Vôt a világon ėgy gróf, annak vôt ėgy csudaszép lánya, a grófné möghalt,
a gróf nem sokat törődött a lányával. Vôt ėgy lovásza is a kirájnak,
lovagolni tanította a kisaszszont, addig tanította, hogy ėcczör
állapotos lött a kisaszszon. Csak elmönt a kisaszszon más városba,
itthon asz monta, hogy atyafiakat járni mönt, az apja pedig nem törődött
vele. A kisaszszonnak lött ėgy fijúgyermöke, kiatta tartásra, ű pedig
viszszamönt a kastéjba és lött tovább kisaszszon, nem tutta mög senki,
hogy neki csalágygya születött. A lovász pedig möghallotta, hogy mi
történt, főbe lűtte magát, maratt neki 6 csalágygya, ârul pedig a gróf
gondoskodott. Csak később a kisaszszonnak kérője akatt: katona tiszt, el
is vötte feleségül. Ezalatt a kisaszszon a nevelőnek kűdözgette a pészt,
de mikor férhönmönt, továb nem gondolt a fijával, nem kűdött neki pészt;
a részögös aszszon (a ki nevelte) pedig asz gondolta, hogy nem tarti
ingyen, kötött ėgy kötelet a (kis gyermeknek a) nyakára, oszt _kivetötte
az úcczára_.
A kutyák körülfokták a kis gyereköt, de vôt ėgy nagy kutya kösztük, a’
nem eresztötte közel hozzá a többit. A mint ugattak a kutyák a ház
előtt, bent a házba ėgy aszszonnak mög ėgy embörnek a kis fija
haldoklott, aszongya az anynya az embörnek: „Nézzé ken ki, mit ugatnak a
kutyák oda ki?“ Kinéz az embör, látytya, hogy ėgy kis gyerököt
huszkonnak a kutyák, fővöszi az embör a kis gyerököt, bėviszi a házba,
mutatytya az aszszonnak: „Ne! nészd! mit leltem az úcczán? valami
lelketlen anya kilopta, jó lösz nekünk! Úgy is a mi kis fijunk má
möghalt!“ Tehát fölfokták a kis gyerököt Andrásnak hítták, járatták
iskolába, a tanulók köszt kiváló vôt. Ėcczör történt, hogy öszszeveszött
ėgy másik gyerökkê, a gyerök aszongya: „Job lött vôna tégöd is
szétszöttek vôna a kutyák az úcczán!“ Lėszomorodott András, mikô kimönt
az iskolábû, kérdöszte az apja mög az anynya: „Mi oka annak, hogy tė
ojan szomorú vagy?“ „Annak nagy sorja van, kedves anyám! aszonta az
árėndás zsidó fija: „Jobb lött vôna, hogy a kutyák szétszöttek vôna az
úcczán!“ Êre elbeszélte neki az anynya, hogy neki nem édösgyeröke, de
azé épen úgy szereti! Êre András még jobban tanût az iskolába, tanût és
évek mulva lėtötte a papi vizsgát. De idő közbe születött ėgy kis lánya
a nevelő apjájéknak, csakhogy aszt is András kitanítatta, férjhönatta,
ėgy tanító vötte el; a nevelő szülejit is sokszor segítötte: úgy
szerette, mintha édösapja, édösanynya lött vôna.
Ez alatt pedig a herczegnének (katonatisztnének) – térjünk mán oda! –
nem vôt nyugta, főkereste aszt az aszszont, a kinek a fija ki vôt adva
tartásra, mögkérdöszte tűle, hogy hová lött az ű fija? De az aszszony
aszt monta, hogy möghalt, eltemettette szépen, mögmutatta aszt a hejet,
a hová temettette, a herczegné kápolnát emeltetött a hejire, misét
szolgáltatott érte, siratta a fiját. Ėcczör föltünt (a nyugtalansága) az
urának is, kérdözi tűle, hogy mi bajod neköd mindég? de a herczegné nem
monta aszonta fejfájása van. Ėcczör maga vôt a herczegné odahaza, ėcczör
bemén hozzá a szobalány, asz mongya, „Herczegné aszszonyom! hivatytyák a
nevelőnéhöz, ėgy titkot akar mondani a herczegné aszszonnak!“ Elmönt a
herczegné azonnal, hát éppen csakhogy akkor élt még az aszszon; aszongya
a nevelőné: „Bocsásson mög, herczegné aszszony, a fija nem halt mög,
hanem kitöttük az úcczára, mert fizetés nem jött, nem tartottuk hijába.“
Êre a herczegné elájult, mikorra magáhon tért, a nevelőné möghalt, tehát
nem tutta mög a herczegné, hova lött a fija? vagy milött belüle? Ettül
kezdve még szomorúbb lött a herczegné, az ura kérdöszte a baját, de nem
monta. Eljárt gyónni, ott mög vôt ėgy fijatal pap, az urának föltünt,
hogy az aszszon sűrűn jár gyónni. Az ura a herczegnének elmönt a paphon
és mögkérdöszte, hogy mé jár az ű felesége ojan sűrűn gyónni? ennek van
valami sorja? A pap asz monta, hogy nincsen (sorja) csak bűnynye van. A
herczeg hazamönt, lėvetötte magát az emeletrül; mikor bevitték az
embörök, csak anynyit mondott a herczegnének: „Annuskám! bizalmasabb
löhettél vôna hozzám!“ azzal a herczeg möghalt. Az aszszon eltemettette
szépen és tovább imátkozott a fijájé, elmönt gyónni, de a katolikus pap
mán tutta az ű történetit, aszonta: „Aszszonyom! mönynyön el a bánáti
paphon, annak gyónynya mög a bűnit, ha az mögbocsátytya a bűnit, akkor
az Isten is mögbocsátytya!“ Befogatott (a herczegné) ėgy borított
kocsiba, elhajtatott a református paphon, de elvitte magával az
unokahúgát is, eszt benhatta a kocsiba, ű mög lėszált, bemönt a paphon.
Éppen a pap a szobájába vôt, köszön: „Gyónni gyüttem, tiszteletes Uram!“
„Nálunk nem szoktak gyónni, mönynyön el a katolikus paphon, a szokott
gyóntatni!“ monta a tiszteletes. „De éppen a kűdött ide, tėhát szépen
kéröm, olgyon föl a bűnejimbül, mer nincsen nyuktom!“ Aval lėtérbetyült,
elkeszdött könyörögni. „No, ájjon föl, jó aszszon! hagy hallom: mi bűne
van?“ „Korán elvesztöttem az anyámat, az apám pedig nem sok gondot
fordított rám, bentült a kártyaszobába. Volt ėgy lovász mesterünk,
kiváló szép embör vôt, házasembör vôt, vôt neki 6 gyeröke, mindönnap
kijártam vele az erdőbe, beleszerettem, lött tűle ėgy fijam. Nem tutta
mög a világ, mer âra az időre elmöntem ėgy rokonomhon, a gyerököt
kiattam tartásra, én pedig viszszamöntem a kastélba, csak lánnak
marattam. Később férhönmöntem ėgy katonatiszthön; mikor férhönmöntem, a
(gyermektartásért járó) pézküldemény is elmaratt. Később möghallottam,
hogy möghalt (a gyermek), mögörültem neki. Ėcczör csak bejön a
szobalányom, hogy hivat a vôt (gyermek) nevelőné. Halálos ágyán vallotta
mög, hogy kitötte az úcczára a kis fijút, hogy én annak soha ėgy anyai
csókot nem attam! – úcczaji kutyák szétszötték!“ Aszongya a tiszteletes:
„Szétszötték vôna, aszszonyom! ha jó embörök nem löttek vôna! tehát kêj
föl anyám! add mög az első anyai csókot!“ Fölugrik êre a herczegné,
öszsze-viszszacsókolta a fiját, hálát adott az Istennek, hogy ėcczór
főtanáta az elveszött fiját.
Mögúnta a kis lán a kocsiba a várást, monta a kocsisnak: „De sokájig
gyün most Annus néni!“ Ėcczör nyílik a kapu, kijátytya a kis lán: „De
soká gyóntá most? Annus néném! most mögfásztam, szalagygyunk hazafele,
mer mán estelödik is!“ „De mos mán nem mögyünk sėhova sė, mer
mögtanáltam, a kit kerestem!“ monta a herczegné. Lėszálott a kis lán,
bemöntek a szobába, a pap pedig elküldött a nevelőapjájé, anynyájé,
monta az édös anynyának: „Hotyha ezök a jó embörök nem löttek vôna, a
kutyák fölfaltak vôna!“ A herczegné mögköszönte a jóságukat,
csináltatott nekik ėgy szép palotát, ott élt a két öreg, még mög nem
halt. A tiszteletes pedig beleszeretett a kis lánba, hogy elvötte
feleségül.
(Hódmező-Vásárhely.)
– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –
(Nagykópékról.)