Hun nem vôt, vôt a világon ėgy szögén szabólegén, ojan szögén vôt: ėgy
krajczárja sė vôt, mönt az országba. Ėcczör bemönt ėgy csárdába,
aszongya a csárdásnénak: „Ád-ė neköm hitelbe ėgy köcsög aluttejet?“
Aszongya a csárdásné: „Adok! ha mán ojan szögén, hogy nincs péze.“ Övött
a szabólegén, borzasztó sok légy vôt az asztalon, a tenyerivê rácsapott
az asztalra, ėgy csapásra százat agyonütött. Osztán ėgy dėszkára ráírta,
hogy: „Ėgy csapásra százat.“ Aval oszt fölkötötte a dėszkát a hátára.
Mönt, möndögélt a városba, möglátta a kiráj, hogy a hátára van írva,
hogy „Ėgy csapásra százat.“ Utánna kűdött ėgy katonát, hogy hîja viszsza
aszt a ficzkót! Viszszamönt a szögén szabólegén a kirájhon. Fölért a
palotába, aszonygya neki a kirá: „Igaz-ė, hogy tė ėgy csapásra százat
agyonücz?“ Aszongya szögén szabólegén: „Igaz.“
„Van neköm itt ėgy templomom, abba nem löhet misézni, mer mindön éjjel
ėgy vitézömet elfődelnek, ha tė aszt a templomot fölszabadítod, neköd
adom a lányomat.“ „Fölmöntöm – mongya a szabólegén – csak ėgy hónapig
pihenést agygyon és inni, önni, hogy erős lögyek.“ A kirá oszt adott
neki ėgy hónapot, mikô lėtelt az ėgy hónap, asz mongya a kirájnak a
szabólegén: „Agyon neköm ėgy hordó hároméves bort és hordó sűtthúst,
tizėnkét kinyeret és ėgy hordóbort tizėnkétéveset és ėgy hordó törtküvet
és ėgy hegedűt mög ėgy asztalt, két karszéköt mög ėgy nagy száraztőkét,
aszt szállítassa a templomba!“ A kiráj eszt mind mögatta neki és
elszállitotta a templomba. A többi vitézök gúnyolották; hogy: „Tés csak
oda vesző, mind a többi vitéz!“ De a szabólegén rá sė halgatott, csak
bemönt a templomba. Leült a karszékre, ötte a sűlthúst, itta a hároméves
bort, így ivogatott egész féltizėnkét órájig. Ėccző lėesött a pallatbul
ėgy embörláb, lėesött a másik, a szabólegén csak nyugottan nészte.
Lėesött a dėrėka, lėesött a két keze, lėesött ėgy feje, lėesött úgy
sorba tizėnkét fej, osztán 12 fejű Sárkán lött belüle, aszongya a
szabólegénnek: „De iszô, de ösző?“ Aszongya a szabólegén! „Igyál tés,
ögyél tés!“ „Hát agygyál! mongya a Sárkán. „A hun van a hordóba, csak
ögyél, igyál!“ A Sárkán oszt nekiesött a törtkűnek és a tizėnkétéves
bornak, ėgy ivásra mind mögitta, a küvet mögötte. A szabólegén oszt
fölvötte a hegedűt, elkeszdött szépen muzsikálni, a Sárkán főkereködött,
elkeszdött tánczolni. Mikor jô kitánczolta magát, kifáratt, lėült a
karszékre. A karszék mellett vôt ėgy száraz tuskó, rávetötte a két kezit
a tuskóra a Sárkán. A szabólegén szépen odahúzódott a tuskó mellé, a
tuskón vôt két hasidék, a Sárkán elalutt, a szabólegén pedig
beleigazította az újjajit a hasidékba, elővött két nagy éket, beékelte
az úját a tuskóba, kihúzott a csizmaszárábul ėgy élös, nagy kést,
lėvagdosta a Sárkánnak mind a tizėnkét fejit oszt lėfekütt, elalutt.
Röggel mán jó fönn vôt a nap, a szabólegén mégis alutt; a kiráj nem
győszte mán haza várni, elmönt a katonájival a templomba. Mikô benyiti
az ajtót, láti, hogy a tizėnkétfejű Sárkánnak lė van vágva a feje, az
ėgycsapásraszázat, a mög alszik jóizűen. Oda mönt, mögrászta, aszongya
neki: „Kêj fő, fijam! látom, hogy embör vagy, tijéd a lányom és a
korona!“
(Egyházaskér.)
– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –