(Jön Jellasich. – A borsodi alispán fia. – Itt vannak a horvátok. – Ők
lakmároznak abból, a mi a honvédek számára készült. – Küldöttség a
bánnál. – Az ellenség elvonul. – Apám Balaton-Füredre indul. –
Ellenséget lát utjában. – Jó lenne azt elfogni.)
Hanem hát Jellasich azért mihozzánk is eljött.
Hetekig járt már a hire, hogy jön, jön, de nem igen hittük. Szeptember
huszadika körül ért hozzánk a magyar hadsereg, mely Jellasichnak utját
akarta állani, valahol a Balaton mellett. A nádorispán, István
főherczeg, habsburgi uralkodó herczeg volt a magyar hadsereg fővezére.
Ki hitte volna azt, hogy az ő fönséges szine előtt meg merjen állani egy
rongyos tábornok? Ki gondolt volna arra, hogy Magyarország nagyura elől,
a nádorispán elől el ne párologjon a horvát bán?
Hejh, hajh, hiszékeny lelkü bolond magyar! De nem kárhoztatlak! Jobban
fájna a rossz szó nekem, mint másnak. Olyan gyalázatos árulást a
nemzetek világtörténete nem ismer, a milyen volt ezé a magyar
nádorispáné. Elszökött saját hadserege éléről s még arról se
gondoskodott, ki töltse be helyét a fővezérségben. Hűtlen cseléd módjára
szökött el s ellopta, elvitte magával a nemzet bizodalmát.
A magyar hadsereg hátrálni kezdett. Itthon, saját országunkban, szemünk
láttára.
Apám semmiféle utmutatást, parancsot vagy intést nem kapott sehonnan
arra, mit csináljon. Pedig, mint afféle falusi hazafi, ugy gondolkodott,
hogy az ő nemzetőrcsapatának mégis csak tenni kellene valamit, a mikor
az ellenség már a nyakunkon van. Fölkerekedett tehát szeptember 24-én s
átment a szomszéd faluba, Lepsénybe, hogy a még talán ott levő magyar
csapatok vezetőivel értekezzék.
Csakugyan ott találta Répássy őrnagyot és Ivánka Imrét. Ivánka a
pestmegyei önkéntesek élén állott. Ezek voltak ott s még a borsodi
önkéntesek. Teljes visszavonulásban. Eddig a mi hadseregünk előőrsei,
most már hátvédői. Talán maguk se tudták, de apámnak épen nem mondták,
hogy az ellenség oly közel van.
Apám belátta nyomban, hogy most nincs tennivalója. A hol a főhadsereg
hátrál: mit csináljon ott néhány nemzetőr? De még azt is jó lesz
eltagadni, hogy nemzetőr is van a világon.
Alig tudott Répássy és Ivánka csapatjától elválni. Különösen megkedvelte
a borsodi önkénteseket. Palóczos beszédük nagyon tetszett neki. Ezt a
beszédet még nem hallotta.
A lepsényi nagy kőhid párkányfalán üldögélt egy feltünő jó nemes arczu
ifju. A borsodi önkéntesek egyenruhája volt rajta. Apámnak ugy tetszett,
mintha búnak eresztette volna fejét vagy szunyókált volna ott a kőfalon.
Késő délután volt már az idő.
Megszólitotta az ifjut. Beszédbe ereszkedett vele. Csakhamar megtudta,
hogy a borsodi alispánnak volt a fia. Az akkorinak-e vagy korábbinak:
elfeledtem. Nevére se emlékszem. A kit érdekel: Borsodban könnyen
megtudhatja. Beszéd közben azt mondja az ifju:
– Hejh, ha az én apám tudná, hogy az ő fia most még sokszor a puszta
kenyérből se ehetik eleget!
Az ifju honvéd nem olyan szinben volt, mintha sokat nyomorgott, koplalt
volna a hadjárat kezdete óta, de azért apám nem sokat tétovázott, hanem
hazasietett, rögtön hivatta Csonkát, becsületes szabómestert, egyébként
a falu dobosát, hogy az előljárókat s a falu módosabb gazdáit rögtön
hivja össze még az esti órákban a faluházához.
Elhatározták, hogy az asszonyok sütéshez lássanak. Az éjszaka elég
hosszu. Kenyér, kalács, pogácsa, ludpecsenye, birkasült legyen reggelre
két-három kocsira való. Bort, szalonnát, füstölt hust is gyüjtsenek, a
mennyit lehet. Ha a borsodi alispán fiának is van oka panaszra: ez a
panasz a mi vidékünkön szünjék meg alaposan.
Bizony az ellenség lakmározott ebből.
A mi hadcsapatunk hajnalra otthagyta Lepsényt s folytatta a
visszavonulást Polgárdi és Székesfehérvár felé. Reggelre ott termettek
Lepsényben és Mező-Szent-Györgyön Jellasich táborának előőrsei.
Akkor láttuk csak, hogy nem holmi gyülevész nép az ellenség, hanem
rendes hadsereg, az osztrák császárnak és magyar királynak a hadserege.
Ime, tehát a legnagyobb békesség idején a magyar király maga rohanja meg
saját hűséges és nyugodt magyar nemzetét. Voltak ugyan horvátok,
szerezsánok, határőrök is az ellenséges seregben, de azért csak
valóságos rendes hadsereg volt az ágyuval, lovassággal, rendes
tisztikarral, osztrák tábornokokkal ellátva. Az osztrák császár küldte
azt a magyar király ellen. Még a fővezér is magyar kormányférfi volt,
Magyarország tisztviselője, harmadik rangu zászlós ura, a horvát bán, a
magyar mágnás, gróf Jellasich.
Ne neked királyi eskü, alkotmány, hűség és becsület! Kutyának való
minden hűség, a mikor a magyarhoz mindenki hűtelen.
Ezt mondta a papunk: Bózsa Sándor s egyetértett vele mindenki. De nem
volt mondásában semmi ujság. Régi példabeszéd az már a mi országunkban.
Az előőrsök hozták a bán harácsoló rendeletét a mi falunk számára is.
Nyolcz tehén, száz pozsonyi mérő zab, tizenkét szekér széna, huszonöt
akó bor, tiz öl fa, százötven kenyér, só, szalonna: ennyit kellett
nyomban Lepsénybe szállitani az ellenség számára. Estére ott kellett
lenni a készségnek.
– Vakapád, adta horvátja, lehet teveled másként is beszélni!
Gregorich nótárius uram ötlete volt ez. Ott áll készen három kocsival a
sok kenyér, kalács, pogácsa, ludpecsenye, birkasült, mézes bor és
szalonna is. A gulyáról is könnyen be lehet hajtani a nyolcz tehenet.
Mindez ugyan jobb lett volna a honvédseregnek, nem is más sereg számára
készült, váltsuk meg ezzel a többi harácsot.
Jó lesz biz az. Csak csinálja meg hát nótárius uram. Ő legalább tud
németül is, horvátul is beszélni.
Meg is csinálta. Átment a terhes kocsikkal nyomban Lepsénybe. A déli
harangszó se hangzott még el, már ott volt a kálvinista templom előtt s
a mint jöttek előre az ellenséges csapatok: tisztjüket, legénységüket
nyomban ellátta fölséges izü és illatu puha kenyérrel, dagadó
kalácscsal, ropogós pecsenyével. Nem evett a horvát ilyet, a mióta az
árnyékvilágon kóborol.
De azt is elmondta az ellenségnek százszor németül is, horvátul is, hogy
a szomszéd Mező-Szent-György község már esennen várta s ime, kész
vendégségre várta a hős bán vitéz hadseregét. Ilyen »hazafiságra« nem
számitott a hős bán, adott is nótárius uramnak hiteles levelet arról,
hogy minden harácsot a falu becsülettel beszállitott a táborba.
Apám azonban még ezt se tartotta teljesen megnyugtatónak. Volt ennek az
ellenséges hadseregnek szedett-vedett gyülevész népe is. Határőrök,
szerezsánok, marczona, vad, bitang népség. Ez bizony a maga szakállára
is harácsolt és garázdálkodott. Rabolt, gyilkolt, pinczéket tört, lábas
marhát ragadozott, utczákon és udvarokon tüzet rakott s arra keritést,
kaput, kocsit, szekeret, hidast, butort, ágynemüt fölhányt. Szilaj
vadsággal okozta a károkat a nélkül, hogy haszna lett volna belőle.
Csupán azért, mert véres gyülöletre biztatták föl a magyar ellen.
Ez volt a hire Jellasich táborának.
Apám hát összegyüjtötte még a déli órában a nemességet. Menjünk
deputáczióba a bánhoz a nemesség nevében. Menjünk kardosan, panyókásan,
a hogy’ illik a magyar nemeshez. Kérjük meg e tisztelgés fejében, hogy
vitéz katonáinak a rablást, gyujtogatást, fosztogatást tiltsa el.
A küldöttség utját és sikerét leirtam már másutt. A küldöttségnek tagjai
voltak: Bózsa Sándor lelkész, hogy legyen valaki, a ki néhány szót
németül is tud; azután Fodor László szolgabiró, Pósa József és Nagy
Károly, mind falunkbeli birtokos és közelebbi vagy távolabbi rokonunk s
végül apám.
Apámra igazán jó hatással volt a bán. Tökéletes magyar beszéde, nyilt
bizalmas beszélgetése, minden jóra utaló igéretei: mintha nem is
ellenség lett volna, hanem jóbarát.
Mindent megigért a bán s mint utóbb bebizonyodott, igéretét a mi
falunkra nézve meg is tartotta. Itt legalább fosztogatás nem történt.
De apám még se hitt.
Alkonyat felé kocsira rakta anyámat Laczi öcsémmel, a ki akkor négy éves
volt és Lajos öcsémmel, a ki akkor csecsemő volt s elküldte
Balaton-Füredre, a Balaton éjszaki partjára, ottani kis birtokunkra. Ott
nem járt ellenség.
De Lepsény felé a rendes uton még se merte küldeni, mert arra ellenséges
csapatok portyáztak, hanem a kocsi a fehérvári országutra vezető
mellékuton ment s a szőlők mellett dülőutakon. Füle felé kerülve csak
reggel felé ért Veszprémbe s onnan azután Balaton-Füredre. Alacsony
termetü, pupos, törpe alaku emberke volt a kocsisunk. Neve Bükki István.
De minden izma aczél s régi hű cseléd.
Sohase felejtem el anyám elutazásának egyik kis részletét.
Hálószobánkban piros posztóból voltak az ágyteritők. Az volt a hire s
ugy is volt igaz, hogy a szerezsánoknak piros posztó a köpönyegjük.
Anyám csak az ágyteritőit féltette. Ezt bizonyosan elragadoznák a
szerezsánok. El is dugta az ágyteritőket oly gondosan, hogy aztán maga
is alig találta meg őket. Ép igy rejtette el védegyleti lobogónkat, mely
értékes volt. Fehér nehéz atlasz-selyem, feliratai vastag arany és
skófiumvarrással.
Elmult a baj egyelőre. Az ellenség simán ment rajtunk keresztül. Sőt a
falunkbeli népség még ki is állt a szőlőknél a fehérvári út szélére,
hogy lássa az elvonuló sereget. Igaz, hogy a bán meg is hivta a
küldöttséget erre a diszes látványra. Ilyet nem igen látott a mi népünk
141 esztendő óta. Akkor vonult el ezen az uton az utolsó német sereg,
Rabutin labancz német generális serege, a mikor 1707-ben téli szállásra
vonult Stájerország felé. Keserü emléke meg van örökitve a családi
irásokban. Török, tatár sohase pusztitotta el falunkat, de ez a német
sereg kirabolta s porrá égette.
Magam is elmentem az utpartra a vonuló hadsereget nézni. A gyerekek hogy
maradtak volna otthon.
Lovasság, tüzérség, gyalogság, szekértábor sorban, egymásután.
Vértesezrede, huszárezrede is volt a bánnak. Voltak határőrei is. Száz
meg száz kocsi kisérte a mi vidékünkből is. Vagy harmincz
mező-szent-györgyi kocsi is volt köztük. Ezek a bán parancsára voltak
kénytelenek a táborral menni. A hadi és élelmiszereket, podgyászt,
szénát, abrakot, a beteg és kidőlt katonákat vitték. Ugy voltak
kirendelve, hogy Székesfehérvárról visszaeresztik őket. De bizony
elhajtották őket Pákozdig. Ott a csata alatt a tábor mögött maradtak. De
egy magyar ágyugolyó egyszer közibük keveredett s egyik kocsijuk kerekét
összetörte. Nosza lóra legénység. A szent-györgyiek pillanat alatt
fölugráltak lovaikra s kezdtek lassan hazafelé baktatni. Két-három
huszár a bán seregéből utánuk rucczant:
– Hová mégysz, paraszt?
– Itatni, fiam, itatni!
– No csak gyorsan, azután visszatérni!
– Várj, fiam, várj!
No hiszen várhatta őket Jellasich. De ugy elszeleltek ők az ötven
kilométer távolságból Mező-Szent-Györgyre, nem látta őket többé a büszke
bán soha. Köd előttem, köd utánam! Hanem a kocsijuk csakugyan ott
maradt. A bán megvert serege se vitte futása közben magával.
Órákig tartott a katonaság elvonulása ott a szemeink előtt. Egyik-másik
katona oda is szólt hozzánk, ki tótul, ki németül. Ki értette volna e
nyelveket? Az asszonynépség vihogott is a furcsa beszéd hallatára.
Két előkelő uri hintó is ment az oszlopsorban. Az egyik négy lovas. Az
ostorhegyes sántitott. Kovácsunk szakértő; mindjárt mondta, hogy meg van
nyilalva, valami gézenguz horvát kovács vasalhatta. E hintóban ült a
bán, a hadvezér; mellette valamelyik generális pajtása vagy
segédtisztje.
Jókedvü volt a bán, folyton nevetgélt. A szent-györgyiek tisztességgel,
levett kalappal köszöntek neki. Oda is kiáltott nekik:
– Jó napot, jó napot, emberek! Köszönöm!
Várj csak bán néhány napig, majd meglátod te, hogy mi lesz a vége a nagy
barátságnak!
A másik hintóban polgári öltönyü uriemberek ültek. Akkor se tudtuk: kik
és mifélék. Bizonyosan komiszáriusok voltak. Előttük a nyitott kocsiban
nyomtatványok feküdtek csomagokban. Fel-felvettek egy-egy kisebb
csomagot és odahajitották a nép közé.
– Olvassátok, emberek! Adjátok oda másnak is.
Ezek voltak Jellasich proklamácziói a magyar nemzethez.
Hogy őt, a bánt fölséges ura s királya bizta meg, hogy győzhetetlen
serege élén bejőjjön hozzánk. Nem ugy jön, mint ellenség, hanem ugy jön,
mint jó barát és jó hazafi s mint a rendnek, nyugalomnak, polgári
békességnek őre. Csak a zenebona-csinálókat, izgatókat, forradalmárokat,
Kossuth elámitott embereit, külföldi csavargókat akarja móresre
tanitani. Elvárja minden jó hazafitól, hogy ebben neki segitségére
legyenek.
No csak várd el, jókedvü bán.
E proklamáczió volt az, melynek terjesztése miatt Görgey felakasztatta
idősb gróf Zichy Jenőt. Volt pedig ebből minálunk száz meg száz. Az
igaz, hogy mi nem terjesztettük.
Jellasich szeptember 26-án Székesfehérvárra ért, hogy onnan hatoljon
előre az ország fővárosa ellen. Előtte vonult vissza mindenütt a magyar
hadsereg.
A bán hadteste 18 vagy 20 ezer emberből állott. A sereg jobb szárnyát
Roth és Philippovich tábornokok vezették. Ugy hiszem, Roth volt a
hadvezér, de mi akkor e két néven ismertük hadtestüket. Igy ismeri
függetlenségi harczunk történetében a nemzeti történetirás is.
Ez a jobb szárny, a mai katonai műnyelven, erős dandár volt.
Hadakozóinak létszáma 7–8 ezer körül. Sorhadi ezredek, lovasság,
megfelelő tüzérség, határőri és szerezsáncsapatok. Valóságos kiképzett
katonák mind, az akkori idők szerint tökéletes fegyverzettel. 1848-ban
hadtestnek nevezték ezt a tábort is. Ezzel együtt Jellasich betörő
hadserege 27–28 ezer főből állott.
Azonban az osztrák katonai gőg s Jellasich hadvezéri képtelensége valami
érthetetlen, csodálatos hibát követett el a mi szerencsénkre.
Ha Jellasich a pákozdi csata előtt egyesülhet jobb szárnyával: serege
épen kétszer vagy harmadfélszer lett volna erősebb, mint a mi magyar
hadseregünk. Hiszen a mi seregünk egészben se volt nagyobb 12 ezer
főnél. Ennek is tetemes része ujoncz honvéd s hevenyészett önkéntes
csapatok. Lelkes nép, de nem kész katona. Ma is él Veszprémben egy öreg
barátom, Kovács mérnök, egykor megyei tiszttársam, a ki szeptember 12-én
állott be tüzérönkéntesnek, mint mérnök-tanuló, azelőtt sohase látott
ágyut s néhány nap mulva már ott volt a pákozdi csatában s tüzmesterré
léptették elő ügyes tüzérkedése miatt.
Igy álltak a szemközt álló haderők arányai. Kétszeres erővel Jellasich
könnyen átgázolhatott volna a kis ujdonsült magyar seregen, sőt talán
még ütközetre se kerül a sor, kardcsapás nélkül foglalja el országunk
fővárosát.
Minő letörölhetetlen szégyen, mily irtóztató csapás lett volna ez
miránk! A mikor a párduczot legyőzi a kopó!
A bán jött előre a rendes ősi hadi uton Kanizsa, Balaton-Szent-György,
Székesfehérvár felé. Roth és Philippovich pedig jött előre Baranyán,
Tolnán keresztül Simon-Tornya és Székesfehérvár felé. Ugy látszott
mozdulataikból, hogy eredetileg Nyék vagy Tétény körül akart a két sereg
egyesülni. Legjobb esetben Fehérvár alatt.
A végzet azt a kötelességet rótta ki apámra, hogy ezt az egyesülést
gátolja meg. Akár tudatos terv szerint, akár ösztön szerint, ezt meg
kellett gátolnia.
Itt kezdődik igazán a mi történetünk.
A bán Fehérváron már valószinüleg belátta, hogy czélszerü volna, ha
serege jobb szárnya, Roth tábora közelebb vonulna hozzá s minél előbb
egyesülhetne vele. Utasitotta tehát ezt, hogy kettős sietéssel vonuljon
előre.
De miként utasitotta?
Táviró még nem volt.
Rendes katonai őrvonal a két sereg közt fenn nem állott. Nem voltak
rendesen összekötve.
Egyes-kettős lovasfutárt küldeni semmit se ér. Azt utközben ugy lelövik
vagy ugy leütik a lóról, mint a verebet. Sohse ér el Rothhoz és
Philippovichhoz.
Nagyszámu erős csapatot pedig hiába küld, mert ez gyorsan nem mehet s
egyébként is saját erejét gyöngitené vele.
A táborkar hát osztrák észszel ugy gondolta ki: legjobb lesz 16 bátor
katonát valamelyik vakmerő hősi osztrák hadnagy vezetése alatt három
gyors táboriszekéren küldeni, mely lóhalálában siet s idején átadja a
hadiparancsot Rothnak. Ez már elég erő arra, hogy fegyvertelen falusi
nép könnyelmüen meg ne támadhassa vagy az esetleges támadást véres
fejjel utasitsa vissza.
Igy történt.
Szeptember 27-én hajnalban indulhatott el a három tábori kocsi
Székesfehérvárról. Reggelre Lepsénybe ért. A távolság 28 kilométer,
gyors futó lónak is másfél órai út. A nehéz osztrák szekerész lovak ki
voltak fáradva és izzadva a futásban kegyetlenül. A hadnagy betért
legényeivel a vendéglőbe reggelizni, a három kocsis pedig kifogott,
etette-itatta és dörzsölte a lovakat.
Ugyanez időben apám is ott ment el a vendéglő előtt kocsival. Édes
anyámat akarta meglátogatni Balaton-Füreden. Három nap előtt küldte el
oda a gyerekeket, látni akarta családját. Vele mentem a kocsin én is,
Dénes testvérbátyám is.
Meglátja apám a három tábori kocsit. Néhány öllel odább megáll ő is
kocsijával. Kuka Péter nevü szentgyörgyi zsöllérembert látja ott a
vendéglő kapujában ácsorogni. Odaszólitja magához, de a kocsiról le nem
száll.
– Miféle három kocsi ez, Péter?
– Katonákat visz, Fehérvárról jön, lovaik kutyául meg vannak hajtva.
Tizenhat szálas katona van velük és egy tiszt.
– Nem beszéltek senkivel se?
– Nem ezek. De különben se érti őket senki, hacsak a zsidó nem. Én tőlem
azt kérdezték: merre van Szilafa? A vendéglőstől azt kérdezték: merre
van Simite-Simota? Nincsenek a mi vidékünkön ilyen bolond faluk.
Apám nevetett. Nyomban kitalálta, hogy az a Szilafa nem más, mint
Szilas-Balhás, a Simite-Simota pedig kétségtelenül Simon-Tornya.
Csakhogy a német tiszt nyelve rosszul ejti ki, Kuka Péter füle pedig
rosszul hallja.
Tehát a bánnak Simon-Tornyára van izenni valója! Még pedig nagyon
fontos, azért ez a nagy katonai karhatalom. Talán ott van a másik betörő
osztrák-horvát sereg. Vajjon mi lehet abban az üzenetben?
Bánja a kő, akármi van. Odaszól a kocsishoz.
– No menjünk, István!
Elindult a kocsink s mentünk rendes ügetésben előre Balatonfő-Kajárra.
Apám nem akart letérni füredi utjáról.
Balatonfő-Kajár jó négy vagy öt kilométer Lepsényhez. Rendes hajtással
husz percznyi távolság. Husz percz alatt sokat lehet gondolkodni. Apám
is gondolkodott, vajjon jól cselekszik-e most, ha Balaton-Füredre megy,
a helyett, hogy otthon volna.
Balatonfő-Kajáron megáll a faluháza előtt. Ismerősök beszélgetnek ott.
Felső-bükki Nagy Ferencz, a falu potior birtokosa, legidősb Kenessey
József atyánkfia, a jegyző s mások. Valamennyien egyszerre kiáltják
apámhoz:
– Mi ujság Szent-György felé?
Apám elbeszéli a három tábori kocsi esetét. Elbeszéli gyanitásait is.
Beszélgetés közben azt mondja Kenessey József apámnak:
– Mégis jó volna tudni, Lajos öcsém, mi van annak a hadnagynak a
táskájában.
Ez bizony igaz. Apám rögtön készen volt eltökélésével. Kiadta a
parancsot a kocsisnak.
– Fordulj meg, István. Megyünk haza. A hogy’ a kocsi meg a ló birja.
A pupos kocsis kezén röpült a két ló. Mikor Lepsénybe visszaértünk, a
három tábori kocsi akkor is ott volt a vendéglő előtt. A katonák már
megreggeliztek, de a lovak még ettek.