Ėgy nagy gazda embörnek vôt ėgy fijúgyeröke, ėgy másik nagy gazdának mög
lėánygyeröke. A két gazda öszszebeszélt: hogy öszszeagygyák a
gyerököket: ügön! de itten a fijú aszt monta: hogy ű nem vöszi el aszt a
nagygaszdalánt, mi csinájjon ű aval a nagy vagyommal? hanem ű maj szögén
lánt vösz el, oszt a lány is mönynyön szögénhön. Itten a fijú szögén
lánt vött el és az édösapja borzasztó haragudott, azér mikor a lakodalom
elmúlt, a fijának azonnal kinyeret adott, hogy mönyestül ėgygyütt
mönynyön a házátul! A fijú elmönt bújdosni.
Möntek űk nagymeszsze fődre és anynyira möntek, hogy tanátak ėgy
kirájkastéjt, itt lėültek; akkor vôt még ėgy kevés kinyerük az ėgy
kinyérbül, aszongya ű azonnal a feleséginek: „Hallod! én bemék az
urasághon, mökkérdözöm, ha valami szolgálatot kaphatnék!“ „Hát mönyé
ken!“ mongya az aszszon.“ Bemén az embör az urasághon, kérdözi: „Köl lė,
embör?“ Aszongya: „Mindönöm van, csak ėgy kanász köl még!“ Mögfogatta,
adott neki ėgy putrit távul a kastéjtul.
Itt osztán ű kanászkodik; a felesége terhös anynyira, hogy mökszülette a
gyerököt. Itt a kanász, hogy idegön hejjön van, itt ű üsmeretlen hejjön
van, szaladozik előre-hátra, tanákozik a boldokságos Szűzmárijával és az
Atyaistennel. Aszongya a boldokságos Szűzmárija: „Hová méty tė szögény
embör?“ Aszongya a szögény embör: „_Komát keresni_, mert így mög így
vagyok; mer nem akartam êvönni a gazdalánt, a möliket az apám mondott,
êkűdött a hásztul, itt mög idegön hejt vagyok, nem kaphatok komát.“ Nė
möny sėhuva, gyere viszsza! mökkörösztöljük mink,“ mongya a boldokságos
Szűzmárija. Aval viszszamén a szögény embör, mingyá teremtődött ott ėgy
kápolna, abba a kápolnába az Atyaisten lött a pap. Mikô Márija fővötte a
kisdedöt, hogy maj viszi körösztölni, ėgy czipó az asztalon ojan szépen
gőzölt, hogy a betegágyas aszszon kívánkozott belüle önni. Mökszekte
neki az ura, övött belüle, nagyon jôlakott; de a _czipó mögén csak egész
lött_. Márija, hogy elvitte a lánt, nem is kérdöszte, hogy minek
körösztöjjék? hanem Márinak körösztölték az ű nevire. Mikor hazamöntek a
körösztölésbül, az Atyaisten mög Márija a putriba bemöntek, hát a
konyhába tűz sė vôt; de (azért) horták ám be az Angyalok az ételt.
Ėcczör mökszólalt a muzsika oj hangossan, hogy még a kastéjt is röngeti.
Elküldi az uraság a szolgálóját, hogy nézze mög: micsoda muzsika az a
kanásznál? A szolgáló bekukucskált az ablakon, nem látott sömmit,
viszszamönt, mögmondani, hogy nem látott sömmit, de itt a nagy zöngéstül
nem marathattak, aszongya a kirájné: „Maj elmék én, neköm nem parancsol
sėnki, hogy szabad-ė a szobába mönni!“ Êmönt a kirájné, az ablakon
bekukucskált, nem látott sömmit, êre mögharagudott a kirájné,
nagydühössen bemönt: mikor kinyitotta a konyhaajtót, a főd mögnyílt, a
kirájné lėmönt a főd alá. A kiráj nem győszte mán várni a feleségit, asz
mondotta: maj elmén ű! Elmönt a kiráj, az is kukucskált az ablakon, nem
látott sömmit, êre mögharagudott űs, nagydühössen mönt, hogy maj bemén,
de mikor a konyhába mönt, a _főd mögnyît_, a kiráj is a főd alá mönt.
Mos mán nincs kiráj, nincs kirájné.
Az Úristen minygyá odaröndölte a kanászt a kastéjba, kiráj lött, a
felesége pedig kirájné. Kirájkottak ėd darabig mán, mikor Márija odamönt
hozzájuk, asz mondotta: „Mán kirájkottatok, de a körösztlányomat
agygyátok ide, lösz nektök másik.“ Odatták a lėjánygyerököt Márijának,
Márija el is vitte, fölvitte a mönynyégbe, ott nevelte oszt későbben
szolgálója lött. Mindég oktatta Márija: hogy semmit nė tugyon, nė
lásson! A lėjánygyerök mán nagy vôt: 16, 17 esztendős. Mári mindönnap
êmönt leselkönni a kertbe, az Atyaisten ott ült az asztalnál Márijával.
Itten az Atyaisten aszonygya „Eregy nészd mög, az a lėjány mit
lesekszik?“ Márija fölkelt, a lėjány êszalatt, utánna mönt: „Mári
lányom! mit láttá?“ kérdözi a lánytul. Aszonygya Mári: „Sömmit!“ „Mon
mög lányom! mer elvöszöm fülednek hallását, nyelvednek szóllását!“ A
lány nem válalta. „Lėvitetlek a földre!“ mongya neki Szűzmárija. A lány
akkor sė válalta. Lėvitték a földre ėn nagy erdőbe, de süket és nem szól
a lány. Âra mönt ėgy kirájfijú, möglátta a lėjánt, mökteczczött neki, ű
osztán a lėjánynyal öszszeesküdött. A hogy esküdött, úgy élnek Istennek
anynyira, hogy a lėjány tehörbe esött a kirájtû. Már most elgyütt az
üdő, hogy születni köl, mög is szülte, fijúgyerököt, valami szép
fijúgyerököt. Aval a kirá két bábát álított oda mög az édösanynyát, hogy
őrízzék a gyerököt. Ėcczör odamönt Márija 11 óratájon, – a ki hogy űlt
ott, úgy elalutt – aszongya Márija: „Mári lányom! viszszaadom fülednek
hallását, nyelvednek szóllását, mond mög: mit láttá? ha mög nem mondod,
elviszöm a gyerököt.“ Háromszô főkérdöszte, Mári aszt válalta: hogy ű
nem látott sömmit. Aval a gyerököt fővötte, êvitte, az ű száját (Máriét)
pedig bevéröszte. Mikor fölérzenek ezök, nincs gyerök! nézik a száját,
hát vérös! aszonygyák: „Mögötte.“ Főkelt az ifijú kiráj, bemén röggel,
mind panaszkodik, hogy mögötte, a bábaszszonyok mög rákeszték: „Mögötte!
mos láttam, hogy ötte, mikor főkeltem.“ Aval a kirájfi nagydühösségbe
gyütt, de asztán lėcsillapodott, mer úgy gondolta: lösz még másik. Mögén
születött ėgy lėánygyerököt az aszszony későbben, itt mán az ifijú kiráj
4 bábaaszszont röndölt oda, mög az (király) apját is, anynyát is,
őrízzék, hogy a gyerök ê nė veszszön! De mikô gyütt a Boldokságosszűz,
mögén elalutt mind ėgytül ėgygyig és a Boldokságosszűz hoszta az első
gyerököt Márinak: „Nészd, lányom! de szép gyermök, mon mög mit láttá? ha
mögmondod, viszszaadom!“ „Nem láttam sömmit“ monta Mári. „Elviszöm eszt
a gyerököt is, jaj neköd asztán!“ Aval a Boldokságosszűz elvitte amaszt
is, az ű száját pedig bekente vérê. Mikô főkeltek a bábaszszonyok,
minygyá rákeszték: „Mögötte! mos láttam, hogy ötte, mikô főkeltem!“
A kiráj osztán kitötte a nagy vadon erdőbe, aszonta: „Onnan gyütté, oda
mönyny!“ Az aszszon sírt-rítt, az Úristen teremtött neki ėgy kis szobát,
konyhát, de ott neki önni-inni vôt neki oszt mind a 2 gyerökit mökkapta:
a fijúgyerököt, lėjánygyerököt, halását, szólását. Hát a kiráj ėccző:
idő várva eszibe jutott neki, hogy kimén vadászni, hanem ű az ű
legényivel êtévett: nagy köd támatt, nem tudott viszszamönni. Látott ű
abba a kisz szobába gyėrtyavilágot, el is möntek űk oda szálást kérni.
Az aszszony aszondotta, hogy: „Szívessen!“ mer minygyá mögüsmerte, hogy
az ű ura. Az aszszony osztán készítött jó vacsorát. A kiráj ê vôt
fáradva, az aszszony mögvetötte az ágyát; a kibe ű nyugodott, belefekütt
a kiráj. Hogy a kiráj elalutt, lėejtötte az ėgygyik lábát, aszonygya az
aszszony a gyerököknek: „Tögyétök fő édösapátok lábát! édösapátok az.“
Föl is tötték, mög is csókolták; az inas csak halgatta. Főkelnek űk
röggel, mönnek, de ol köd támatt, hogy nem láttak; aszongya az inas,
hogy: „Az éjjel így mög így történt, mikô fölségös kiráj uram elalutt: a
lábát lėejtötte, aszonta az aszszony a gyerököknek: „Tögyétök fő apátok
lábát mög csókojjátok is mög, mer apátok az!“ Ez a kirájnak szöget ütött
a fejibe, aszonygya: „No, hát azé sė mönyünk meszszire!“ Mikô
beestelödött, mögén odamöntek szálást kérni az aszszonyhon a kisz
szobába, mögént röndössen vacsorát készítött nekik (az aszszony.) Mikor
ėcczör a kiráj ágyba kívánkozott, mögén lėfekütt, de itt a kiráj
tartotta magát. Ėcczör a kiráj a job karját kivákta az ágy szélire;
aszonygya az aszszony hogy: „Édösapátok ez, csókojjátok mög a kezit,
tögyétök fő!“ de a gyerökök nem bírták. A kiráj osztán elfakatt örömibe
sírva, átkarolta a 2 gyerököt, főkelt, azonnal kűtte a legényit hintóké
nagy örömmel, hogy a felesége beszélni tudott. Akkor a király újfönt
mögesküdött a feleségivel, akkor hitte a kiráj, hogy nem ötte mög a
gyerökit.
(Magyarszentmárton.)
– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –