(Apám támadást parancsol az ellenség ellen. – Kik voltak a hősök? – A
vadrácz kovácslegény. – Csata előtt igyunk egyet. – A vakmerő lelkész. –
Sortüz egymás ellen. – Holtak, sebesültek. – A háboru kemény dolog. – Az
ellenség menekül. – Utána! – A félre vert harangszó. – Az üldözés. –
Ujabb véres összecsapás. – Az utolsó hős. – Szomoru halála. – Mit
feleljen az örök biró előtt?)
Apám, a mint hazaértünk, nyomban hivatta a falu hadnagyát, a dobost s a
kisbirákat. Nyargalják be a falut, minden nemes és minden nemzetőr ott
legyen nyomban a falu házánál. Három kocsi is készen álljon befogva,
hevenyészett ülésekkel ellátva. Fegyvert hozzon mindenki.
Huszonöten vagy harminczan jöttek össze hamarosan. Nagy munkaidő volt,
vetés, kukoriczaszedés, szüretre készülődés. Az emberek nagy része nem
volt otthon, vagy nem volt kéznél.
Apám előadta, mi a teendő. A katonákat el kell fogni, le kell
fegyverezni s ha másként nem lehet, véres összecsapásban elpusztitani.
Becsület, okosság és hazafiság parancsolja. De azonfelül ő is
parancsolja.
Tizenöten vállalkoztak. A többi valamely ürügy alatt elosont,
elpárolgott, elkésett.
Ne csodálkozzék senki.
A katona mégis csak katona. Tanult mestersége a véres harcz.
Életre-halálra mindig kész. Erős, bátor, fiatal mind a tizenhét vitéz.
Hadnagyuk nem tud megijedni. Lőfegyver a kezökben, szurony a fegyveren,
hatvan töltés a táskában, elszántság a szivekben. Bizony meg kell azt
gondolni, hogy kis falunak fegyvertelen szántóvető népe megrohanja-e a
vitézek csapatát?
A tizenöt elszánt vállalkozó nemzetőr közül mindegyiknek a nevére már
nem emlékszem. De a kikre emlékszem, megérdemlik, hogy nevüket
följegyezzem.
Apámon kivül ott volt Bózsa Sándor lelkészünk. Ott volt Kovács János
tanitónk. Ez volt az én elemi oktatóm. Ez tanitott először a latin
nyelvre is. Ettől tanultam meg Vörösmarty Szózatát és Kölcsey Himnuszát.
Később lelkész lett ő is s valahol már irtam róla. Végre a belső emberek
közül ott volt Gregorich Ferencz, a jegyzőnk. Huszártermészetét most se
tagadhatta. Káromkodott szakadatlan.
A nemes urak közül vállalkozott Matkovich Balázs, nyavalyatörőssége
miatt kissé hóbortos. Aztán Fodor László szolgabiró rokonunk. Ők azonban
ketten együtt külön kocsin mentek ki az összeütközésre s apám kommandója
alá nem helyezkedtek. Vállalkozott még Horváth Sándor birtokos,
Szentkirály-szabadjai származásu, régebben akademikus tanitó falunkban,
a hol egy távoli rokon családba házasodott és Ujhelyi László kisbirtoku
nemes, a ki anyámnak volt távoli rokona. Végül Pósa József közeli
rokonunk. Ennek 14 éves fia is pápai tanuló, már akkor ügyes lövő minden
áron csatlakozni akart, de apám nem engedte. Neve Pósa Károly. Csak
később önfejüleg vett részt az ellenség üldözésében.
A volt jobbágy telkes gazdák közül vállalkozott Kemény Péter, három
vármegyében a leghiresebb zsákoló; vállas, termetes, erős ember. Guzst
tudott csavarni a kapanyélből. Azután Szente Péter, a kinek a mellékneve
ez volt: »a hosszu nyaku«. Ez volt a parasztság szónoka. Végül, a kire
biztosan emlékszem, Körösztös János. Ezeken kivül még hárman voltak, de
e háromnak a neve emlékezetemből kipárolgott.
Igy jött össze a 15 főből álló csapat. Apámon kivül öt nemes ur, három
belső ember s hat telkes gazda. A telkes gazdáknak nem volt lőfegyverük.
Az egyik dárdával, a másik fejszével jött. Ujhelyi László vasvillával.
Javakorabeli vakmerő ember volt.
– Nekem – ugymond – nem kell a puska. Nagyot puffan s azután eldobhatom.
A vasvilla nem csal.
A nemes urak s a belső emberek mind lőfegyverrel voltak. Tehát hét
lőfegyver. Csak amolyan vadászpuska. Uraik nem szoktak golyóval lőni,
minthogy határunkban csak apró vad van. Csak a söréttel s legföljebb a
ficzkóval tudtak bánni.
Mikor a három kocsi kiindult a falu házából, az utolsóra fölkapaszkodott
a vadrácz kovácslegény. Csak ugy kötényesen, szurtosan, füstösen,
mellény nélkül, feltürt ingujjal, a hogy a műhelyben szokott dolgozni. Ő
volt egyedül az önkéntes csapat. Volt a kezében egy rozsdás háji-báji
egycsövü rongyos puska. Valami csőszpuska lehetett, a műhelybe adták
igazitás végett. A vadrácz most megtöltötte ezt az egy csövet. Csaknem
felehosszáig töltötte meg vágott vasdarabokkal s ugy vette magához.
Ő fürödni akar az ellenség vérében.
Indulás előtt még egy fontos intézkedést kellett tenni apámnak.
Falunktól északkeletre a székesfehérvári országut partján van a
bessenyői puszta valami négy kilométer távolságban. Falunk völgyben
fekszik s a puszta szép fehér épületei a faluhoz képest bizonyos
fensikon. A pusztából nagyon szépen be lehet látni falunkba s falunk
egész határába.
A bán seregének valami utócsapata, valami podgyászfedezet vagy katonai
nyelven: hátvéd ott táborozott a bessenyői pusztában. A csapat vagy 800
főből állhatott. Volt valamelyes lovassága is. Óvatosnak kellett lenni,
hogy ez a csapat valahogy észre ne vegye, mi történik falunkban. Ha
észreveszi s ránk rohan: a falut fölégeti s lakosait kardélre hányja. A
hogy szokás a háboruban ősidőktől fogva.
Minthogy az összeütközésnek a falutól nyugatra, az Enyingre vezető út
körül kellett megtörténni: apám attól nem félt, hogy a bessenyői
ellenség idáig elláthasson vagy a puskaropogást innen meghallhassa.
Egészen más, ha a falu déli vagy keleti határában történnék az ütközés.
De már a harangszót a somogyi szél elringatná Bessenyőig.
Odahivatta hát a szomszédból a vén Balázs Jánost, a harangozót, hogy a
templom kulcsát vegye magához és semmi teremtett lelket a harangokhoz
férni ne engedjen s bármi történik, tűz, véres halál vagy más
veszedelem, a harangokat félreverni nem szabad. Nagyobb biztosság okáért
Csonka Ferencz dobost is odaállitotta ezzel a parancscsal a templom
ajtajába.
No most már Isten hirével neki az ellenségnek!
Ragyogó szép őszi nap volt. Délelőtti tizenegy óra. Ebédet még nem evett
senki. Mikor már fennültek a kocsin, a jegyző fölkiáltott:
– Hahó, urak, majdnem elfeledtünk valamit!
Leugrott a kocsiról, bement a szobába s kihozott egy pintes üveg jóféle
pálinkát. Zöld dió és aszalt szilva volt a pálinka ágya és ezerjófű.
– Igyunk egyet utoljára. Az apám se ment a csatába üres gyomorral.
Hát ez bizony jó lesz!
Ittak. Az üveg üres lett, csak a pálinka ágya maradt meg benne.
Volt ugyan néhány hangos szó ivásközben is, de boldogult jó apámnak,
valahányszor az indulás pillanatáról megemlékezett, mindig volt
megjegyzése.
– Nem mondom, hogy valami nagy kedvünk lett volna az ellenségbe
belerohanni. Az volt a szerencse, hogy az a hóbortos jegyző ugy szidta a
horvátot még akkor is, mint a zápor. Magam is aggódtam. Mi lesz az
összecsapásból? Hát majd azután még mi lesz, ha a német talál győzni
utoljára?
Apám rákiáltott a kocsisokra. Fiatal paraszt legények voltak.
– Sebesen hajtsatok, gyerekek.
A faluvégen, az én Barta-csárdám mellett válik az út kétfelé. Az egyik
ága Lepsénybe, a másik ága Enyingre vezet.
A mieink a lepsényi ágra fordultak. Alig mentek azonban ötven ölnyire,
csak látták ám, hogy a három tábori kocsi katonákkal megrakva sebes
hajtással iramodik le a puszták felé.
Nosza sebten átforditani a kocsikat az enyingi utra! Az enyingi út épen
keresztezi a pusztákra vezető utat. A keresztutnál épen beleütköznek a
horvátokba.
Ugy is lett. Hajtott a három szent-györgyi kocsis, mint a förgeteg.
Porfelhő támadt a nyomában. De a tábori kocsik nyomában is. A biztos
szemmérték ugy mutatta, hogy a keresztutnál a hat kocsi egymást
lovastul, emberestül együtt összetöri.
Azonban a vitéz osztrák hadnagy okosabb volt. Épen a keresztut előtt
megállitotta a kocsikat.
Harsány, pattogó német szóval vezényelt. Le a kocsikról! Háttal a
kocsiknak! Csatasorba! Fegyvert lövésre készen?
Mire apám a kocsiról leszállt s jó nemzetőreit olyan a milyen csatasorba
tudta állitani: az ellenséges katonaság már némán, de nyugodtan és
készen várta a csatajelt. Lőni, vágni, élni, halni!
Az osztrák hadseregnek eszeágába se jutott megijedni. Látta, hogy
ellenfele kisebb számu, fegyelmezetlen, csupán nemzetőr s ugyszólván
fegyvertelen. Még ő kezdte meg a tárgyalást. Természetesen németül.
– Mit akarnak az urak?
A mi sorunkból Bózsa Sándor, a lelkész, szó nélkül előre lépett s a
hadnagy előtt két lépéssel megállt. Puskája kezében, lövésre készen.
Rossz, tört német szóval azt mondta a hadnagynak:
– Önök foglyaink, le a fegyverrel!
A hadnagy elnevette magát. Mintha játéknak, bolondságnak tartotta volna
az egész dolgot.
Kétszer is kérdeztem apámtól: nem csalódott-e, jól látott-e, csakugyan
nevetett-e a hadnagy? Apám figyelőképessége csodálatos volt. Erősebb
figyelőt nem ismertem. Negyven éves férfi volt, teljesen higgadt vérrel
és gondolkozással. Bizony nevetett a hadnagy Megkérdeztem Horváth
Sándort és Pósa Józsefet. Ők is határozottan észrevették a nevetést.
A hadnagy tehát bátor, nyugodt, igazi hős lélek volt. Csodálatos ember.
Az ember a halál pillanatában nem szokott nevetni. A nevetéshez a
testnek is, a léleknek is jókarban kell lenni. Akár a test van haldokló
állapotban, akár a lélek teljes a halál tudatával: a nevetéshez se erő,
se kedv. Ezer meg ezer ember haláláról emlékeznek meg az irások, de a ki
halála pillanatában nevetett volna, olyan emberről nincs emlékirás.
A hadnagy elnevette magát.
A pap rettentő hirtelen természetü ember volt. Valami kimondhatatlan düh
vett erőt rajta, a mint a nevetést látta és hallotta. Egyetlen szót se
szólt többet, puskáját nagy gyorsasággal fölemelte s abból a két lépés
távolságból a hadnagyot mellbe lőtte.
A hadnagy megingott, de nem esett el. Csak a kocsi lőcséhez tántorodott.
Sörétre volt a pap fegyvere töltve, a fojtás és a sörét egy tömegben
ütötte mellbe abból a nagy közelségből a hadnagyot, mellén vastag ruha,
vastag rétegü irások és tárcza: a lövés még csak komoly sértést se
okozott. Csak épen nagyot taszitott a hadnagyon.
De aztán a hadnagy harsány hangon kiáltotta legényeinek a vezényszót:
– Tüzelj!
S a tizenhat katona a vezényszóra szabályosan, bátran belelőtt öt lépés
távolságból a szent-györgyiek hadsorába. De e hadsorból is visszaadta a
lövést hat lőfegyver.
A hős hadnagy a kettős sortüz eredményét nem érte meg.
Azalatt a néhány pillanat alatt, mig a két ellenfél sorakozott s a
hadnagy és a pap egymáshoz szólt, a vadrácz kovácslegény a maga
agyontöltött rongyos puskájával az egyik tábori kocsi mögé surrankodott
s rátámasztotta a puskáját a lőcsfejnél a kocsioldalra. Ez a lőcsfej
épen átellenese volt annak a lőcsnek, a melyhez a hadnagy tántorodott. A
mint a hadnagy a »tűz« vezényszót elkiáltotta, a vadrácz legény is
elsütötte fegyverét. A négyszeres töltés akkorát durrant, mint egy kis
mozsárágyu. Mire füstje eloszlott: a hadnagy élettelen teste ott feküdt
a földön a kerék mellett, feje pedig két lépéssel távolabb.
Csoda esett. Az az iszonyu lövés ugy leszakitotta a hadnagy fejét,
mintha bárddal metszették volna le. Ily esetnek hirét apám se hallotta
soha.
Egy másik katona is elesett a sortűz alatt.
De a mi csapatunknak is sulyos vesztesége támadt. Gregorich Ferencz
nótárius uram nagy lövést kapott a tomporánál ugy félszakosan. Minden
vastag izmán keresztül tört az ostoba golyó. A vitéz egykori
huszárőrmester szó nélkül összeesett. Csak azután kezdett káromkodni
amugy huszárosan, a mikor már a csatatér üres lett s a holt hadnagyon és
a vonagló katonán kivül senki se volt körülötte.
Mert annak a kettős sortűznek a holtakon és sebesülteken kivül az lett a
következése, hogy a három tábori kocsi kocsisa, mintha parancsolták
volna, belevagdalt a lovakba s ugy elnyargalt a kőkuti puszta irányában,
hogy csak a porát láttuk egyideig, de azóta hirét se hallottuk.
De a mi három kocsisunk se volt röstebb. Szempillantás alatt rajtuk
termettek vitézeink s a három kocsi is menekült vissza a falu felé
lóhalálában. Hiába! A fejsze, a vasvilla s a kilőtt vadászpuska még se
elég erősség vitéz katonák fegyvere ellen. Kivált ha a vitéz katonák még
nagyobb számmal is vannak.
E pillanatban vágtatott oda Fodor László és Matkovich Balázs külön
kocsin. De bizony nem mentek ők nagyon közel az ellenséghez. Jó távolból
mindegyik kilőtte puskája mindkét csövét a katonák felé s aztán fordulj,
indulj, – ugy elszeleltek hazafelé, előbb otthon voltak az ebédnél, mint
apám vitézei.
Apám nem ugrott fel egyik menekülő kocsira se, szűk hadnagyi magyar
ruhájában nem is lett volna könnyü az ugrándozás. Nótárius komája eleven
vagy holt testét se akarta otthagyni. De a mikor mindenki megfordult, ő
is meghátrált vagy száz lépésnyire.
Ott legelt a lepsényiek tehéngulyája. A gulya szélén megállt. A tehén
biztos védőfal volt a golyó ellen. Onnan nézte, mire határozza el magát
az épségben maradt tizenöt katona.
A katonák tiszt nélkül s kocsi nélkül maradtak. Ugy látszott: tanakodtak
egy-két perczig. Mitévők legyenek? Falunk fölött oda-odanéztek a
bessenyői pusztába. Tudták, hogy a bán hadseregének egy erős »hátvéd«
csapata ott táboroz. Legalább reggel még ott volt. Ezzel kellene
egyesülniök. Ez volna a menedék. Ámde a mi falunkon át vitt oda az út;
az pedig bizonyos, hogy a mi népünk őket át nem ereszti. Elhatározták,
hogy falunkat kikerülik s a pusztákon át kisérlik meg Bessenyő vagy
Székesfehérvár felé a menekülést.
Apámban feltámadt a vadászvér. Puskájának mind a két csöve meg volt már
hatalmasan töltve ficzkóval. Egy tehén faránál féltérdre ereszkedve
erősen czélba vett egy katonát. A puska kettőt durrant egymásután.
Valaki nagyot kiáltott mellette.
– Megvan! Megvan, nemzetes hadnagy uram! Egy megint ott fekszik.
Egy katona csakugyan elesett. A lövés térdkalácsát zuzta össze. Csak
akkor vette észre apám, hogy a ki közbekiáltott, ott állt mellette. S az
senki se volt más, mint Szombati, a zsöllérünk, a kit egyik munkámban »A
házatlan zsöllér« czim alatt már megénekeltem.
Épen jókor jött.
– Eredj csak iziben az emberek után. Ki ne fogjanak, forduljanak vissza
nyomban ide hozzám!
A gyorslábu Szombatinak nem sokáig kellett futnia. Mi gyerekek s még egy
csomó népség a Barta-csárda mellől, az árokpartról néztük a véres
csetepatét. Ott megálltak a kocsikkal menekülő nemzetőreink, ott vették
észre, hogy se apám, se a jegyző nincs közöttük.
Ott érte el őket Szombati. Közölte velük a parancsot, de azt is, hogy
egyet azóta a katonák közül apám elejtett.
Visszafordultak mind a tizenhárman.
Apám először is az egyik kocsin Gregorich Ferencz jegyzőt hazavitette.
Levágott kukoriczaszárból hevenyésztek neki puha, ringó fekvőhelyet.
Sulyos volt a seb, sok vért vesztett már, káromkodni se tudott már.
A másik kocsit küldte lóhalálában Enyingre orvosért és kötőszerekért. A
Wallenstein doktor jőjjön azonnal, semmiféle halogató kifogása el nem
fogadtatván.
A harmadik kocsi menjen vissza a faluba, hozzon embereket ásóval,
kapával. A halottakat el kell temetni haladéktalanul. Ne is menjen
messze be a faluba. Csak a tóparti zsöllérek közül szedjen össze
ötöt-hatot.
Azalatt, mig e rendelkezések történtek, a két sebesült katonát
agyonlőtték. Ujhelyi László és Kemény Péter ugy akarták őket agyonverni,
de apám ezt nem engedte. Golyóhalál a katonahalál.
De hát nem lehetett volna őket megmenteni, kórházba vinni,
meggyógyitani, az életnek és szerető családjuknak visszaadni?
Megegyezett az a hadi joggal, a nemzetközi joggal, a Corpus Jurissal s
az emberséggel, hogy ép katonát igy legyilkoljon, sebesült katonát igy
elpusztitson a nemzetőr, a mivelt és jólelkü magyar ember?
Bizony, nagy kérdések ezek.
De ha Jellasich tábora egyesül Rothnak táborával: agyontiporja az
ellenség a mi ujoncz magyar seregünket.
Tehát a két tábor közt az érintkezést szent kötelesség volt minden áron
meggátolni. Minden áron!
Hiszen mi joggal védtük apáink földjét, melyet az ellenség bitorul
támadott.
Hiszen, ha a katonacsapatból csak egyetlen egy marad is életben: az
embertelen ellenség mindent megtud s akkor bitófára huzatja jobbjainkat
s koldussá és földönfutóvá teszi népünket.
Csupán azért, mert védtük hazánkat, ősi örökünket.
De ne bizonykodjunk. A háborunak végzete van. Az ellen semmit se ér a
bölcselkedés.
A mi történt: én csak azt mondom el.
Apám tanácsot tartott embereivel. A menekülő katonákat meg kell ejteni.
E fölött semmi kétség. De kocsin-e, lovon-e vagy gyalogszerrel?
A kocsi meg a ló nagy czéltábla. A katona pedig lő. A nagy
kukoricza-dülőkben kocsival, lóval nehezebb is a mozgás. Tehát
gyalogszerrel folyik az üldözés. Időnk van rá: napnyugtáig. Terünk is
van hozzá elég. A lepsényi, mező-szent-györgyi és polgárdi határ, a
déghi és lángi puszták együtt több mint ötvenezer hold. Sokkal nagyobb a
Hortobágynál. E területen se hegy, se völgy, se erdő, se árok, se
szakadás, se bozót, se tó, se ér. Itt elbujni nem lehet az ellenségnek.
Csak napszállatig legyen meg a vad.
Most dél van. Talán jó lenne mégis egyet falatozni. Éhgyomorral nehéz
lesz estélig.
Nem lehet. A katonának is dél van. Ő se eszik. Mi se lehetünk
alábbvalók.
Előre!
Irtóztató hajtóvadászat kezdődött. A vad a 14 erős határőr katona.
Fegyverrel s fölös lőszerrel. Elszánva a halálra. Tudja, hogy másként
nem menekül. Csak ugy, ha utolsó lehelletig védi bőrét.
A vadászok és hajtók többen vannak.
A kiket apám sirt ásni és temetni hozatott ki, kettő azok közül is
beállt vadásznak. Az egyiknek a neve Hende János, a másiké Fazekas
Mihály. Mind a kettő csak szegény házas zsöllér. Fejszét is hozott
magával mind a kettő. Nemcsak ásót. Dolga lesz a fejszének is.
De a harangokat is félreverték.
Hallotta a nép a puskaropogást. A mikor a jegyzőt vérben-fagyban
hazavitték, megrohanták a templomajtót. Hiába rejtette el a kulcsokat az
öreg harangozó Balázs. Volt egy fia, ludtalpu volt. A legények emiatt
Tipetopa Balázsnak nevezték. A Tipetopát nyakon fogták. Megfojtják, ha a
kulcsokat elő nem teremti. Nem szabadulhatott másként: előteremtette.
Fölrohantak a toronyba. Félreverték mind a három harangot. Szomoru szó a
félrevert harangszó. Veszedelmet jelent. Asszony jajgat, gyerek
sivalkodik, megbőszül a tömeg. Fujhat már a somogyi szél, elviheti a
hangot a bessenyői pusztába. Most már azzal se törődnek.
A harangszóra egymásután futnak ki az emberek. Ki, a messze határba.
Kettesével-hármasával. Gyilkos eszközt visz magával mindenki. Fejszét,
vonyogót, vasvillát, lobogós dárdát.
De a kiknek puskájuk volna: azok elmaradtak. Nemes ember ugyan ha
kényelmesen teheti, egész nap elvadászgat, de hogy egész nap futva
kergessen ellenséget: azt az ő tüdeje, lába, büszkesége ki nem állja.
Csak apám maradt meg az üldöző sereg élén. Neki kötelességében is
állott.
A katonák eleintén a kőkuti puszta irányában menekültek délkelet felé. A
Rába-család birtoka hajdan, – később s ma is a Purgly-családé. A mint a
puszta épületeit meglátták: letértek arról az irányról. Lakott helyre
menni nem látták tanácsosnak. Ha jobbra fordulnak, a gróf Nádasdy
Ferencz riki pusztájába tévednek, a hol szintén épületek és emberek
vannak. Balra fordultak tehát kelet felé s nekivágtattak az én
birtokomnak, a Lapos nevü dülőnek. Erre nagy messzeségben nem látszott
előttük semmi épület.
A katonák győzték a futást. Erős fiatal emberek. De bármily erősek:
kifáradnak, kimerülnek, összeroskadnak, kidőlnek. Nehéz a ruha, a
bakancs, a podgyászbatyu. Különösen nehéz a puska és a tölténytáska. Jól
tudták ezt az üldözők is. Még jobban érezték a katonák.
Eleintén meg-megálltak, szem-irányra vették az üldözőket s beléjük
lövöldöztek. Golyójuk nem talált. Apám is lőtt rájuk háromizben, ő se
talált. Talán nagy volt köztük a távolság.
Ugarokon, tarlókon, szántásokon, kukoricza-táblákon is történt a futás.
Ez is szemlátomást pusztitotta az embererőt. De majd jön a nagy
Ökörmező, egyenes, sima, fényes, gyepes legelő, ott nem sülyedez az
ember lába: ott talán lesz menekülés. Igy számitottak a katonák.
Hiába!
Az Ökörmező szélére kiértek ugyan, de már erőtlenül.
Mekkora volt Ilion vára? Mekkora utat végeztek Homerosz hősei, a mikor a
gyorslábu Achilleüsz kergette Hektort s a mikor gyors futásban háromszor
kerülték meg a várost? Pedig a város körül nem volt olyan sima és
egyenes mező, mint a mi nagy Ökörmezőnk. A költő szerint Athéne, a bölcs
és ravasz istenasszony, birta rá Hektort, hogy ne fusson tovább, hanem
álljon meg és álljon szembe gyorslábu ellenségével. Pedig dehogy az
birta rá. Hanem elbágyadtak az izmok, megereszkedtek az inak, sziv és
tüdő megunta az erős munkát.
A nagy mező szélén a katonák megálltak. Tanácskozásuk alig tartott
egyetlen perczig. Elhatározták, hogy kegyelemre megadják magukat.
Föltétlenül bizonyos, hogy a harczban és a futásban elpusztulnak. Hátha
megmenthetnék a puszta életet!
Kifelé fordult arcczal körbe álltak s féltérdre ereszkedtek. Lövésre
kész töltött fegyverük térdükön keresztülfektetve. Ugy várták be az
üldözőket.
Csakhamar ott termettek a szent-györgyiek. Lehettek már vagy harminczan.
De a messzeségből is folyton szállingóztak még. Körülvették a tizennégy
térdeplő katonát.
Szomoru tárgyalás volt az, a mely most köztük megkezdőgött, de két-három
percznél tovább alig tartott.
A katonák közül senki se tudott magyarul, a mieink közül senki se tudott
németül vagy horvátul.
A jelek és jelenségek után ugy kell lenni, hogy a katonák fölajánlották
fegyverüket és szabadságukat, de föltételül tüzték, hogy életben
maradhassanak.
Apám még néhány száz lépés távolságban volt. A hajszában ugy futni, mint
a katonák s a fiatalabb és pőregatyás szent-györgyiek, csakugyan nem
tudott.
Ujhelyi László volt a mieink közt a leghevesebb. Odakiáltott a
katonákhoz:
– Nem alkudozunk veletek, kutyák. Először adjátok át a fegyvert, azután
várjátok meg, mit csinálunk.
Nem értették e szót a katonák. De ha értették volna is, akkor se
egyezhettek volna bele.
Ujhelyi nem is várt tovább.
Érthetetlen düh fogta el. Az egyik katonára ráugrott, mint a tigris,
kirántotta kezéből a puskát s mielőtt az a katona térdéről felemelkedett
volna, őt agyonlőtte.
A többi katona mind felugrált s egymásnak hátat vetve belelövöldözött a
nemzetőrökbe.
De ezek is rárohantak a katonákra. Egy pillanatig borzasztó dulakodás
támadt az ellenségek közt.
Fazekas Mihály, a sirásó, a kezében levő erdei fejszével mint a villám,
ugy csapott le a katonákra. Két suhintással két katonának hasitotta
ketté a fejét. Nyomban meghalt mind a kettő.
Ez a Fazekas alacsony, zömök termet volt. Mozdulatai gyorsak. Egyik
legjobb aratómunkásnak tartották a faluban, nagy izomerővel. Különös
testi sajátsága volt, mint a japán szemfényvesztőknek. A japán lenyeli a
kardot, ő pedig le tudott tuszkolni a torkán félméter hosszu rétest, a
nélkül, hogy harapott, rágott és nyelt volna. Sok fogadást nyert ezzel a
faluban és a vásárban.
Hende volt a másik azok közül, a kiket apám temetni kirendelt s a ki az
üldözőkhöz csatlakozott. Magas, erős, vörösszőrü ember. Egyik katona a
puskatussal vágta fejbe. Kemény koponyája kiállta az ütést, nekiugrott,
mint a hiuz, a katonának, torkon ragadta s szempillantás alatt
megfojtotta. A holttestet, mint zsákot hajitotta el a gyöpön.
Berta János szent-györgyi nemzetőrt a karján érte lövés. Belehalt. Mire
hazaértek vele: elvérzett.
Összesen öt katona maradt holtan az összecsapás terén. Kilencz
kimenekült a tolongásból s vagy száz lépésnyire megugrott. Bár halálosan
kimerülve s megrémülve, ott a katonai erény lett urrá lelkükön.
Megálltak s vezényszóra fegyverüket megtöltötték s gyujtóval ellátták.
Sőt hárman vagy négyen vissza is lőttek a mieinkre, hogy menekülésüket
biztositsák.
Hiába!
Hova menekülnek? Előttük a határtalan puszták. Könyörülő lélek nincs
segitségükre. Se ételük, se italuk, se pihenésük. Ha aczélból volnának,
akkor is el kellene pusztulniok. Nyomukban a szent-györgyiek, a kik már
vért szagoltak, a kik már két áldozatukat siratják s a kiknek, ha maguk
elveszni nem akarnak, őket kell elveszteniök.
Igy is lett.
Nyolcz katona egyenként, egymásután dőlt ki. Kimerült, elesett,
lefeküdt. Az üldözők felkonczolták. Szegény fiuk! Csak három könyörgött
életéért. A többi némán fogadta a halált. Talán nem is tudták már, a
mikor a halál rájuk rohant.
De volt egy közöttük, a ki nem akart elfáradni. Az utolsó. Apám még évek
mulva is elérzékenyült, mikor erről volt szó.
Egyenes termetü, derék szép ifju volt. Bajusza alig serkedzett. Erős és
bátor. Nem futott, hanem csak siető lépésekben ment előre. Időnként
megállt és körülnézett. Égen-földön lehet-e segitség? Nem lehet. Minden
bajtársa halott már. Még azt is látja, a mint az elhullt vitézeknek a
sík mezőben ássák a sirt. Maga van idegen országban, ellenséges földön,
haragos, szilaj üldözők a nyomában.
Meg-megáll, czélba veszi az üldözőket s visszalő rájuk.
A tarnóczai puszta határárka mellett észak felé fordul. Arra fekszik
Bessenyő. Ott van a horvát sereg tábora. Ha ő eljuthatna oda!
Apámban aggodalom támadt. A fiu bátor, meg nem adja magát
életre-halálra, hatvan tölténye van, biztos halálra a nemzetőr meg nem
közelitheti. Hátha emberfölötti csodálatos ereje van? Hátha mégis
sikerül neki a bán utóseregét elérni? Igaz, hogy a fehérvári országut
oda egyenes irányban is legalább hat kilométer távolság s ez utat ily
üldözés után már lehetetlen megtenni. De hátha csoda történik?
Apám is fáradt volt már a lerogyásig. Kora reggel óta nem evett, nem
ivott. A nap leszállóban. Egész nap fegyverben, izgalomban, üldözésben.
Szemei pillanatonként káprázni kezdtek. Nagyon erős, edzett ember ugyan,
de bágyadtság kezdi már lebirni.
Kellő távolságból még egyszer gondosan czélbavette a vitéz katonát s
kilőtte rá fegyvere mindkét csövét. Nem találta. Nincs ma már
szerencséje. Gyakorlott vadászember tudja már azt. Legjobb olyankor már
hazatakarodni, nyugalomra térni. A katona is visszalőtt rá, annak se
volt már szerencséje.
Az ugynevezett aprórészi földeken vetőszántásban volt egy ember türhető
két lóval. Egy suhanczot oda futtatott, fogja ki az ember az eke elől
lovait s vezesse oda sietve.
– Egy legény üljön fel az egyik lóra s nyargaljon be Csőszre. A csősziek
jőjjenek ki nyolczan vagy tizen kocsin vagy lóháton a cséri puszta felé
különböző utakon. Horvát katona menekül arra: valahol utját kell állani.
Ez volt parancsolata. Csősz fehérvármegyei nemesi falu. A menekülőnek
mellette kellett elsurranni.
A lovasember vakaródzott. Elnézett Csősz felé. Nagy út ez az ő egész nap
szántó lovának. Észrevette a menekülő katonát is.
– Nemzetes hadnagy uram! Nem megy az a katona ma tovább. Hiszen ott
fekszik a határhalmon.
Apám odatekint. A katona csakugyan ott fekszik félszakosan a
határhalmon.
A hol a soponyai út a szent-györgyi mezőkről kiér a szomszédba: ott
falunknak is határa van, vármegyénknek is. Ott már Fehérvármegye
kezdődik s három határ sarkallik össze. Mező-Szent-György, Polgárdi és
Dégh határa. Ezért van ott hármas halom. A legmagasabb halom tetején
feküdt a vitéz.
Nem sokáig feküdt.
Felült, megtöltötte fegyverét s lőtt a mi embereinkre. Megint töltött s
megint lőtt. Mindig gondosan czélzott s ugy lőtt.
Tehát nem adja meg magát. Az üldözők kiabáltak rá. Szidták. Fel-felemelt
gyilkos szerszámaikkal fenyegették. Fel se vette a fenyegetést. Nyugodt
vérrel töltött s ha közelgetett valaki: lőtt. A golyók ott fütyörésztek
az emberek között.
Egyszer azután nem töltött többé. Szépen letette maga mellé nehéz
fegyverét, két kezét összetette keblén s fejét hátraeresztette a gyepes
hantra.
Elfogyott a töltény.
Agyonzaklatott teste és lelke áhitotta már a pihenést. Az örökké tartó
nyugodalmat.
A határnak ez a része, habár észre nem vesszük is, magas fensik. A
Balaton akarattyai partja szépen ide látszik s azon túl a messzeségben
Tihany és Balaton-Füred hegyormai. A nyugovó nap épen ez ormok felett
szórta szét őszi bágyadt sugarait. A nyugoti égalja már sárgulni,
piroslani kezdett.
A haldokló vitéz nem törődött már haragos ellenfeleivel, a kik pedig
közelegtek hozzá. Ő csak a lenyugvó napot nézte. Még egy sugár! Csak még
egy sugár! Azután hadd jőjjön az örök éjszaka.
A nemzetőrök odamentek hozzá.
A vitéz fölkaphatta volna még fegyverét s véres viadalban vehetett volna
bucsut a világtól.
De minek az? Bágyadt test, nehéz fegyver, tizszeres ellenség számban,
erőben, vakmerőségben. Nincs menekvés. Igy is, ugy is mindennek vége.
Hős lelke felszállt a csillagok utjára, az örökkévalóságba.
Boldogtalan lélek! A mikor majd elkövetkezik az idők vége, oda
szólitanak a nagy biró szine elé. S ott majd megkérdik tőled: miként
folyt életed, miként lett halálod? Szerettél-e, gyülöltél-e, miért
multál el élettel teljes, boldogságra váró fiatal korodban? Hiven
teljesitetted-e az életnek és a halálnak kötelességét?
Mit felelsz? Mondd meg az egész igazságot.
Hitszegő király, béres kormányzók, szegődött hadvezérek szabad nemzet
eltiprására hajtottak. Bátor férfiak védelmezték orvul megtámadott
hazájukat, fajuk becsületét és jövendőjük reményeit. Ez volt az ő
kötelességük s a tiéd a hősi halál.
Ezt feleld a kérdésre a nagy biró szine előtt.