I.

(Az áldomás. – Hogyan készül a fegyver? – A nemzetőrség. – Apám a

hadnagy. – A magyar vezényszó. – A nemzetőr egzecziroz. – A bolondos

harczi dal. – Őrizzük a Drávát. – Pápay Miklós öreg barátom.)

Kiütött a szabadság. A mi jó paraszt népünk e szót ejtette ki ajkán, a

mikor 1848-ban a pozsonyi országgyülés törvényeinek hirét vette. Nincs

többé robot, nincs urbér, nincs földesuri hatóság, nem kötéllel fogják

ezentul a katonát, egyenlők leszünk örömben-búban s a mindennél szentebb

szabadságban.

De most már hát mit csináljunk?

Épen e kérdés az, a mely fölött az én falum nemessége és jobbágysága egy

pillanatig se tanakodott.

Természetesen meg kell tartani a nagy áldomást. Ez az első. Minden, a mi

jön, csak ezután jön. Igy cselekedett Árpád apánk s igy cselekedtek

azóta őseink mindenkor. Mi sem maradhatunk el apáink mögött. Ha nem

akarjuk áldomásnak nevezni: nevezzük nemzeti ünnepnek. De meg kell

tartanunk.

Hiszen egy vérbeli igaz testvérek voltunk mi nemesek és jobbágyok eddig

is, csak a törvény csinált köztünk viszályt, zenebonát, de most már

valahára a törvény is kimondta az igazságot. Áldomással kell azt az

igazságot felszentelnünk.

A falu napkeleti oldalán volt a nagy libalegelő. Ma már vályogvető

gödrök fészke, akkor fényes szinü zöld pázsit. Apám ezt jelölte ki az

áldomás szinteréül.

Gyönyörü szép májusi vasárnapon volt az ünnep. Nagy nemzeti lobogó a

földbe ültetve. Sátrak az urnők és a sütő-főző készségek számára.

Ünneplő ruhájában a falu örege-apraja. Lelkes szavak az ajkakon; édes

öröm, nemes vidámság az arczokon. Minő tünemény volt az, a mikor az öreg

nemes megölelte, megcsókolta kérges tenyerü jobbágyát! Édes fiam vagy

ezentul, nem cselédem!

Szentek egyessége.

Lesz-e még ilyen napja valaha nemzetünknek?

Ötvenhat esztendeje ennek: azóta nem láttam ilyen áldomást. Gyerek

voltam akkor, még se felejthetem.

Három zsidója volt a falunak: Ábrahám, Salamon, Dávid. Az egyik

mészáros, a másik kocsmáros, a harmadik boltos. Az egyik a hust, a másik

a bort, a harmadik a gyerekek és leányok számára a sipot, kereplőt és

szines szalagot hordta nyalábszámra. Sehogyse akarták az árát elfogadni

senkitől.

Hát a czigány?

Volt czigányunk elég. Az öreg Józsi czigány volt a fejedelmük. Minden

czigány az ő ijafia, unokája volt. De azért csak Józsi czigány maradt.

Sohase tudott Józseffé fölvergődni. Az 1828-iki funduális könyvben is

csak ugy van beiktatva zsöllérháza: »A Józsi czigány háza«. Senki se

tudta vezetéknevét. Az is ez áldomásnapon tudódott ki. Isten előtt Jónás

József volt a neve.

Volt vagy tizenöt fia. Mind muzsikus. De ennyien el nem fértek volna a

mi kis falunkban. Otthon csak négy-öt maradt. A többi Bozsokon,

Enyéngen, Szilas-Balháson szanaszét. Az öreget apám egy hét előtt

behivatta az udvarba.

– Józsi, a gyerekek meg a szerszámok a jövő vasárnap itthon legyenek az

áldomáson!

Otthon is voltak. A pirkadó hajnalig tánczolt a fiatalság a puha

pázsiton. Csak a hajnali harangszó vetett véget az áldomásnak.

Az áldomás után mindenki tudta már, mit kell csinálni.

A nemzetőrséget kell szervezni, a legénységet begyakorolni, számára

fegyvert késziteni. Akkora szabadságot nem ád ingyen a sors. Akkora

nemzeti boldogságnak meg kell adni az árát. Bizonyosan megjön az

ellenség. Rácz, horvát, bécsi német bizonyosan ránk tör. Vissza kell azt

verni véresen.

Fegyvere csak a nemességnek volt. Annak is csak puskája, kardja, fokosa.

A fokos csak követválasztásra való. Sőt az uj törvény onnan is

eltiltotta. A kard csak diszkard, csak arra való, hogy az ember, ha a

főispánhoz megy deputáczióba, az oldalára kösse czifraságnak. Különben

pedig a fogason függ, rozsda marja, nem ragyog s nincs is kiköszörülve.

A régi jó fringiák a nemesi fölkelés korszakából mind disznóölő késekké

változtak át a franczia futás óta. A puska ugyan puska, de az is csak

vadászfegyver, nyulászni való, szuronya nincs. S még az se több az én

falumban husz-huszonöt darabnál. Hiszen a fegyverfogható nemesség csak

tizenkilencz főből áll s még az se mind vadász ember.

Hát aztán a nemzetőrnek mi legyen a fegyvere? Bizonyos, hogy az ország

nem ád fegyvert, mivelhogy magának sincs.

No nem is kell. Majd csinálunk magunk. Dárda lesz a fegyverünk.

Körösztös Ferencz volt a falu kovácsa. Fekete arczu, zömök, vaskos

termetü erős ember. Volt műhelyében alkalmas legénye, egy vadrácz fiu,

vándorlása közben akadt meg az én falumban. Erre a vadráczra még nagy

szerep vár. Körösztös Ferencz ivadékai ma is élnek.

Tanácskozott legényével s megállapodtak abban, hogy naponként meg tudnak

csinálni tiz hatalmas dárdapengét. Lábnyi hosszut, hegyeset, két élüt,

két hüvelyk széleset, hosszu két szakállal, hogy a nyélre rá is lehessen

szegezni. Csak legyen nyélnek való fa. Félszázad nemzetőrnél többet ugy

se ád ki a falu, tiz nap alatt készen lesznek a fegyvertárral.

Jelentik apámnak, gondoskodjék a nyélnek való fáról.

Az én falum határában akkor egyetlen szálfa se volt. Tiszta és egyenes

róna volt az egész határ, mint a felhőtlen ég. Apám egyik kaszálóján

volt egy kökényfabokor. Ebből állott a határ egész erdősége. Nosza föl a

Bakonyba hát gyertyánfáért dárdanyélnek. Négy kocsi induljon Szent-Gálra

hajnalban, viszi a levelet apámtól nemes, nemzetes és vitézlő Zsebők

János uramnak, három nap alatt legyen dárdanyél elegendő. Zsebők János

volt a szent-gáli közbirtokosság valami választott főembere,

Szent-Gálnak pedig volt akkor még jó huszonötezer hold Bakony-erdősége

egy darabban. Az egész országot el tudta volna látni dárdanyéllel.

Házunk, udvarunk akkor még nem volt megépitve. Mező-szent-györgyi

birtokunk 1775 óta zálogban volt, apám csak 1838-ban ülhetett bele. Még

nem épithetett. A Turgonyi-házat birta zálogban. Ott születtem én is.

Annak végében volt a másik utczán a kovácsműhely. A mint a

dárda-készités megkezdődött: a műhelyben töltöttük az időt. A nemes

gyerekek mind. Az Eötvös, Pósa, Véghelyi, Szalay, Katona, Ujhelyi,

Keserü, Nagy, Bárdossy, Fodor, Harmath, Baditz, Virágh fiuk ott

segitettek a fekete arczu kovácsnak és vadrácz legényének. Fujtatni,

szenet, fogót, kalapácsot, ráspolyt kézhez adni, hütőbe vizet hordani, a

kész dárdapengét simitani, fényesiteni: ebben buzgólkodtunk. A tüzes vas

szikrája majd ki nem verte a szemünket. Estére kelve olyanok lettünk,

mint a kéményseprő. Az arczunk ragyás lett a tüzes vasszikraesőtől.

Tiz nap alatt készen lett százhusz dárda. Két tenyérnyi piros lobogó a

nyakán. Az uráli kozák dárdája hozzáképest kontár munka.

Most már szervezhetjük a nemzetőrséget.

Apám lett a mező-szent-györgyi nemzetőrség hadnagya, a jó erős félszázad

parancsnoka. A vármegye nevezte-e ki vagy maguk a nemzetőrök

választották: erre bizony már nem emlékezem. Csakhogy ezentul ő lett a

mi törpe hadműveleteink intézője.

Ez ugyan nem lett volna nagy mesterség. Veszprém-, Tolna-, Zalavármegyék

tisztujitó, követválasztó csatáiban elég része volt; a mezőföldi

nemességnek ő volt a tiszttartója; a mező-szent-györgyi

közbirtokosságnak ő volt az inspektora, a családi közösügyeknek, a

regáléknak, vadászatoknak, kirándulásoknak, határjárásoknak ő volt a

vezetője; holmi hadvezéri ösztönnel, furfanggal és ügyeskedéssel tehát

tele volt az ő tapasztalása.

De hát ez mind semmi se ahhoz a mérhetetlen tudományhoz, a mely nélkül

nemzetőrből katonát csinálni sehogy se lehet. Ez a tudománya pedig nem

volt meg apámnak.

Apám sohase volt katona. Sőt az én tudtommal egyetlen ősöm se volt.

Gazdák, tisztviselők, papok, sőt iparosok is voltak őseim közt, a nemzet

függetlenségi harczaiban mint felkelők ott csatáztak ugyan mindenütt s

voltak köztük szegények és gazdagok, Karaffa idejében bujdosók,

földönfutók, de a balsors egyiket se érte el annyira, hogy kénytelen

lett volna osztrák katonává lenni. Honnan tudta volna hát apám a

haptákot?

Hanem hát jó az isten, megsegiti az embert még a katonamesterségben is.

Volt egy községi jegyzőnk, Gregorich Ferencz volt a neve. Honnan jött és

mikor jött a falunkba: nem tudom. Maga orosz volt, görög katholikus, a

felesége pedig német, alig tudott valamit magyarul. Fajuk és vallásuk

miatt egyedül valók nagy vidéken. Csodájukra jártak az emberek. Volt

öt-hat gyermekük. Apám keresztapja, anyám keresztanyja valamennyinek.

Hová lettek: nem tudom. Mig én főiskolákra, akadémiákra jártam: azalatt

eltüntek, nyomuk se maradt.

Ez a Gregorich Ferencz valamikor katona volt, huszár volt, fölvitte az

őrmesterségig, szolgált tizenkét esztendőt, jól értett az

egzeczirozáshoz. Olaszországban töltötte katonaidejét, katonaidejéből

nagyokat tudott mondani, most is emlékszem még néhány hajmeresztő

adomájára. Hozzá fordult apám:

– No, most már nótárius koma, kend tanitja be a nemzetőröket, kend tanit

meg engem is a hadnagyságra, a század vezetésére.

Nagy örömet okozott e szóval Gregorichnak. Szive-lelke szerint jó hazafi

volt a nótárius, utálta a németet rettenetesen, hosszu katonáskodása

alatt volt módja ehhez az érzéshez hozzászokni.

– Csakhogy nemzetes komám uram, a kommandó németül van. Hogy tanithassam

én be ezt a sok szőrösfülü parasztot német szóval?

Bizony sehogy.

Apám hallani se akart a német vezényletről. Ebből a szép világnyelvből

maga se értett egy szót se. A falu összes lakosságából is csak a néhány

zsidó tudott németül. A papunk is csak annyit értett hozzá, hogy

diótörő, fogcsikorgató nyelven és hangon el tudta olvasni a nyomtatott

német irást és szótár segitségével meg is értett belőle valamit.

Egyetlen nemes birtokos társunk volt, Matkovich Tivadar, később 1869-ben

országgyülési képviselőnk, a ki jól tudott németül. Lutránus volt.

Budán, Pesten növekedett, édes anyja a nádorispán feleségének volt

egykor barátnéja, ő hát megtanult németül. Csakhogy az apja szeptemvir,

ő maga királyi viczefiskus volt, a mi nagy forradalmi dolgainkba

beleavatkozni sehogy se akart. Katona pedig ő se volt soha.

Mit csináljunk most már?

– Kend pedig nótárius koma, magyarul oktatja a legénységet, punktum.

– Nem lehet, nemzetes komám uram! Minden lehet, de ez nem. Katonát csak

németül lehet kommandérozni. A hapták: hapták. Az atyaisten mindentudó,

de a haptákot ő se tudja másként. Hát én hogyan tudnám másként?

Apám gondolkodott. Katonai oktatást hiába kértünk volna akárhonnan. A

vármegyének nem volt. Holmi öreg, rokkant obsitos katona akadt volna

itt-amott, de az mind paraszt legény volt valamikor. Már pedig szabadság

ide, szabadság oda, nemes embert ne oktasson a haptákra paraszt, mig a

világ az ő sarkaiból ki nem fordul.

Végre jó gondolata jött az apámnak.

– Irja le kend, nótárius koma, azokat a német szókat tiszta papirosra,

majd előteremtem én azokat magyarul is.

Ugy lett. Apám befogatott, kocsira ült, berucczant Veszprémbe. A

pozsonyi országgyülésnek már vége volt, követeink hazajöttek. Kocsi

Sebestyén Gábor volt egyik követünk, szegről-végről atyánkfia, ő mindent

tud, tehát bizonyára a magyar katonai nyelvet is tudja. Ő volt a

vármegyének egyik legelső irodalmi embere is.

Apám előadja neki az esetet.

A nagyfejü és nagyszemü mindentudó követ keserüen mosolyog.

– Lássa uramöcsém, igy vagyunk. Az a féleszü nótárius a mi korunknak

igazi képviselője. A magyar volna a kerek földnek első katonája. S

odajutottunk, hogy most már minden okos és minden bolond ember azt

hiszi, hogy csak német nyelven lehet katona még a magyar is. Ne gondolja

ám uramöcsém, hogy az országgyülésen másként gondolkodnak.

Apám elkomolyodott. Nagy elméjü ember volt, de nagy világtudása nem

volt. Sohase hallotta ezt az őrültséget.

– Már pedig urambátyám, én a szentgyörgyi nemzetőrt németül meg nem

tanitom, de magam se tanulok meg. Inkább ott hagyom tiszti állásomat.

Nem ugy lett.

Gregorich leirt valami harmincz német vezényszót, Kocsi Sebestyén Gábor

ezt kiegészitette valami nyolczvanra s a szójegyzéket átadta apámnak.

»Állj. Figyelj. Vigyázz. Sorakozz. Jobbra nézz. Balra nézz. Féljobb.

Félbal. Jobbra át. Balra át. Indulj. Fordulj. Fejlődj. Kanyarodj.

Lépést. Siess. Rohanj. Vállhoz. Lábhoz. Czél. Tűz. Őrs. Csapat. Szakasz.

Század. Tized. Zászlóalj. Dandár. Ezred. Sereg. Hadtest. Tizedes.

Százados. Ezredes. Őrlegény. Hadnagy. Őrnagy. Vezér. Fővezér. Nyugvó.

Ülj. Ébredj. Rajta. Hátra. Előre stb.«

Efféle szavakat állitott össze a mindentudó követ. Mi, gyerekek,

megtanultuk három nap alatt valamennyit. De megtanulták a nemzetőrök is.

Sőt a mit senki se hitt volna el előre, megtanulta utóbb még Gregorich

Ferencz nótárius uram is.

A falu napnyugoti oldalán, a falun kívül van egy nagy telkem. Most

gazdasági épületek vannak rajta, hajdan csárda volt, az ugynevezett

Barta-csárda. A csárdák kora elmult, azért hagytam abban én is. Volt a

telken szép pázsitos mező 1848-ban, hogy lovas ember, mig betér a

csárdába, éhes lovát legeltethesse. Ma már az is zöldséges és gyümölcsös

kertnek van bekeritve. Ezt a mezőt jelölte ki apám gyakorlótérnek. Ide

jöttek ki a nemzetőrök derüs szép napokon egzeczirozni. Itt tanulták a

katonai mozdulatokat, a figyelmezést, az állást, a lépést, mozgást,

fordulást, menést, futást, fegyverfogást. Élemedett embernek, mezei

gazdának rettentő nehéz tudomány ez.

Izzadt a nemzetőr, mintha követ fejtett volna a nagy igyekezetben.

Nem volt hiány a mulatságban se. A népek el-kijöttek a faluból, nézni a

katonai gyakorlatokat s bizony nevettek is egyszer-másszor.

A katona akkor katona, ha ugy áll, mint a czövek: egyenesen. Ha pedig

lép: oly keményen lép, mintha hidon járna s a hidat le akarná maga alatt

szakasztani. A mi jó földmives népünknek pedig az ilyen lépés épen nem

természete. Hetyke bolondnak tartja azt, a ki mikor simán is léphetne,

oldalba rugja maga alatt az istenadta földet. De a katona igy kivánja.

Gregorich uramból a gyakorlat alatt önkénytelenül ki-kitört a

katonatermészet. Káromkodni ugyan magyarul káromkodott, de a

vezénylésnél minden pillanatban németre botlott a nyelve.

Állani épen nem tudta megtanitani a nemzetőrt.

– Mellet ki! Hasat be! Azt az áldóját annak az erre-amarra futkározó

vakapádnak, a ki fölmarkolt erre a vöröshagymaszagu világra!

Szavajárása volt ez, de tudta még sokkal czifrábban is. A gyereksereg

vihogása ilyenkor elhallatszott a szomszéd faluba. De ő mérgében,

haragjában nem vette észre még ezt se.

A nemzetőr természetesen sohase értette meg, mit jelent az a vad

vezényszó: »Mellet ki, hasat be«. Hiszen a mell és a has nem dolmány,

hogy az ember hol kigombolja, hol begombolja. Aztán mit akar épen a

hassal? Szent dolog a has, melyről tisztességes ember legföljebb akkor

emlékezik meg, a mikor nagyon éhes. S aztán az ökör is értékesebb, ha

mély a hasa. A tehén is, az emse is akkor áros, mikor hasas. Az embernek

is a domboru has adja meg az igazi tekintélyt. Mitől jó hát, hogy a

katona, kivált a nemzetőr, titkolja el az ő hasát? De sőt inkább, hadd

tudja meg mindenki, hogy a szent-györgyi nemzetőr nem éhenkórász. Annyit

eszik, a mennyit akar. Istennek hála, van miből.

A gyerekek is katonást játszottak. Kard az oldalunkon, igy jártunk fel

az iskolába. Kallós uram, az asztalosmester gyártotta a kardokat fából,

markolattal és kereszttel. Az uri gyerekeknek még hüvelyt is készitett

hozzá szintén fából. A szegény zsöllér fia száraz ágot kötött

kóczmadzaggal az oldalára. De azért minden gyerek tanubizonyságot tett

arról, hogy ő fegyveres vitéz, a ki védelmezi a szabadságot. Valami szép

furcsa tollal árasztották el a vidéket a sipoló bugyros zsidók. Pirosra,

fehérre, zöldre voltak festve. Ott fénylett a süvegünk mellett. Honnan

jött, hogyan jött, de eljutott hozzánk a francziák hires

marseillais-indulója. A rajongó pesti ifjuságnak nem volt elég az ősi

magyar kurucz-zene, a mely pedig művészileg is szebb és tartalmasabb a

francziánál. E helyett elterjesztette a nagy forradalom hires indulóját.

Énekeltük is. De nem franczia szöveggel, hanem magyarral. Valami

bolondos gúnydalt készitettek zenéjére. Előfordult abban a dalban Zsófia

főherczegasszony, bécsi kamarilla, Jellasich generális, rántás, mártás,

tormás virsli és sok más ostobaság. A virsli szót akkor hallottam

először. Az egész falu megtanulta rögtön s dudolta egész nyáron át.

Furcsa volt ez. Idegen zenét nem hallott addig az én szülőföldem s ez

mégis fülébe mászott nagy hirtelen. Szövegét elfeledtem. Valami efféle

bolondság volt:

Zsófia, Zsófia, Jellasich!

Csokoládé, limonádé,

Krámpámpuli, tormás virsli

Jó eledel.

Gyurótábla, rézfazék.

Lábas, rostély, vasreszelő.

Matilda, Matilda, patrontás

Aridone, Szimonide, Brikszit Mátyás

Rántás, mártás

Jó eledel!

Igazi bolondság. Zsófiáról, Jellasichról tudtuk, kik és mifélék. De már

Matildáról és Brikszit Mátyásról s a többiről az ördög se tudta, honnan

származnak. Öt-hat versszakból is állott az egész, mig az egész franczia

indulót el lehetett vele dudolni. Azt hiszem, vidékenként pajkos elmével

készitettek hozzá változó szöveget.

Mi gyerekek minden nap kimentünk a gyakorlótérre. A haragos jegyző

vezénylő szavait gyorsan megtanultuk, azután sorakoztunk s az én

kommandóm mellett mi is megkezdtük végigcsinálni az egész katonai

gyakorlatot. Mellet ki – hasat be. Jobban tudtuk, mint az öregek. Apám

azonban elkergetett bennünket a napkeleti libalegelőre. Ugy is kellett

tennie. A nemzetőrség, a nézőközönség s az utonjárók gunyolódásnak

tartották a kölykek katonás játékát – ott az öregek mellett.

Mindez csak mulatság volt egyelőre.

Az aratás és nyomtatás alatt szüneteltek a hadi gyakorlatok. De Szent

István napja után már komolyra fordult a dolog. A ráczok, oláhok,

horvátok ölték a magyart, a hol módjukban állott. Rémséges hirekkel volt

tele a levegő. Biztosnak tartották, hogy a horvátok betörnek

Magyarországba. Jött a parancsolat a vármegyétől, hogy a nemzetőrök

álljanak ki, szállják meg a Dráva partját s ne eresszék be Jellasich

seregét. A vármegye egész nemzetőrségét odarendelték valahova

Dráva-Sellye tájékára. Vigyázzanak, ha jön az ellenség, vegyék el

botját, tarisznyáját; ha pedig gorombáskodik: üssék agyon.

Elég nagy ravaszság volt Jellasichtól, hogy ott jött át a Dráván, a hol

a mi nemzetőrségünk épen nem várta. No de majd lakol érte hamarosan.

Sajátságos idők voltak azok, az 1848-ik év szeptemberének napjai. Az

utolsó kurucz csaták óta, száznegyven esztendő óta már nem harczolt a

magyar önönmagáért. A régi harczok emlékei már csak a tudós emberek

irásaiban éltek. Mindenki bizott még a királyban. Azt pedig el nem hitte

komolyan senki, hogy a gyámoltalan horvát nép meg merje támadni a

magyart saját otthonában.

Apámat a maga kis csapatával nem rendelték a Dráva mellé. Bizonyára

azért nem, mert az ország hadvezetői jól tudták előre, hogy Jellasich

egyenes uton tör Buda és Pest felé, az egyenes út pedig a Balaton déli

partján vezet, tehát a mi falunkon is átvezet. Inkább maradjon itthon a

nemzetőrség s ártson annyit, a mennyit tud az ellenségnek.

Jól is volt ez igy, a mint a következés megbizonyitotta. Apám legalább

nem járt ugy, mint a Bakonyontuli Pápa-vidéki nemzetőrség. A hogy

egykori öreg nemes barátomtól, Pápay Miklóstól hallottam.

Pápay Miklós a jeles irodalomtörténetirónak, Pápay Sámuelnek volt egyik

fia. Vagy husz-huszonöt évvel idősebb, mint én, de aztán benső barátság

fejlődött ki köztünk. Pápay Sámuel a nemzetébresztő dicső korszak nagy

költőinek, Kazinczynak, Kisfaludy Sándornak, Berzsenyinek volt kortársa

s lelkes és bizalmas barátja. Uri házát Pápán a nemzet minden nagyja

fölkereste, ha utja arra vezetett. Jeles iró, nagy műbiráló maga is és

régi irodalmunk első nagy buvára. Ő mellette nőtt fel Miklós fia, az én

öreg barátom. Lángelme, tökéletes magyarság, rajongó lélek, nagy tudás,

legnemesebb táblabiráink egyike.

1848-ban pápai főbiránk volt s már ennélfogva is a járásabeli

nemzetőrség vezető főtisztje. Seregét ő is elvezette Baranyában valahol

a Dráva mellé. Járásában volt néhány nyavalyás sváb faluja is, tehát

nemzetőrei közt voltak svábok is.

Ugy szeptember közepe táján, a mikor már seregét majdnem megették a

szunyogok is, egyszer csak összeáll egy csomó sváb s deputáczió gyanánt

megjelenik Pápay Miklós előtt. Alkotmányos előterjesztésük volna.

– No, mit akartok? Gyorsan, szaporán, röviden!

– Azt szeretnők tudni, tekintetes urunk, mikor megyünk már haza!

– Haza? Hát mit akartok ti otthon?

– Dolgozni!

– Miért akartok ti mindenáron dolgozni, mikor a nélkül is ellehettek?

– Ha most nem keresünk: miből élünk a télen?

– Micsoda? Ti még a télen is élni akartok? Nem azért hoztalak én ide

benneteket, hogy még a télen is éljetek!

Azt a jajgatást, a mi a szegény svábok közt e szóra kiütött, leirni nem

lehet. De ugy elszökdöstek ezután jobbra-balra, hogy egy hét mulva egy

se maradt közülök. Csak a magyar őrizte a határt.

De az is hiába őrizte.

A pesti hadvezető urak ott feledték az én nemes barátomat seregével

együtt a Dráva partján. Jellasich már régen bent járt az országban, meg

is verték, meg is szalasztották, az országból ki is kergették, a jó

Pápa-vidéki nemzetőrség pedig mind csak várta, csak azt várta: mikor jön

már Jellasich a Dráva felé?

Ettől a kalandtól apám megmenekült.