Hol volt, hol nem volt, volt a világon ėgy szögény legény,
mögházasodott, elvött ėsz szögény lánt; de a lán fölmonta neki, hogy ő
nagy gusztusú (mérges), ha ű mögharagszik: nem szól két hétig sė, hanem
fölül a kemöncze tetejire. De az embör is mögmonta, hogy ű neki ojan
rosz gusztusa van: hogy ha akkorára, mikor köl, nincs az étel készen,
mögöszik ėgy fej vöröshajmát, attul ű ojan részög lösz, hogy ű akkor
öszszetör mindönt.
Hát ėcczör történt a sorja, hogy hazamönt a dologbul a szögén embör, hát
látytya, hogy nincsen vacsora. Keresi az aszszont, a kemöncze tetejin
kuporog, nem szól sėmmit. Bevisz ėgy nagy vöröshajmát, bevacsorálja,
hozzá kezd törni, zúzni mindönt: poharakat, tálakat, tányért. Ėccző csak
mögkapja az aszszon lábát, lėrántya, el keszdi náspágolni, agyba-főbe
verni; mikor jô hejbehatta, elmönt dologra. Másnap hazamönt, látytya,
hogy az aszszon ágyba van, nem szól sömmit; vacsorázott oszt lėfekütt.
Ez így tartott ėgy hétig. Ėcczör esős idő lött, nem tudott dôgozni.
Odaszámított, hogy mög kék szólaltatni az aszszont: fog a kezibe ėsz
szál gyėrtyát, a széköket kirángatta a hejibül, sublótot, ládát
(kirángatott) kihánt belüle mindön ruhát; darabonkint kirázogatta, az
ágy alá benézött a gyėrtyával. Az aszszon nem tutta mire vélni az ágyba,
hogy mit akar ez a bolond embör? már bizonyossan möghibbant az esze,
keszte bánni, hogy nem főzött neki: „Mit keresöl te, félbolon fényös
nappal gyėrtyavilágnál?“ „Eszt keresöm, anynyukom! eszt keresöm, mán mög
is tanátam.“ „De hát mit? mongyad hát!“ „A hangodat, anynyukom! a
hangodat! már elmult ėgy hete, hogy nem hallottam.“ Az asszon êre
kiugrott az ágybul, asz monta: „Máskor nem lösz igy, apjukom!“ de hát
azért még ėcczör mögjárták.
A szögén embör elmönt dologra, möghatta az aszszonnak: mire hazagyün,
készícsön ėgy kis meleg ételt; de közbe nagy eső vôt, a kút meszszi vôt,
aszonta az aszszon: ű bizon nem ásztatytya mög magát azé a kis
ételvízzé! Hazamén a szögén embör este, mongya, hogy: „Hát! hogy nincs
kész a vacsora?“ „Nem látod talán – mongya az aszszon – hogy esik az
eső? csak nem ásztatom el a ruhám!“ Kapja az embör a két kantát a
karjára, elmögy a kútra, mögvitte a két kantavizet, örül az aszszon:
„No, hozza mán az embör a két kantavizet!“ Odaér az embör, aszongya:
„Gyere csak ki, anynyuk!“ Mikor az aszszon kimönt, kapja magát az embör,
mind a két kantavizet a nyakába önti: „De mos mán eregy a kútra, nem
ázol mög!“ Az aszszon fokta a két kantát, elmönt a kútra, mögkészítötte
a vacsorát, többet soha sė vesztek öszsze, éltek boldogul.
(Hódmező-Vásárhely.)
– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –