(Mit akart az ellenség? – A házatlan zsöllér. – Eberhard kettős lövése.
– A fenevad. – A szegény katona kegyetlen halála. – A kisértet. – A
halálfej. – A mogyorófa mindent rendbe hoz.)
– – Apám gondosan megvizsgálta, igazán meghalt-e az utolsó vitéz?
Azután megparancsolta, hogy az egyik határhalom mellett mély sirba
temessék.
Leszállt az est, csillagos lett az ég, hüvös őszi esti szellő
lengedezett a Bakony felől. Oda messze van a falunk. Sok időbe telt, mig
kocsija kiérkezett. Gyalogszerrel nehezen tudott volna haza ballagni.
Ledőlt a határhalomra s szemeit le nem vette az uj sir domboru halmáról.
Ez is határjel az élet és a halál között.
Másnap délig apám ágyban maradt. Nagy és fájdalmas nyilallása támadt. De
délután kocsira ült, embereket vitt magával s egyenként megvizsgálta a
sirokat. Eltemettek-e mindenkit s pontosan és jól végezték-e a munkát a
sirások?
Csak azután jutott eszébe kinyomozni: mi volt hát az erős
futár-csapatnak küldetése! Tizenhét embert tiszt vezetése alatt nem
szoktak hiába vagy csekély okból kiszakitani a seregből. Jellasichnak mi
volt a czélja?
Állj csak elő házatlan zsöllérünk, öreg Szombati! Te voltál ott a
hadnagy temetésénél, te fosztogattad ki öregéből, nagyjából a
szerencsétlen halottat. Ugyan mit találtál nála?
Zsebóra, aprópénz, sovány tárcza, óraláncz s több efféle hiábavalóság:
ezzel nem törődött apám. Hadd legyen ez a Szombati hadizsákmánya, ha
csakugyan talált effélét a halottnál. Hanem hát levelei, jegyzetei!
Csakugyan előállt Szombati öt-hat levéllel. A szemétdombon keresgette
össze őket, mert még estennen oda szórta szét. Német nyelvü magánlevelek
voltak. De volt fontos levél is köztük. Hadiparancs a bántól, a
fővezértől Roth tábornok számára. Siessen a tábornok hadtestével,
szeptember 29-én, legkésőbb 30-án ott legyen Székesfehérváron, hogy
összeköttetésbe jusson a fősereggel.
Hát ezt a hadiparancsot Roth tábornok meg nem kapja soha.
Vagy e napon, vagy a következőn történt még valami Lepsényben, a mit
megemlités nélkül nem hagyhatok. Elég fontos dolog. Apámnak nem volt
része benne.
A székesfehérvár–kanizsai országuton akkor rendes postakocsi járt,
melyet delizsáncznak neveztünk. Ily postakocsi vidám trombitaszóval
koczog el a főutczán a nagyvendéglő előtt. A széles kocsisülésben
középen ül a postás-legény, jobbról és balról mellette két erős
fegyveres, marczona vitéz a bán seregéből. Valami fontos sürgönyt vittek
ezek is.
A vendéglőben ül és iddogál Eberhard Ignácz. Mellette a falhoz támasztva
puskája. Valami alsóbbrendü gazdatiszt gróf D’Orsaynál, gróf Nádasdy
Leopold haszonbérlőjénél. Jó lövő, ügyes vadász, apám meg szokta hivni
vadászataira.
Eberhard meglátja a két katonát. Kinyitja a vendéglői szoba ablakát,
felkapja fegyverét, szempillantásig czéloz az ablak vasrostélyai közt s
egymásután kettőt dördül a kettőscsövü fegyver.
A két vitéz egyszerre esik le az ülésből a postás-kocsis mellől. Egyik
jobbra, másik balra. A kocsi megy tovább. A kocsis hátra se néz. A két
vitéz nem mozdul. Odamennek az emberek. Emelgetik, vizsgálják a két
vitézt. Bizony halott az, mind a kettő. Sziven találta őket az ügyes
vadász hátulról, ablakrostélyon át, nyolczvan lépés távolságból. Egy-egy
lövéssel mind a kettőt.
Hosszu évek multán is mesteri lövés gyanánt emlegették ezt
vadászpajtásaink. Emlékezete fennmaradt az öregeknél.
1868-ban szervezte Kerkapoly, a későbbi pénzügyminiszter, az első
honvédséget. A kezelő őrmestereket szemelte ki először. Figyelmeztettem
Eberhard Ignáczra. Őt nevezte ki először Tolnavármegyébe, Paksra vagy
hova. Ha még él: nagyon idős ember lehet, túl a nyolczvanon.
A két vitéz szintén Roth tábornoknak vitt sürgönyöket. A tábornok ezeket
se kaphatta meg.
Látszólag kis dolgok ezek. De ezekből készül a történet nagy dolga. A
mint egy-egy csöpp vér sokaságából az élet, a szerelem, a lángelme, a
nagy alkotás. Majd mondok én el nagy dolgot is. A mikor elfogtunk egy
egész osztrák hadtestet szőröstől-bőröstül, ágyuival, lovasságával,
vezéreivel, tisztjeivel egyetemben. Meg nem menekült belőle még
egere-patkánya se. A legnagyobb, legtökéletesebb diadal függetlenségi
harczunk egész folyamában.
Történetirásunk tudja ezt. Néhány szóval meg is emliti. De keveset tud
róla s a mit tud: abban is sok a tévedés. Nem nagy emberek csinálták a
nagy hadi tényt. Leginkább csak csiri-biri nemzetőrök. Hogy juthatna
hely a történet márványoszlopán holmi mező-szent-györgyi
nemzetőrhadnagynak?
Azonban még egy-két apróságot, egy-két furcsa szörnyüséget kell
elmondanom, mielőtt a nagy dologba belekezdenék. Annak a kornak
jelleméhez tartozik ez is. Hadd ismerjék meg azt a kort, a kik akkor még
meg nem születtek.
A fenevadnak is van néha emberszive, az emberszivben is néha ott tombol
a fenevad. Erről mondok el példát ama napok eseményeiből.
A büszke bán hadseregének utját állta a mi hadseregünk Pákozdnál. Sőt
kissé meg is vertük a büszke bánt. Bizony nem juthatott ő el diadalmas
hadvezérként Magyarország fővárosába. Sőt a pákozdi csata után titkon
fölszedte sátorfáját s október 1-én ugy kiiramodott országunkból, meg se
állt a határszélig.
Nálunk nyugalom volt. Békésen végeztük a szüretet. Jellasich futó
hadaiból erre-arra szállingóztak egyes katonák. Szökevények, eltévedtek,
elmaradottak, lábbadozók.
Egyik napon apám kimegy a szőlőbe a must forrását megnézni. Engem is
magával vitt. Csak ugy gyalogszerrel mentünk. Vállára vetette a puskát
is. Zavaros idők jártak, azután vadászember is volt, kukoriczatöréskor
sok nyul huzódik a szőlőbe.
A gyalogut keresztül vezet a fehérvári országuton. Az országutnak árka
van. A mint már ötven lépésre megközelitettük az árkot: ime, szemközt
jön Körösztös Ferencz, a falunak feketearczu kovácsa, a dárdagyártó.
Fokos a kezében. A fokos tele vérel, a gyöpön törölgeti le róla a vért.
Tisztességgel köszön apámnak.
– Adjon Isten! No, mi ujság Ferencz?
Nézzük a kovács arczát. Rettenetes fölindult állapotot mutat arcza.
Ajkai, állkapcsai vonaglanak. Izgatottan felel apámnak:
– Nagy az ujság. Épen most vertem agyon egy kutyát itt az uton.
– Miféle kutyát?
– Hát Jellasich kutyáját. Ott fekszik ni, az árokban!
Kezével mutatott egy pontra.
Apám nem tudta: mit értsen a beszédből. Odamentünk a mutatott helyre.
Agyonmarczangolt katona vonaglott az árok fenekén. Feje össze volt
törve-vágva. Csupa vér volt körülötte az árokbeli gizgaz. Még nem halt
meg, de eszméletlen volt. Hason feküdt, de időnként mintha fel akart
volna állani. Könyökre, térdre fel tudott emelkedni, de megint elesett.
Ujra fölemelkedett, ujra elesett. Az eltünő életnek utolsó öntudatlan
jelensége. – Elborzadtunk.
Apám tünődött: mit csináljon? Orvos, ápoló, gyógyszer nincs közelben. A
falvak is távol. Még emberek sincsenek, a kik a szegény haldoklót
elhurczolják. De miért is hurczolnák? Élni már meg nem él. Csak kinlódik
kis ideig. Legjobb lenne talán kegyelemlövéssel megszüntetni kinjait.
Mint hajdan tette a hű barát a csatatéren, halálra sebesült bajtársával.
Lassan levette apám a puskát válláról s önkénytelenül felhuzta a
kakasokat s megnézte, a gyutacsok rendben vannak-e?
Még se tudta agyonlőni a boldogtalant. Eszébe jutott, hogy a
hegymesterek nincsenek távol, más ember is akadhat a szőlőhegyben, sőt
kocsi is. Talán érdemes volna kisérletet tenni a haldoklóval. Hátha még
ember lehetne belőle?
A feketeképü vad kovácsról egészen megfeledkezett. De az nem mirólunk. A
hol találkoztunk vele, ott megállott, megfordult s minket nézett.
Kiváncsi volt, miként hat ránk a látomány.
Mikor látta, hogy apám leereszti a kakasokat s a puskát megint a vállára
teszi, odaszólt:
– Mi az, nemzetes hadnagy uram?
Apám hátra se nézett, csak annyit szólt:
– Él még ez a szegény katona.
A fenevad elbődült.
– Nem lehet az! A kit én egyszer agyonvertem, nem szabad annak tovább
élni.
Nehéz lépésekkel odasietett. Fölállt az árokpartra. Látta vonaglani a
haldoklót. A dühöngő tigris arcza szelidebb, mint e pillanatban volt a
fenevad emberé. Hihetetlen gyorsasággal ráugrott a haldokló hátára s két
csapással darabokra hasitotta koponyáját.
Most már nem vonaglott többé.
Igazán meghalt.
Oly hirtelenséggel történt az egész, hogy alig volt időnk eszmélkedni.
Én mint gyerek kiabálni kezdtem, hogy apám lőjje agyon azt a kegyetlen
embert. De apám is haragba jött. A fekete kovács erős ember volt, de
apám még erősebb. Letaszitotta a holttestről, de akkor már későn volt.
Csak annyit mondott neki:
– No, Körösztös Ferencz, szerencséje, hogy töltött fegyver van a
kezemben!
Még az első dühből felelt a vad ember:
– Hát aztán, ha az nem volna a kezében?
– Hát akkor megfogdoznám kissé, hogy lepedőben vinnék haza innen. Most
pedig takarodjék szemem elől!
Apám előkeritette a hegymestereket, temessék el a szegény halottat. Egy
vagy két huszast adott nekik s jó ital bort.
A fenevad másnap mindenképen bocsánatot akart kérni apámtól. Mentsége
ebből állott:
– Miért jött az a horvát a mi országunkba ellenségnek? Azután nem is
köszönt nekem, mikor mellettem elment. Hát ki vagyok én?
Még vagy tizennyolcz évig élt a fenevad, de jó szemmel nem tudtam rá
nézni többé. Pedig a dárdagyártáskor ugyan csak kedveltem.
– – Elmondom a kisértet történetét is.
A véres csetepaté után harmad vagy negyednapra a szegény hadnagy feje
felszinre jött. Vagy nem jól temették el vagy el se temették vagy
kincskeresők, sirfosztogatók kiásták. S otthagyták a pusztákra vezető
utszélen a kukoricza szélén.
Varga nevü enyingi ember koczog arra kocsijával. Jön a pusztákról,
igyekezik haza, sárga takarmánytökkel rakva kocsija. Kocsija után baktat
sovány kuvasza.
Egyszer csak megáll a kuvasz, föltartja orrát, szimatol. Beugrik a
kukoriczába s föltartott fejjel hoz a szájában ki onnan valami sulyos
dolgot. El is ejti, föl is veszi, csetlik-botlik vele, mutatja
gazdájának.
A gazda megáll kocsijával, leszáll, megnézi az ismeretlen gömböt,
kiveszi a kuvasz szájából – hát uramfia, se nem tök, se nem burgundi
répa, se nem birkafej, hanem valóságos emberfej.
Megdöbben, de nem nagyon. Hallotta már, hogy néhány nap előtt horvát
halál volt e tájon, bizonyosan ez az emberfej is onnan származik. Duhaj
a lelke. Ejh, csináljunk tréfát. Földobja a fejet a kocsi derekára s
elkoczog vele hazafelé. Az asszony a tornáczon várja.
– Gyere csak, asszony, gyere csak! Ilyen tököt se látott még a jobb apád
se.
Az asszony nézi. Istenért se jutna eszébe, mi lehet az a gömbölyü. Se
nem sárga, se nem sima, se nem könnyü, szaga is más. Esti homály van már
a tornáczon, nehéz a tájékozódása. Lassanként veszi észre: haja is van,
szája is van, füle is van, orra is van.
Megborzad. Haja is az égnek áll. Elkiáltja magát:
– Halálfej ez, te ember.
Az ember elneveti magát.
Az asszony seprőt fog és nagy elszánással az ajtó elé áll.
– Soha se menekülsz meg a pokol tüzétől, ha azt a szörnyüséget az én
hajlékomba be akarod hozni. De be se hozod. De magad se léped át a
küszöbömet!
– Nono, asszony, legyen eszed. Mindjárt elásom a kertbe.
El is vitte, el is ásta, de azért alig tudta az asszonyt megkérlelni.
Lefeküsznek, elalusznak. Éjfél körül fölébred az asszony, kimegy a
tornáczra. Az ég csillagos. Első tekintete a gömbölyüre esik. Ime, ott a
halálfej az ajtó előtt!
Csak esik ám vissza az asszony a szobába. Szólni se tud rémületében.
Nekibódul a szobában asztalnak, széknek, kályhának. A zajra mécset gyujt
az ember. Az asszony rémült arcczal néz a nyitott ajtó felé. Az ember
kilép a tornáczra s ime ő is látja: ott a halálfej.
– Uram, én istenem, ez már a kisértet!
De azért észre tér. Fogja az ásót és a vasvillát, elhurczolja a
gömbölyüt s ujra eltemeti a káposztáskertben.
Most már nem alusznak. Gyötrődéssel telik az éjszaka. A mikor
hajnalodik: az ember maga megy ki a tornáczra. Szinte retteg, mikor az
ajtót nyitja.
Megint ott van a halálfej. Pókhálószin szemeivel mintha épen ő rá nézne.
A duhaj lélek is meginog most már. Eszeveszetten fut a biróhoz, nagy
bölcsességü Bocsor uramhoz.
– Biró uram kötöztessen meg engem, bünös lélek vagyok.
– Ne bolond, ne! Ugyan mi ütött hozzád?
Alig tudja elpanaszolni nagy keserüségét, megrémült lelkének háborgását.
A bölcs biró odamegy a házhoz. Megérti a veszedelmet. Megsimogatja,
megvigasztalja az asszonyt, a ki egész testében reszket, a hideg rázza.
Akkor szól az embernek:
– No, most gyere gézenguz, ásd el azt a tetemet, de csak ugy
felszinesen.
Az ember elássa.
– Most pedig gyere a hidas mellé, lessük meg mi lesz a halálfejjel.
Semmi más nem lett vele, csak az, hogy a kuvasz nyomban ott termett s
nagy buzgósággal kezdte kiásni a kisértetet.
– No, lásd!
Azzal fogta a birói botot, jó suhogó mogyorófaszárat s ugy
elagyabugyálta az embert, hogy a bot is összetörött a hátán.
Nem is jött elé többé a kisértet. Igaz, hogy most már mélyen, igazán
temették el. Az asszony is magához tért. Belátta, hogy a bölcs biró
mogyorófája többet ér, mint az ő seprőnyele.