Vôt a világon ėgy szögény kovács, borzasztószép felesége vôt, elszerette
a kántor. A kántor mindég aszonta neki: hogy bírnák êfődelni a kovácsot?
ű osztán elvönné, mint feleségit. Ėcczör aszongya a kántor az
aszszonynak: „Irok a kirájnak, hogy ojan a tė urad, hogy ėgy écczaka
szőlőt termeszt mög bort is csinál belüle, hát ha így mögszabadulunk
tűle?“ Irt a kirájnak a kántor, hogy micsoda mestörsége van a kovácsnak,
csak nem kő neki engenni: ėgy écczaka anynyi szőlőt bir termeszteni, a
mönynyi köl a kirájnak, még bort is csinál belüle. Viszszaírta a kiráj,
hotyha úgy nem lösz, akkor fölakasztyák a kovácsot. A szögény kovács
aszongya: „Mán úgy is vége az életömnek, aszt ússė tudom möktönni, inkáb
elmék a kertbe, fölakasztom magam!“ Fölvötte a kötelet, elmönt a kerbe a
nagydijófáhon, hogy maj fölakaszti magát. Mikor mán akarta a nyakára
fölhúzni, akkor mán odalépött az Ördög: „Ó tė, szögény kovács! mé akarod
magad êfődelni?“ „Azért, mert a kiráj aszt írta neköm, hogy röggêre
szőlőt termeszszek, mög bort is csinájjak belüle, ha én aszt mög nem
csinálom, vége az életömnek!“ „Eregy be, szögény kovács! nė búsûj,
röggêre készen lösz mindön!“ Röggėre el is vôt csinálva mindönféle: boré
vôt csinálva és három fürtöt hagyott jelönségéjül, hogy biztossan
szőlőbű van. A kántornak nem tecczött az egész, törte a fejit, hogy kéne
a kovácsot êpusztítani? Aszt írta a kirájnak, hogy ojan mestörsége van a
kovácsnak, hogy ėgy écczaka ojan aranyhídat csinál, hogy a világon párja
nem lösz. Viszszaírt a kiráj, hogy ha igaz nem lösz, vége lösz az
életinek! Mögén lėmönt a kovács a kerbe, hogy ű maj fölakaszti magát,
mögén odalépött az Ördög, mögén kérdöszte: „Hát tė, szögény kovács, mér
akarnád magad êfődelni?“ „Azér, hogy mögén írta a kiráj, ha röggêre
aranyhídat nem csinálok, hogy párja nė légyön, akkor vége az életömnek,
én pedig aszt nem bírom möktönni!“ „Nė búsûj! – aszongya az Ördög –
szögény kovács, eregy be, fekügy lė! röggêre mindön készen lösz.“
Röggêre csakis úgy vôt igaz, a mint az Ördög monta: készen lött a híd. A
kántor látta, hogy nem löhet kicsípni rajta, mit tanál el? hogy ojat ír
a kirájnak, hogy e mök tud csináni trikkum-trákumot. A kiráj mingyá
viszszaírta, hotyha e’ készen nem lösz, vége az életinek!
A szögény kovács még jobban mögijett, hogy ű aszt még nem is hallotta,
hogy hogy köl asztat csinálni? Mögén bemönt a szögény kovács a kerbe,
hogy maj ű fölakaszti magát, mögén odalépött az Ördög: „Ugyan szögény
kovács! mi a bajod, hogy mögén föl akarod magad akasztani?“ „Mögén nagy
gondot attak a fejembe, hogy röggêre csinájjak trikkum-trákumot, pedig
as sė tudom, hogy micsoda az a trikkum-trákum?“ „Nė búsûj, szögény
kovács, maj segítök én!“ mongya az Ördög. _Kivött_ a zsebibű ėty kis
_katuját: ször_ vôt benne, aszongya: „Szökjé be az ágy alá úgy, hogy
észre nė vögyenek! Estére az a bizonyos kántor odamén és majd a
szôgálóvâ fognak ėgyütt vacsorálni, – mind a három ėgyforma, – még oda
be nem lösznek, a széköt _kend mög_ mind aval a szörrel, amik a katujába
van. Azok majd oda fognak raganni; akkô majd mikô odaragannak vösző ėgy
nagy kötelet, öszszekötöd űket ėgymáshon, ėgy másik kötelet mög
beásztacz vízbe, aval mög veröd űket, csak azt kijabájjad:
Trikkum-trákum! De csak karikába forogjanak úgy verjed űket.“ Adott az
Ördög a szögény kovácsnak másik szört is, hogy aval a szörrel mög a
széköt kenynye mög, mikor mán mög vannak kötözve, hogy elszabaduljanak a
széktül. Az embör osztán beszökött a szobába, a széköt mögkente, êbújt
az ágy alá. Este kilencz óra tájon oda mönt a kántor, mingyá aszonta az
aszszonynak, hogy hozzák be a vacsorát, mer nagyon éhös. Főtötték az
ételt az asztalra, odaültek mind a hárman. „Kerekbe űjjünk, – aszongya a
kántor – mert én odahaza is úgy szeretök önni!“ Kerekbe ültek.
Ėgy kis üdő vártva az embör kigyütt az ágy alul, a kötél ott vôt készen,
mind a háromat öszszekötötte ėgymáshon, mökkente űket a másik szörrê,
êszabadultak a széköktű, elővötte az ázott kötelet, verte űket körű-körű
oszt kijabálta: „Trikkum-trákum! Trikkum-trákum! Trikkum-trákum!“ Hajti
a kiráj elébe. Mikor odaér a kapuba, az őrök nem akarik beereszteni;
kivötte a levelet, mögmutatta, mönt be. Fölmönt a kiráj űfölségihön,
főhajtotta űket, verte őket körű-körű oszt kijabálta: „Trikkum-trákum!
Trikkum-trákum! Trikkum-trákum!“ Elmonta, hogy hogy járt a kántorral! A
kiráj mögdícsérte a kovácsot.
(Magyarszentmárton.)
– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –