Vôt a világon ėgy czigán, nagyon szögényök vôtak, asz monta a felesége
néki: „No, hé! csinájjon ken gamót, maj kap ken a juhásztû mindönfélét
azé a gamójé!“ 8 félét attak neki, de a kilenczediket: a birkát elvitte
a Sárkány, aszt akarták a czigának anni. Hazamönt a czigány, aszonta a
feleséginek: „Ad ide a gombos nadrágot mög a gamós botot mög a csacsira
ráülök, elmék, maj elfődelöm én!“ Mikor odaér közel a Sárkánhon, a
szamár elkeszd bőgni, a czigán mög elkeszdi: „Jaj, möghalok!“ Aszongya a
Sárkány: „Látom mán czigány, mit akarsz; hanem igyuk mög ėgymás vérit,
lögyünk czimborák!“ A Sárkány a job kezin a kisújját vágta mög, a
czigány mög a balkezit, oszt köröszbe (tették a kezöket) mögitták ėgymás
vérit. Aszongya a Sárkány: „Mos mán czimborák vagyunk! űj a hátamra,
elviszlek, a hun az én anyám lakik.“
Annak az anynya ojan vôt, hotyha vasvillávâ főnyitották a szömit, _a
kire ránézött: kűjé vált_, aszt monta a fijának: „Nyis föl a szömömet,
hallássam, ki van itt?“ „Nem nyitom, szögény embör e’! eszt is el akari
ken pusztítani?“ Hanem nézzük mög, hogy mijitök erősseb, mijitök bir 7
akó vizet elhozni?“ A czigány búnak esött. A hogy mönnek, a czigány
tanát ėgy kis rosz ásót, belegyukta a jankli újjába, mikor lėmönt a
Sárkány a hordóval a kútba, addig a kis ásóval körű ásta a kútat, a
möddig a dėszka vôt. Nézi a Sárkány, aszt kérdözi: „Mit akarsz?“ Aszonta
a Sárkánnak: „Én nem fogom mög a hordót, hanem elviszöm kútostul,
föltöszöm a putri tetejire.“ „Csak nė báncsd, had itt az egészet, mert
ha a putri tetejire töszöd, a putri öszszedül!“ Elmöntek haza, kérdözi a
Sárkán anynya: „Mijitök többet birt elhozni?“ A Sárkány aszongya: „A
czigány többet bírt elhozni!“ „Látom mán, hogy a czigány erősseb, de
mijitök nagyobbat bír durrantani?“ Akkor a Sárkány nagyot durrant, úgy,
hogy a Sárkány anynya lėfordût ágyastul ėgygyütt a fődre, aszongya a
czigány: „No, tés nagyot lüttél, de én nagyobbat lüvök, közsd be a
szömöd! kiesik.“ Akkor a czigány möktőtötte a puskát apró (serét)
szömökkel, mikor a szömibe lűtt, a két szöme igazán kiesött (a
Sárkánynak). Mikor bemöntek, kérdözi a Sárkány anynya: „Hát mijiktök
durrant akkorát, hogy ágyastul lėfordultam?“ Aszonta a Sárkány, hogy a
czigány vôt. Aszongya a Sárkány anynya: „No, mán látom, nem birod
elpusztitani, hanem vid ki a ződ erdőbe, a vaddisznók majd szétszödik!“
Kivitte a Sárkány a czigányt, a czigány tanát ėn nagy kalapácsot, a
_Sárkány elszált_ onnan, hajtotta a vaddisznókat. Vôt ott ėgy kis fa, a
czigány fölugrott rá, ėgy vaddisznó nekiszalatt a fának, beleakatt a
foga a fába, a czigány a nagy kalapácscsal a fejire ütött, hogy mingyá
mögdöglött, asztán aszonta a Sárkánnak: „Tė halsz mög, hogy meröd a
disznókat én rám hajtani?“ „Hé, czigány pajtás, gyere, inkáb űj a
hátamra! elviszlek haza.“ Este lėfeküttek, aszongya a Sárkánynak az
anynya: „Tüzesd mög a buzogánt – a czigány mög halgati az ajtóba – ha
lėfekszik, majd ráérsz, töd a czigányra, égesse öszsze!“
A czigány lėvetötte a ruháját, bemönt mesztelen a kuczkóba, a ruháját
mög eligazította, mintha alunna. Bemén a Sárkány 9 órakor, aszongya
neki: „Halod-ė czigány pajtás, kêj föl!“ Nem kelt föl, ráeresztötte a
buzogánt (a czigány ruhájára), a czigány mög a kuczkóba vôt. Bemén
röggel a czigány a Sárkányhon, mongya, hogy az écczaka úgy éröszte,
mintha 3 bolha mökcsípte vôna. „No, fijam! – aszongya a Sárkány anynya –
vid haza, inkáb adok 2 zsák aranyat, mert úgy is elpusztít.“ Fölvötte a
Sárkány a hátára a 2 zsák aranyat mög a czigánt, mikor közel értek a
határjuk felé, mikor haza ér, szalad elébe 40 czigánykölök: „Avandséra
dádé.“ Aszongya a czigány: „Ha azok möktunnák, hogy bántá te énvelem
mingyá szétszönnének.“ Mögijett a Sárkány, lėhajította a czigányt
pézöstül ėgygyütt, êszált, a czigány bordája eltört, úgy vonczolták be a
czigánygyerökök. Egészen kin vôt a sátor a gyöpön, mikor a Sárkány mönt
viszsza felé, tanákozott a rókával az erdőbe, aszongya: „Hogy vagy tė
Sárkány pajtás, hun vôtá?“ „Vittem haza a czigányt, hanem 40
czigánygyerök gyütt elémbe, aszonta a czigány: ha azok möktugygyák, hogy
bántam vele, minygyá neköm gyünnek.“ Aszongya a róka: „Ó, Sárkány
pajtás! hiszėn te tucz szálni, sátorjuk van kint, fölfordíthatod.“ A
czigány hogy möglátta, hogy gyün a Sárkány széllel, vôt ottan 40
kalapács, aszt hajigálták föl, mikor a Sárkány möglátta (a hajigálást)
elszált.
(Magyarszentmárton.)
=20. A kis macska.= Lásd a _Kisfaludy_: XII. k. 466. l. a XVII. meséje
jegyzetét, a X. k. 289. lapján a _Rogozsin király_-t. Idegen változatai
_Köhler_-nél a _Kater, der gestiefelte_ jeleléssel vannak érintve,
_Bolte_-nál I. k. 325. l. – a 21. j. idézett művében, _Aarne_nál az 545.
sz. jegyzetben. _Munkácsi vogul_ meséje IV. k. 1. f. 376. l. A macska és
_nagybácsija_, a _szász Der Federkönig_ (Josepk _Haltrich_: Deutsche
Volksmärchen aus dem Sach senlande in Siebenbürgen Wien 1882, 13. sz.)
arra hivják fö figyelmünket, hogy a változatokban is az állatokat
eredetileg embereknek tartsuk, mert a _vogul_ban a macska nagybácsija
_ember_, mint már a mese neve is mutatja! a _szász_ változatban a
_vadmacska_ a mesehősének az _anyja_, szinte ember. A meseirodalomban
többször előfordul, hogy az elárvultakat – ilyenek a most emlitett mesék
hősei – valamely közellevő rokona _állatképében_ segiti, így _Arany_nál
36. l. _A veres tehénben_ az édesanya árva fiát mint _tehén_ táplálja, a
_szerbek_nél (_Wuk_ Stephanovitsch Karadschitsch: Volksmärchen der
Serben, Berlin 1854. 32. sz. mese) hasonlóképpen _tehén_ alakjában jön
segitségére leányának, de ezek közül: miután jót tett gyermekével, egy
sem kivánja gyermekétől a viszonzást. Nem így a magyar mesék közül a a
fentemlitett _Rogozsin királyban, Ipolyi kéziratos gyüjteménye_ 450. sz.
_János úrfiban_ és a szicziliai _Vom Conte Piro_-ban: _Gonzenbach_ 65.
sz. meséjében az állatok: miután a hősnek menyasszonyt szereztek s
gazdaggá tették, követelik, temettesse el őket szėpen; _Rogozsin
király_ban a macska azt is követeli, hogy pappal temettesse el, mit meg
is volt kénytelen a hős tenni neki, eltemettette oláh pappal. Ez a három
mese is arra enged következtetni, hogy az _eltemetést követelő állatok
emberek:_ állatot pappal nem temetünk, de miféle emberek? Az eddig
felszínre került, ide tartozó meséinkből azt látjuk, hogy az állatok
hálás állatok, ilyen a _Csihán királyurfi Krizá_nál, a mónár eldugja az
üldözött rókát s ezért a jóságáért menyasszonyt szerez a mónárnak.
_Kisfaludy_: XII. 202. l., ugyanígy tesz a _kis ürge_ is _Kálmány_nál:
Sz. I. 124. l., miután az üldözőjétől megszabadul, jót tesz a molnár
legénnyel; ezek érthetők, de nem ilyen a _Rogozsin király_, noha közlője
_Kisfaludy_: X. k. 460. l. 35. sz. jegyzetében azt írja róla, hogy a
most említetteknél a „csángó változat… ügyesebb“, pedig, mint látni
fogjuk, érthetetlenebb; ha megértenők, akkor úgy lehet, hogy a feleletet
is megadhatnók, hogy miféle ember lehetett eredetileg a benne
előforduló, pappal való temetést követelő macska? Ez a csángó változat
úgy nézem: alakulásnak volt kitéve, eljutott a mostani alakjáig, tovább
fejlődni nem bírt, innen az érthetetlenség, hogyha nem a mesemondó
nemtudásának a következménye! Szegény czigánynak van macskája, mely azt
mondja, hogy: „Úgy kéne, hogy én téged gazdaggá tegyelek, fehérnépet
szerezzek neked“, mire a czigány elseprűzte a macskát, de a macska ekkor
sem nyughatott, azt mondta: „Még ės én fehérnépet szokotálok neked.“
(_Kisfaludy_: X. k. 289. 1.) A mesékben az állatok az emberen, ha
megbántja őket, bosszút állnak, nem hogy kiseprűzze őket, de kevesebbért
is életével lakol az ember; igy az állatokat éjjeli szállásra be nem
eresztő korcsmáros e tettéért életével lakol (_FFC_ 11. sz. 64. l.)
Kötetünk 15. lapján a hőst tátos-féle lova, – mikor oly gyenge volt,
hogy vezetni kellett s felbukott, mert ekkor gazdája végigvágta, ezért
későbben, mikor ráült, – elhajította. Ez a mesében az _érthetetlen_,
hogy _rosszul_ bánik a macskával s a macska mégis _jóval_ fizet. Azt
kellene mindenek előtt tudni, hogy miért kell a macskának, még ha
rosszul bánik is vele a gazdája, a gazdáját megházasítani? Ha mint
_állatot_ tekintjük a macskát, eljárása megfejthetetlen. Van a
_dánoknak_ meséjök, melyben a _hálás halott_ – kit a hős temettet el, –
éppen úgy házasítja a hőst, mint a _macska_ Rogozsin királyban s mikor a
hős birtokát mennek nézni, a hálás halott csak úgy előre szalad, hogy a
pásztorok, ha kérdezi az öreg király, hogy kié a jószág? mondják, hogy a
hősé; _Köhler_: I. k. 27. l. – más, ily dán mesét is bemutat, mint a
_gestiefelten Kater_ vagy nálunk a _A kismacska_-féle mesékkel
érintkezőt, kérdés: az érthetetlen _Rogozsin király_ nem ily hálás
halottféle mese volt-e eredetileg?! Nem ezért erőlteti-e, miután jót
tett a hőssel, a minden áron pappal való temettetést? nem azért
mondja-e, hogy: „Úgy _kéne_ stb.“ s az _elseprűzés_ után is azt mondja:
„_Még ës_ én fehérnépet szokotálok neked“ hogy hálával tartozott
eredetileg a hősnek? Ily szempontból tekintve a mesét, a macskát
eredetileg embernek fogadva el, _macskává vált ember_-nek, megfejthető
az eljárása: a _seprüzés után_ való _menyasszonyszerzés_ s a _pappal
való temetés követelése_: jót tesz, hogy eltemessék. Igaz, hogy a hálás
halottak-féle mesékben fordítva van: a hős tesz először a halottal jót,
azután a halott a hőssel, csakhogy nem szabad felejtenünk, hogy nekünk,
alföldieknek hálás halottakra nem nagy szükségünk van. Van nekünk egy
hiedelmünk, mely azt mondja, hogy a halott (=egyed =én) halomása után
egy ideig a föld felett van, a miben hátramaradása van, végezheti. A
halott végeznivaló teendői közt mindenesetre első helyet foglalja el,
hogy eltemessék, ha lehet, szépen. Igy látjuk ezt a „_Megöltek egy
legényt_“ (_Kálmány_: Sz. II. k. 15. l. s. j.) kezdetű románczban: a
felköltöttnek mondott holt legelőször is _eltemetéséről_ kérdezősködik
babájától, hogy eltemetteti-e szépen? Ez a hiedelem az alapja – miután a
halott az eltemettetéséről halomása után is gondoskodhatik – hogy nálunk
a hálás, vagy háladatos halott-féle mesék eddigelé ismeretlenek s ha
kerül is majd a jövőben, elterjedt nem lesz, míg a hiedelem a nép közt
élni fog, át fog alakulni, ha sejtelmünk nem csal, _hálás álattá_. A
mondottak alapján ilyennek kell tekintenünk: _Krizá_nál a _Csihán
királyurfit_, _Kálmánynál_ _A kis ürgét_ (Szeg. népe I. k. 124. l.),
kötetünk _kis macská_-ját, _fejlődésében_, vagy _átalakulásában
megakasztottnak_ kell mondanunk a _Rogozsin királyt_ s a fentebb
említett _János úrfit_ és ha okoskodásunk helyes, akkor a
_székelyek_nél, _csángók_nál is _kell_ a halottakról ilyféle hiedelemnek
lenni, hogy a halott halomása után egy ideig még a föld felett lehet s
ha keresik, most még meg is találják. Nem így vagyunk a _palóczok_kal,
náluk a hálás halottak szerepelnek (_Istvánffy_: 28. l. A
mészároslegény, _Kisfaludy_: IX. k. 492. l. Szegény János.) még pedig
_Istvánffy_ nál a mese elég magyaros színezetű. _Gaal_ II. k. XXI.
számú, III. k. LI. sz. meséjéről nem szólunk, a hős idegen országban
csatangol, idegen színezetét nem bírta elveszíteni, nem alakulhatott; a
szintén _Gaal_nál található III. k. XXXIX. meséről pedig nem tudjuk,
hogy az ország melyik tájékán – értjük a falut, nem a kaszárnyát –
mesélgették, azért nem is szólhatunk hozzá. Érdekes volna tudni, hogy a
hol a két palócz mesét lejegyezték, a halottról fent közölt hiedelemről
tudnak-e, a mesék azt mutatják: hogy _nem_.
=21. Jágėrfa.= Változatait lásd az _Ethnographia_ XXV. évf. 14. lapján
említettekben. _Ipolyi kéziratos gyüjteménye_ 603. szám alatt van egy
számbaveendő változat; az idegeneket _Bolte_ (Joannes Bolte u. Georg
Polívka: Anmerkungen zu den Kinder- u. Hausmärchen der Brüder Grimm.
1913. Leipzig I. kötet 260. l. –) sorolta elő.
=22. Szüz Mária és Mári keresztlánya.= Változatai _Kisfaludy:_ VII. k.
573. l. 9. sz. az idegenek a megelőző jegyzetben említett _Bolte_ műve
1. k. 13. l. – vannak felemlítve. A most közlöttben, mindvégig
állhatatosan tagad a keresztleány, de azért a mesetipusnak megfelelőleg:
jól, nem szomorúan végződik a mese A 113. számú _Nánika_ változatában
feltünő vonás, hogy Krisztus, mint asszony szerepel. Neve után itélve
_Nánika_ idegenből származottnak: mutatkozik.