Hun nem vôt, vôt a világon ėgy katona. Mikô kitőtötte a három esztendőt,
nem vôt ėgy krajczárja sė. A mint mén hazafelé, aszongya: „Bárcsak ėgy
bolondot tanánék, hogy szörözhetnék ėgy kis pészt!“ Elkeszdött énekölni:
„Mos gyüttem mönynyégbű, Mögén viszszamögyök!“ A szűcsné möghallotta,
hogy ėgy embör aszongya: „Mos gyüttem mönynyégbű, mögén viszszamögyök!“
mingyá behítta, kérdöszte tűle, hogy: „Látta-jė az ű Józsi fiját?“
Aszongya; „Láttam, éppen mellettem vôt!“ „Rongyos-ė nagyon? mer mikor
eltemettük, nem nagyon difinyi (különös) ruhába temettük el!“ „Hát bizon
löhetne a ruhája jobb is!“ mongya a katona. No, hát akkô adott néki ėgy
végvásznat, hogy vigye el néki mög háromszáz forintyuk vôt, aszt is
odatta néki, hogy vigye el a Józsi fijának, úti kőcscségnek. Elmönt a
katona a háromszáz forinttal mög a végvászonnal. Hazamén az ura, beszéli
az aszszony, hogy járt. Ott ėgy kûdús mindég aszt énekölte: „Mos gyüttem
mönynyégbű! Most is oda mögyök! Odattam néki aszt a végvásznat mög
háromszáz forintot úti kőcscségnek.“ „Ugyan minek attad? mijen
keservessen szöttük öszsze aszt a kis pészt!“ mongya az ura.
Mögharagudott az embör, vôt ėsz szűrke lovuk, fölűlt rá, mönt a katona
után. Möglátta a katona, hogy valaki nagyon nyargal utánna, az erdőbe
vôt ėgy cserény (cserje lesz, sűrű vessző) bebût. Mökkötötte a szögény
embör a lovat a cserény mellé, mönt keresni a kitanût katonát, hogy ha
möktanálná! Kijáti, keresi, nincs sėhun sé. Viszszamönt, láti, hogy
nincs ott a lova: meszszire nyargalt mán a kitanult katona a szűrke
lovon. Mönt haza nagy fárattan, kérdözi a felesége, hogy hun van a
szűrke ló? Aszongya: Odatta a katonának, hogy vigye el a Józsi fijának,
hogy nė járjon gyalog. Mögharagudott a felesége, hogy minek atta oda
aszt a szűrke lovat néki! Most mán lova is van a kitanult katonának mög
péze is, nem mönt gyalog, azongya:
„Szétnézök még, tanálok-ė több bolondot! ej, csak még ėgy bolonra
tanánék!“ A mint mén, möndögél, látytya, hogy _szalonnát húz_ a ló a
_szántófődön, zsirzik_ a fődet. „Mi csinálnak?“ kérdözi tűlük.
„Zsirozzuk a fődet.“ „Fuj! nem így köl.“ „Hát hogy?“ kérdözik tűle.
„Mögmondom, ha annak kentök száz forintot.“ Attak száz forintot, Eszt
(szalona) tögyék kentök föl a kocsira, embörbevaló; hanem köl kentöknek
dudvát gyűteni rakásba tönni, mikor mán mögérött, kivinni a fődre, az
maj mögzsirzi a fődet!“ Mögén mén a katona, előtanál ėgy házikót,
látytya: hogy az öreg aszszony _szoptati a csirkéket:_ a tyúk alá
taszigálta űket, hogy szopjanak. „Jó napot szülém! mé taszigájja ken a
tyúk alá a csirkéket?“ „Hogy szopjanak.“ „Nem úgy köl, szülém!“ „Hát
hogy?“ „Mögmondom, ha ád ken száz forintot“ Kapott száz forintot. „No,
hozzon ken ėgy kis kását!“ mongya a katona. Az öreg aszszony hozott
kását, a katona szór nekik kását. „Látytya ken, hogy öszik a kását! Igy
köl a csirkéket étetni, nem szoptatni!“ Vôt mán ötszáz forintya a
katonának. Mikor az öreg aszszont ott hatta, mönt ėgy högy mellett, a
högy mellett vôt ėgy házikó, ėgy öreg embör két kis malaczczâ ojan nagy
vitába vôt, hogy három esztendő ûta mindég kíllódott a malaczczâ. Mindég
fogta a malacznak a farkát, hogy a _fődbe nė bújjon_. A katona odamönt,
kérdöszte: „Mi csinál ken, bátyám uram?“ „Nem tudok evvel a két
malaczczal mi csinálni! erővel a fődbe akarnak bûnni, mán az előbb csak
a farkatüve lácczott ki. Ugyan, katona uram! taníjon mög: mi csinájjak
ezökkel a malaczokkal?“ „Mögmondom, hogy ha ád száz forintot!“ „Éppen
száz forintom van, mégis odadom, mer mán beleúntam evvel a két rongyos
malaczczal kílónni.“ Aszonta az öreg embörnek: „Csinájjon ken ėgy kis
ólat, oda zárja ken be űket. Drótot húzzé ken az ôrába, nem bûjik a
fődbe!“ Kapot száz forintot, mos mán vôt péze, hazamönt, fődet árėndát,
élt boldogul.
(Magyarszentmihály.)
– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –
(Egyűgyűek.)