A hun most Félegyháza van, ott azelőtt csak ėgy ház vôt. Mikor ėgy
herczegné útazott âra, nagy bajba vôt, hogy hun köl itt möghálni?
Aszonták, hogy itt köll möghálni! A herczegné aszonta: fél ėgy háznál
möghálni, onnan lött: Fél-ėgy-háza.
(Szeged.)
=56. Jász-kunhalom eredete.= Az _elevenen eltemetésről_ _Kisfaludy_:
XVII. k. _Az ingyen nem temető pap és Mátyás király_ jegyzetében van
szó. Hagyományunk változatáról, a besenyőnek mondott _Thonuzobá_ról
_Ipolyi mythologiája_ 168. lapján emlékszik meg, kisallangozva _Jókai_
M.: _Mesék és regék_ művében találjuk.
=57. Vasas János.= Találkozik _Kisfaludy_: XIII. k. _Mátyás király és a
szökött huszárjával_. Lásd _Aarne_ 952. számú jegyzetét. Emberem a monda
végén magyarázgatta, hogy a palota hölggyel – a kit feleségül kapott,
mikor a király udvarában étellel, itallal, mindennel ellátták – vele
hált. Az évszámot azért tudja, mert Makón a nekik tetsző történeti
szinezetű hagyományokat az emberek le szokták irni szóról-szóra
egymástól _állitólag_.
=58. Mátyás király és a részeges huszár.= _A házastársak kicserélése_
_Kisfaludy_: VI. k. 289. l.; a most bemutatott forditottja II. kötetünk
26. sz. adatának.
=59. Mi van legtöbb a világon?= Adománk Csokonaival is össze van kötve
_Tóth_: II. k. 168. lapján.
=60. Mátyás király és a jószivű szegény ember.= _Köntösével ajándékozza_
a 61. számú adatban.
=61. Mátyás király a czinkotai kántorral a kocsmában.= _A köntösével
való ajándékozás_ megvan a megelőzőben; a _czinkotai iccze
megnagyobbitását_ _Jókai_ 4. l. _A czinkotai kántor_-ban közli.
=62. Mátyás király a czinkotai kántornál.= _A más köntösével való
ajándékozást_ lásd a _szesztai történet_ben, melyet _Kiss János_ után a
_Kellemetes időtöltésre való Elmés Nyájasságok_: 10. 1. művéből _Tóth_:
I. k. 119. l. közöl.
=65. Mátyás király és a mutatványos. 66. Mióta csizmadia a
csizmamester?= _A különös ajándékozásról_ _Kisfaludy_: XVII. k. a
_Hogyan ajándékozott Mátyás király?_ adoma jegyzetében szóltunk. A 65.
sz. adatunkat versben _Tóth_ I. k. 113. l. közli.
=67. Mióta kell az üres kocsinak a terhes elől kitérni. 68. Mátyás
király és a részeges bíró.= _A kigombolkozásról_ _Kisfaludy_: XVII. k.
Mátyás király és a _juhászbojtár_ jegyzetében van szó és alább a 81. sz.
adatunkban.
=71. Kinizsi., 72. Toldi.= _Mátyás király_-féle adomákkal látjuk
felruházva _József_ császárt II. kötetünk 24. sz. jegyzetében, mint ezt
már _Kisfaludy_: XVII. k. _József császár Temesközön_ jegyzetében
felemlítettem: Rózsa Sándort a rablóvezért, Ugyancsak _Kisfaludy_: XVII.
k. _Az ingyen nem temető pap és Mátyás király_ jegyzetében van róla szó;
Ugyan így megtisztelte a nép Csokonait az udvari bolond szerepével: lásd
feljebb az 59. sz. jegyzetet; Eötvös Józsefet –: II. k. 38. sz.
jegyzetben – a pesti urak helyett pipálja le a nép, mikor a paraszt
kérdésére, hogyan hivják az ő komáját? nem tud megfelelni. A felsorolt
adatokat lehetne még szaporítani, de – azt hiszem – elegendők annak a
bizonyítására, hogy egyes dolgokat nem lehet a népnél egyes személyekkel
kizárólagosan összekapcsoltaknak tekinteni. Igy vagyunk Toldival és
Kinizsivel is. Sem nem Toldié, sem nem Kinizsié a hozzáfűzött
vitézkedés, erőmutatás, hanem a népé s mielőtt őket felékesítette vele a
nép, kire alkalmazta? ma már ki mondja meg? Hogy a röghöz kötött nép nem
küldi hőseit szomszéd népekhez kaput döngetni, mint Botondot hajdan,
életviszonyaiból következik. A kapu döngetés-féle cselekedetek helyett
használatba vesz más vitézséget, erőtbizonyitó cselekedeteket, milyenek
helyzetének megfelelők snemis kell a szomszédba menni kölcsön kérni,
ilyen, hogy példát is hozzunk fel, a birkozás, mely nálunk nem csak az
_állatfiak_ (II. k. 1. sz.) meséjében van napirenden, hanem a
gyermekeknél is. Soraink nem Ilosvai s Arany Toldijára vonatkoznak,
hanem a most közlött adatokra. A műköltés Toldiját – melyről elég
szélesen foly az eszmecsere (Ethnographia XXIV. évf.), – még csak az
irástudó emberektől hallottam, az irástudatlanoktól a jelen alakban,
pedig Aranyét az iskolákban is tanítják s a ponyván is szerepel Toldi.
Majd ha idevágó adataink, a népnél dívó, vagy esetleg dívott szokások
ismeretesebbek lesznek, akkor jeleljük meg: mire volt szüksége akár
Ilosvainak, akár Aranynak más népekhez menni kölcsönért.
=73. Szömölcs.= Az anyajegyről más adatunkban emlékezünk meg, itt csak a
szemölcsféle jegyet hozzuk fel, mely az új görög _Viszontlátás_-ban is
előfordul: _Olcsó könyvtár_ Bpest 884. szám 98. lap.
=79. Rákóczi lova fordított patkója.= Fordítva verni fel a patkót a
lóra: az elejét hátra, hogy az üldözők, ha nyomoznak, útat veszítsenek,
nálunk sem ismeretlen. _Ipolyi_ mitologiája 238. lapján szól róla.
Nemcsak Rákóczi lova, hanem Gyulafyé is – mind a kettő tátos – azt
tanácsolja a gazdájának, hogy _patkoltassa viszájára_, így azután meg is
menekednek az üldözöttek. Útvesztés előidézésére üti fel fordítva a
patkót a rabló _vend_ király, _Schulenburg_: (Wilibald: Wendische
Volkssagen und Gebräuche. Leipzig 1880.) 1. és 7. lapján; _Köhler_ pedig
I. k. 481. lapján az ily adatok elterjedtségéről beszél.
Van azonban a magyarban másféle patkó felverésről is szó, melyről meg
kell emlékeznem: 1880-ban Szajánban több ízben lejegyeztem Biczók
barkácsoló embertől egy népiesedő: Rákócziról szóló dalt: _Szeged népe_
II. k. 43. lap, melyet törmeléknek mondhatunk. Több ízben jegyeztem le
abban a reményben ringatodzva, hogy emberem időközben majd újabb és
újabb sorokat mond, melyek a törmelékben nincsenek meg. Az eredmény az
lett, hogy többet nem tudott, mint a mennyit 1882-ben közlöttem is.
_A patkó felverésére_ vonatkozólag meg kell jegyeznem, hogy emberem,
mikor először dalolta, hogy a magiszter miért forditsa meg a patkót, igy
dalolta: „Az elejit hátra, Nė fordûjon viszsza!“ Csak mikor
megmagyaráztam neki, hogy a patkó nem fordulhat vissza, akkor dalolta a
„Nė fordûjak viszsza!“ alakban, melyet azután, mint az imént emlitettem,
közlöttem is.
Ilyféle patkóforditásról szó van Thalynál is, még pedig a most emlitett
dal első lejegyzése szerint _Rákóczi búcsújában_, mely valóságos
műköltemény, melyet _Riedl_ Frigyes: _A kurucz balladák_
(Irodalomtörténet II. évf 450. l. – _Pintér Jenő_ szerk.) jeles
értekezésében Thaly szerzeményének mutatott be. Bemutatásában
hivatkozott reám is „Kálmány szerint a ballada ellentétben áll a nép
felfogásával, amely a ballada közlésekor is Rákóczit nem siratta, hanem
várta – mint felszabaditót“ (Irodalomtörténet: 451. 1) Kerültek azután,
kik jónak látták állitásomat megtámadni s néppel mindenáron sirattatni
Rákóczit, mint igazságot megkisérlették bizonyitgatni. Jegyzetbe az ily
dolgok fejtegetése nem való, elég rámutatnom az _Ethnographia_ XIX. évf.
12. és _Ipolyi_ mythologiája 356. lapjára, ebből a két idézetből
megalkothatja magának az ezen a téren nem jártas is, hogy az _örökletűt_
_nem siratni_ szokta a nép, hanem mint szabaditót várni, _reménykedni_,
hogy eljövetelekor megszabaditja nemzetét és hogy a nép – mint már
Ipolyi is megírta – _Rákóczit őrökéletűnek_ veszi. Mindebből pedig az
következik, hogy a mely adatban Rákóczi, mint nem örökéletű, hanem
örökre meghaló szerepel, az az adat nem a néptől eredt, nem a népé.
Mondom, elég volna ennyit idejegyeznem, ha Rákóczit mindenáron a néppel
sirattatni akarók a többi közt nem hivatkoznak _Szeged népe_ II. kötet
181. lapján közlött jegyzetemre, hol én is a dal népies sorait tekintve,
Rákóczi siratóról beszéltem. Tény, hogy a most emlitett dal, ha csak
népies sorait vesszük figyelembe, könnyen útvesztőbe visz, mit megtett
velem is; de az is tény, hogy ha jobban szemügyre vesszük,
összehasonlitjuk az ősiséget fenntartó és ápoló nép hiedelmeivel, akkor
azonnal látjuk, hogy a dalt nem a nép költötte, hanem csak a szájára
vette, kezdte alakitani, sorait népiessé tenni, de többre menni nem
bírt. _Nem birta_ hidelme: _sajátsága szerintvalóvá tenni_.
A magyar nemzetnek az a része, a melyik az _ősiséget fenntartja_,
ápolja, népköltésről lévén szó, _ez a része a nép_, melynek _ismeretes
hiedelme_ bizony sokszor _ellentétes a mi ismeretünkkel, hiedelmünkkel_,
kik az ősiséghez sokban hűtlenek lettünk. Igy pl. hogy tárgyunknál
maradjunk, a nép hiszi, hogy egyesek örökéletűek, milyen _Rákóczi és
Rudolf_, én nem hiszem; íme a kettőnk hiedelme közt levő külömbség! Ha a
nép Rákócziról és Rudolfról, mint most is élőről beszélt Rákóczi
holtteste hazahozatala előtt, akkor a szerint költötte dalait és regélte
el kötetlen, ide vonatkozó nyelvhagyományait is; ha nekem kellett volna
róluk hiedelmem szerint beszélni, akkor mint holtakról szólottam volna.
Ez a _néphiedelem_ tehát _ismertetőül_ szolgál, hogy valamely adatot a
nép költött-e? vagy a nemzetnek az a _része_, a melyiket _nem vehetünk
népnek_. Lássunk példákat, mert Rákócziról van szó, Rákóczira
vonatkozókat.
_Rákóczi örökéletűségére_ vonatkozó Ipolyi adatáról már volt szó. Ipolyi
az idézett helyen: _mithologiája_ 356. lapján azt irja: „Köztudomásu,
hogy az utóbbi háborús időkben népünk Rákóczit feltámadottnak vélte.“
Ilyen _Kálmány_ kiadásra váró _Alföldi gyüjtésében_: _Rákóczi keresztje
fordulása_ is, mely adatban – Rákóczi holtteste hazahozatala után
jegyeztem le, – már némi alakítás van; de a _Kisfaludy_: XVII. k. a
hazafias dalok elején van egy dal, mely ily alakitástól ment s azt
mondja: Visszajön még Rákóczi stb. Ilyen a _Független Hirlap_ 1904. I.
23. megjelent számában _(r.)_ közleménye. Azt írja, hogy a mult század
ötveneséveiben, a franczia-osztrák háború alkalmával, Félegyházán egy
ősz öreg ember politizálás közben azt mondta: