Vôt a világon ėsz szögény embör, annak vôt ėgy legényfija, ojan
tizėnhárom éves löhetött, kimöntek szántani. Úgy möntek ki: hogy a nap
nem gyünnek haza, maj oda lösznek két nap. De este, mikor kifoktak,
aszongya a gyerök: „Édösapám! én elmék haza, mögnézöm édösanyám: nem-ė
betegödött mög máma?“ „A, fijam! sosė möny, mer nem gyüsz ki hajnalra:
mire be köl fogni!“ mongya az édösapja. „De kigyüvök, édösapám! még
hamarébb is.“ mongya a gyerök. „Hát eregy! de ha kin nem lösző két
órára, kikapsz!“ A gyerök öszszeszötte magát, mönt haza. Mikô hazaért,
gondolta magába: hogy kösse ű be most magát az anynyáhon? mikô nem vári.
A szín alatt vôt a macska, csöngő vôt a nyakába, kivötte a nyakábul a
csöngőt és az üvébe akasztotta, négykézláb ált az ajtóba, elkeszdött
nyávogni. Mán akkô a bírókoma ott szerelmösködött az anynyával a házba,
aszongya a bíró koma: „Ereszd be a macskát, nė nyėrvogjon!“ „Nem
eresztöm be! – mongya az aszszony – mer mögöszi az asztalon a rétest.“
„Nem öszi mög mind, hágy a még belüle!“ Az aszszony beeresztötte. A
macska sütétbe odamén az asztalhon, raki a rétest a tarisznyába. Ėccző
mögén nyėrvog a macska kifelé, aszongya a bíró koma: „Eregy mán, ereszd
ki, nė nyėrvogjon!“ A gyerök kimönt, viszszakötötte a macska nyakába a
csöngőt, az ablakra mönt halgatóczni. Ėcczör aszongya az anynya: „Ugy-ė,
komám! hônap mőre szántanak? maj hônap viszök ebédöt!“ Aszongya a koma:
„Nem bírsz hozni, mer mink is ott szántunk a komájéknál, a mi ökrünk is
a kételső ojan, mind a komájé, nem üsmered fő! De mégis maj lėterítytyük
a két elsőt fekete szűrrel!“ Aval elhalgattak, a gyerök is mögindult,
mén kifelé. Mikor a gyerök kiér, nem szól sömmit sė, a rétest eltötte,
aval lėfekütt.
Másnap úgy tíz órakor, mikor kifognak ötetni, az apja nem hatta egészen
kifogni, hogy maj csak ott annak nekik önni. Mikor öttek az ökrök,
aszongya a gyerök: „Édösapám! én ezöket az ökröket lėterítöm fekete
szűrrel, mer nézze ken csak, nagyon kimelegöttek.“ Aszongya az apja:
„Bánom is én, fijam! akármit csinálsz.“ A gyerök mingyá lėtakarta a két
elsőökröt fekete szűrrel, az apja mög mingyá bontotta a kinyeres
tarisznyát, hogy maj öszik. „Nė ögyön ken, édösapám! aszonta édösanyám:
hoz dére önni.“ „A, – aszongya az apja – nem igaz a mit tė beszélsz,
hisz máma búzát mos!“ „De bizon hoz önni!“ mongya a gyerök. Az embör
féretötte a tarisznyát, nem övött. A főd végin vôt ėgy nyárfa, aszongya
a gyerök: „Édösapám! a ki annak a nyárfának a tetejibe fő bir mönni a
madárfészöké, az öszi mög az ebédöt!“ „Nohát próbájjuk mög, nem bánom!
möjikünk mén föl?“ Aszongya a gyerök: „Hát ken mönynyön fő először! ken
az öregebb.“ Az öreg embör nem bírt főmönni, a gyerökön van a sor,
főmönt a madárfészökhön, lėhozott hét madártojást. Odamén a kocsihon,
âra néz a gyerök a falu felé, még meszszirül mögpillantotta az
édösanynyát, mongya az apjának: „No, édösapám! ahun gyün édösanyám, hozi
az ebédöt.“ De az apja csak a kocsi alá húzódott, mert bízott, hogy ű
mán nem öszik az ebédbül. Ėcczör az aszszony odaért irántyukba, mingyá
szalad a gyerök elébe, aszongya: „No, édösanyám! mit hozott ken? ojan
éhössek vagyunk!“ „Tudom, hogy éhössek vattok, hanem alig bírtam ide
tanáni, hogy az ökrök lė vannak terítve“ mongya az aszszony. „A gyerök
takarta lė, aszonta, hogy nagyon kimelegöttek.“ mongya az embör. A
gyerök mingyá kibonti az ételt, látytya a gazda, hogy a felesége
hétfélét is hozott önni, aszongya: „Hát, ojan sokfélét hosztá? hiszėn
máskor ėgyféle is ölég vôt.“ „Hosztam ám – mongya az aszszony – mert
mostan anynyi telt.“ A gyerök odaül az étel mellé, az embör csakúgy
paslog, nem öszik. Aszongya az aszszony: „Hát, ken mé nem gyün önni?
kennek hosztam!“ „Fogadást töttünk – mongya az embör – elvesztöttem az
ebédöt.“ „Gyüjé ken csak, ögyé ken!“ De a gyerök nem hatta az apját
önni. Mikor jô lakott a gyerök, aszongya:
„Hej! de jó vôna ez a kis étel a körösztapámnak, tudom, jóizűn mögönné!“
„Jô mondod gyerököm – mongya az édösanynya – meszszi szánt-ė,
körösztapád? vigyé neki önni!“ Aszongya a gyerök: „Nem meszszire szánt,
ėhun vannak-ė!“ Az anynya rakott ėnynyėhány pogácsát mög cziczvarát
(rotytyantott tojásbû: rátotta) ėgy kis tálba a komájának, êkűtte a
gyeröktű a körösztapjáhô. A mint mönt a gyerök, êhajigálta az ételt az
úton, mikor a körösztapjáhon ért, aszonta neki: „Tisztöli édösanyám!
aszt üzeni: hogy édösapám möktutta, hogy ken êszerette az édösanyámat,
hanem vigyázzé ken, ha édösapámat láti ken, hogy êre gyün a fejszével,
akkor szalagygyé ken, de nė kentökhön, hanem mihozzánk, mer édösapám
úgyis kentökné keresi kendet!“ Aval a gyerök viszszamönt, aszongya az
apjának: „Édösapám! aszt üzeni körösztapám, vigye ken el neki a fejszét,
igazícscsa mög vele az ekét!“ Az apja vötte a fejszét, mönt vele
sebössen. A mint mén, láti a pogácsákat a fődön, éhös vôt, szödögélte
öszsze, a komája mög gondolta: „Nem ölég, hogy a fejszét hozi, hanem még
tégladarabokat is szöd!“ fölfokta a gatyaszárát, elkeszdött szalanni.
Mögláti eszt az aszszony, asz kérdözi a gyeröktű: „Mé szalad
körörösztapád?“ „Látta ken, hogy küvecsegöt szödött édösapám, most
agyonveri körösztapámat, a mé kendet elszerette az écczaka, azé szalad
körösztapám.“ Elkeszdött szalanni a felesége is az embörnek. Az embör
hátratekint, láti, hogy a felesége szalad, szalad űs utánna, mikor a
gyerökhön ér, aszongya: „Mé szalad édösanyád? fijam!“ „Mé szalad? égve
hatta a konyhába a tüzet, osz möggyulatt a ház, most ég!“ Akkor
elkeszdött az embör is szalanni az aszszony után. A felesége
hátranézött, látta, hogy az ura mos mán ű utánna gyün anná jobban
szalatt. Mikor a kapuhon ért az aszszony, órra bukott a komájába, az ura
mög ű benne, êkeszte az aszszony: „Ó, jaj! nė báncsé ken, nem szeretöm
többet a bíró komát!“ „Hát szeretted?“ kérdözi az embör. „Szerettem, de
mán nem fogom szeretni!“ Az embör osztán ellátta a bíró komát is mög a
feleségit is úgy, hogy a bíró komának nem vôt többet kedve odamönni, a
gyerököt mögdicsérte. Asztán éltek boldogul, még most is élnek, ha mög
nem haltak.
(Magyarszentmárton.)
– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –