
Miért nem utalt rá akkor saját fényes szereplésére, melyről most fia, a
veszprémi ügyvéd oly sokat tud? Miért nem vonta akkor kétségbe Eötvös
Lajos érdemeit, holott ehhez joga is lett volna, kötelessége is?
Hallgatásának okát megmondom én. Hiszen jól ismertem, birtokostársam is
volt, képviselőtársam is volt s az 1848-iki esetről beszélgettem vele
egyszer-kétszer.
1870-ben még sokan éltek, a kik az 1848-iki esetet jól ismerték. Élt
dercsikai Huszár Pongrácz, a ki járási szolgabiró volt, mikor apám ellen
a vizsgálatot az ő közbejöttével teljesitették. Élt Késmárky József,
ugyanott járásbiró, később megyei főjegyző, alispán, 1870-ben országos
képviselő, 1872-ben királyi törvényszéki elnök. Élt a közvetlen
szereplők közül Fodor László, Eberhard Ignácz, Ujhelyi László, Pósa
Károly s még többen a volt jobbágyok közül s élt különösen a főszereplő
Eötvös Lajos.
Mindezek olvasták a Vasárnapi Ujság közleményét s megnyugodtak benne szó
nélkül, minthogy az általuk jól ismert történeti dolog hű közlését
látták benne.
Matkovich Tivadar hallgatott, mert ő is jól tudta, hogy a közlemény
igaz; olyen handabandázó koholmányokkal előállani, mint a hogy fia
tette, eszébe se juthatott. Nem is lett volna a nagy eset után 22 év
mulva tanácsos. A még akkor élő tanuk és szereplők bizonyára
ellenmondhatlan bizonyossággal oktatták volna meg az igazságra. Most, 56
év után, senki se él már a közvetlen tanuk és szereplők közül. De azért
a koholmányoknak most sincs sulyuk.
Meg kell még jegyeznem, hogy ugy értesültem: néhány év előtt Körösztös
János is meghalt. Utolsó azok közül, a kik a nagy eseményben
szerepeltek.