(Roth generális Soponyán. – Fábián tiszteletes ur. – A megzavart
vacsora. – Itt vannak a huszárok! – Roth generális menekül. – Görgey
Artur. – A huszárok éjjeli terve. – A kálozdi legények. – Szilas-Balhási
fészkünk.)
Hagyjuk el e kis dolgokat. A korszak arczán apró karczolások ezek. A
nagy eseményeknek nézzünk szeme közé. De ne a törtenetiró ünnepélyes,
komor arczával, hanem mintha a család bizalmas körében emlékeznénk
róluk.
Hogy Roth hadserege napról-napra hol járt, mily utakat tett, merre
csavargott október 4-éig: nem tudom, nem is kutatom. A mi vidékünkre
október 4-én érkezett. Az én családom emlékei közé ez a hadsereg e
naptól kezdve tartozik.
A pákozdi csatáról, a bán hadseregének megveretéséről s elszökéséről nem
tudott semmit. Ez már bizonyos. A bán futárcsapatát megsemmisitette
apám, a fővezér hadiparancsa ott volt nálunk a fiókos szekrényben jól
eldugva a fehérruhák közé, ezt ugyan Roth tábornok meg nem kaphatta. Ha
némi kósza hir eljutott is a fülébe: annak nem hihetett.
Nem is hitt.
Október 4-én Soponyán volt főhadiszállása.
Ez a falu szomszédos az enyémmel. Fehérvármegyében, a Sárviz völgyében
fekszik. Nincs épen közel hozzánk. Az út, a mely a két falut összeköti,
a pusztákon át vezet s lehet 12 vagy 13 kilométer hosszu. Hajdan
parasztfalu volt, semmi rokonunk, semmi ismeretségünk benne, legfeljebb
keresztülmentünk rajta, a mikor a sár-abai atyafiakat látogattuk.
De akkor volt ott apámnak egy jó barátja. A kálvinista pap, tiszteletes
Fábián István uram. Ez korábban, a mult század negyvenes éveinek elején
Mező-Szent-Györgyön volt lelkész, onnan ment át Soponyára. Nemes modoru,
művelt ember. A család több jeles férfiuval ajándékozta meg nemzetünket.
Soponyáról is gyakran ellátogatott hozzánk. Ugy tudom, nekem keresztapám
volt.
Nála volt szállva a papi lakban a fővezér, Roth tábornok. Társa,
Philippovich tábornok, a nagy-lángi pusztában ütött tanyát.
A falu tele volt katonával. Minden ház tömve, de azért a csapatok nagy
része az utczára szorult. Az utczán raktak esténkint tüzeket, ott
sütötték-főzték ételüket, ott ittak, daloltak és tánczoltak késő estig.
Roth hadseregében már több volt aránylag a határőr és szerezsán, mint a
rendes sorhadi csapat. Az ágyuütegek egyrésze ott volt felállitva a
templom körül.
A tiszteletes urnál esti 8 órakor ültek az asztal mellé vacsorázni. A
lelkész nőtlen ember volt teljes életében, öreg szakácsnéja elkésett egy
kissé a sütéssel-főzéssel. Hiába sürgette gazdája is, a tábornok is. De
már a szakácsné nem engedett a maga jussából. Ily előkelő s nagyszámu
vendég előtt ki akart tenni magáért. A sok idegen országbeli ember,
német, rácz, horvát legalább jó hirét vigye el a háznak. A sok rétes,
kalács, töltött patkó, hizott lud nem sülhet ki előbb a kemenczében.
Az asztalfőn ült a hadvezér, maga Roth tábornok. Jobbjára ültette a
házigazdát, a tiszteletes urat. Néhány táborkari törzstiszt és
segédtiszt volt a többi vendég.
A németek nyugodtan, jókedvvel esznek-isznak s a diadalmas hadjárat
reménységeiről elmélkednek: egyszerre csak égszakadás, földindulás, –
rettenetes csatariadás, éktelen zaj támad az utczán. Reszket bele ajtó,
ablak.
Rohanó lovasság dübörgése, kardcsattogás, puskaropogás, lovak nyeritése,
emberek orditása, káromkodás, jajgatás. Az ördögök szababultak el
lánczaikról. A katona füle rögtön felismeri a zaj természetét. Valóságos
véres csata folyik odakint a sötétben. Ember ember ellen.
Mi ez?
A hadvezér és társai mintha megmerevedtek volna az első pillanatban.
Mind felugráltak az asztal mellől s kardjukat siettek felcsatolni. De
Roth intett a segédtiszteknek, ugorjanak ki, tudják meg, mi történt s
jelentsék rögtön.
Ujra letelepedtek az asztal mellé. A csatazaj is mintha kissé távolabb
huzódott volna. De a sok jóizü étel mintha még se esett volna olyan jól,
mint előbb.
Egyszer csak nagy nehéz léptekkel jön be egy segédtiszt. Odatoppan a
vezér elé, megáll mint a czövek, kezével megadja az üdvözlő jelet s
katonás, harsány hangon jelenti:
– Tábornok ur! Jelentem alázatosan, jönnek a huszárok!