Hun nem vôt, vôt a világon ėgy szögén embör, annak vôt ėgy kis fija, vôt
három lánya: ėgyik: ėgyszömű, másik: kétszömű, harmadik: háromszömű. A
mustohája eszt a kis fiját el akarta fődelni. Ez a kis fijú, vôt az
apjának marhájaji, azokat őrzötte, de a mustohája sosė adott neki önni,
hogy csak hajjon mög éhön. A kis fijú, a hogy legeltette a marhákat,
nagyon szomorú vôt. A marhák köszt vôt ėgy aranszőrűbika, mikor látta,
hogy a kis fijú nagyon szomorú, mögszólalt: „Mé búsulsz? Miklós gazdám!“
Hon nė búsulnék, hon nė bánkónnék? mikor harma napja nem öttem! mongya a
kis fijú. „Nė búsûj, csavar lė a job szarvamat! _van itt mindönféle_ a
mit csak a szád szeret“. Miklós oszt lėcsavarja a szarvát, vöszi ki a
sűlthúst, sűltlepént; jô lakott. Itt oszt a mustohája csudálkozott
rajta; nem hogy sovánkonna, hízik Miklós. Másnap osz kihajtot Miklós,
kikűtte vele a mustohája az egyszömű lánt, hogy lesse ki: mit öszik, mit
iszik Miklós? A lán oszt lest vetött, de Miklós nem övött addig, még a
lán el nem alutt. Mikor elalutt, lėcsavarta a jobszarvát, jôlakott oszt
főtöte viszsza a szarvát. Este oszt haza hajtottak, az anynya kérdöszte
a lánt, hogy: „Mit övött a Miklós?“ A lán aszonta: „Sėmmit sė“. Másnap
kimönt a kétszöműlán, az is csak úgy járt, mint az ėgyszöműlán. Harmadik
nap kimönt a háromszöműlán, az oszt két szömivel alutt, a harmadikkal
leste, hogy Miklós mit öszik? Miklós mikor asz gondolta, hogy alszik a
lán, lėcsavarta a jobszarvát az aranbikának oszt övött, ivott, jôlakott,
főtötte viszsza a szarvát. A háromszöműlán eszt mind látta. Este, mikô
hazahajtottak, mögmondott mindönt az anyának, hogy Miklós mibül él.
Másnap Miklós kihajtott, az aszszon asz mongya az embörnek: „Halli ken?
hé! eszt a bikát lė köll vágni, mer tönkretösz bennünk.“ Az embör oszt
beleėgyezött, hogy estére lė is vági. De itt Miklósnak mögszólalt az
aranbika kint a mezőn: „Halod-ė gazdám! estére engöm lė akar a tė
mustohád vágni; hanem ha behajcz estére, köss oda ėgy fáhon, apád oszt
majd hozza a fejszét, hogy a fejemre üt, tė mög kérd el tűle a fejszét,
hogy majd tė ütöd agyon a tė kisbikádat, oszt nė a fejemre vágj, hanem a
kötélre, aszt vágd el! ugorj föl osztán rám, majd én elszaladok veled!
Miklós oszt este úgy is cseleködött a hogy a kisbika elmagyarázta. Itt
oszt az embör mög az aszszon szalattak utánna, de nem érték utô.
Űk oszt möntek, möndögéltek hetedhét ország ellen, ėcczör oszt elértėk a
rézhídat, aszongya az aranbika: „Látod-ė, Miklós gazdám! aszt a
rézhídat?“ „Látom“. mongya Miklós. „Az teli van rézalmával, de lė nė
szakajcs ėgyet sė belüle, mikor mönyünk át rajta, mert alatta van ėgy
rézbika, mögöl engömet, akkor elveszünk!“ Odaértek, möntek a hidon át,
Miklós oszt nem álhatta ki – dörgölőcztek hozzá a rézalmák – ėgyet csak
szakított, zsebretötte. A rézbika bömböl a híd alatt. Mikor átértek a
hídon, kiugrott a bika a híd alul, nekiugrott Miklós bikájának, úgy
főhajintotta, hogy 3 ölre elesött tűle. Miklós oszt fejszėvel úgy
mögcsapta a rézbikát, hogy elszédült. Miklós bikája oszt kihasította a
rézbikát, nagynehezen oszt csak lėgyőzték. A rézhíd elmult osztán. Akkor
mögszólalt Miklós bikája: „Mögmontam, hogy nė bánd a rézalmát! Mos mán
igyál, ögygyél osz pihenynyünk mög!“ Miklós lėcsavarta a jobszarvát,
ivott, övött, lėfekütt. Másnap osztán főkeltek, útra keltek. Möntek
hetedhét ország ellen, ėcczör oszt mögén asz mongya Miklósnak a bikája:
„Látod-ė aszt a nagy fényösségöt amott a távolba?“ Aszongya Miklós:
„Látom“. Aszongya: „Az az aranhíd, ott szintén az aranhídnak a karja
tele van aranalmával, ott szintén van ėgy aranbika a híd alatt, az
héczörte erősebb, mint én vagyok; ha az aranalmát bántod, el vagyunk
veszve.“ Akkorára odaértek. Mikor eszt elsorolta Miklós bikája, hogy
möntek át a hídon, Miklóshon dörgölőcztek az aranalmák. Miklós oszt csak
lėszakított ėgyet belüle, zsebre tötte. Bömböl ám az aranbika a híd
alatt, kapál. Mikor átértek, kiugrott az aranbika a híd alul, nekiugrott
Miklós bikájának, Miklós osztán lėugrott nagy gyorsasággal, úgy az
aranbika fejire csapott a fejszével, a csak elterült. Miklós bikája oszt
kihasította az aranbikát oszt mögdöglött, a híd asztán elmult. Akkor
mögszólalt Miklós bikája: „Mögmontam, hogy nė bánd az aranalmát! Mos mán
igyál, ögyél osz pihenynyünk mög!“ Miklós lėcsavarta a jobszarvát,
ivott, övött, lefekütt. Másnap osztán főkeltek, útnak indultak. Möntek,
möndögéltek hetedhét ország ellen, ėcczör oszt mögén asz mongya
Miklósnak a bikája: „Látod-ė aszt a nagy fényösségöt amott a távolba?“
Aszongya Miklós: „Látom“. Aszongya a bika: „Az a gyémánthíd, ott szintén
a gyémánthídnak a karja tele van gyémánt almával, ott szintén van ėgy
gyémántbika, az tizėnnécczör erőseb, mint én vagyok, ha a gyémántalmát
bántod, el vagyunk veszve!“ Akkorára odaértek. Mikor möntek átal, Miklós
csak lėszakított ėgy gyémántalmát, zsebre tötte. Bömböl ám a gyémántbika
a híd alatt, kapál. Mikor átértek, kiugrott a gyémántbika a hid alul,
úgy föllükte Miklós bikáját, hogy az mingyá elpusztût. Miklós osztán a
gyémántbikára úgy rácsapott, hogy az is elpusztult. Odamönt Miklós a
bikájáhon, mögsiratta, _eltemette_, osztán útra kelt.
Mönt, möndögélt, ėcczör oszt elért ėgy röngeteg nagy erdőt, ott oszt
lėfekütt. A rézalmát balfelül mellé tötte, az aranalmát jobfelül mellé
tötte, a fejihön mög a gyémántalmát tötte, a fejszét mög a lábáhon.
Röggel oszt fölérzött, látytya, hogy a _három almábul három kutya lött_,
a _fejszébül_ mög ėgy gyönyörű juhászbot. Aszonygya Miklós: „A jó Isten
is engöm pásztornak teremtött! Eddig vôtam gujás, most mán juhász, ėgyik
kutyám neve: Ojannehézmindafőd, másiké: Ojanerősmindavas, a harmadiké:
Ojanfutósmindaszél!“ Fölvötte a juhászbotot: „Mos mán elmögyök valamölik
kirájhon, beálok juhásznak.“ Beért oszt ėgy városba, ott éppen köllött a
kirájnak ėgy juhász, de az a kiráj ojan kiráj vôt, hogy nem birta ėgy
juhász sė az esztendőt kitőteni, pedig három nap vôt csak ėgy esztendő:
mer az mögötte minynyáji juhászát, _eleventen mögötte_.
Itt, oszt jelöntközött Miklós, hogy beál hozzá juhásznak. A kiráj osztán
asz mongya neki: „Hogy hínak?“ Aszonygya: „Miklós a nevem.“
„Mögfogallak, ha eszt a három kutyát nem viszöd ki a juhokkâ!“ „De eszt
– aszongya Miklós – nem hagyom magamtul, mer eszt a jó Isten neköm úgy
hatta ajándékul.“ Miklósnak anynyit beszélt a kiráj, csak beált hozzá
juhásznak, oszt a kutyákat bent hatta a kastélba. A kiráj mökkötöszte a
három kutyát vas lánczra, Miklós oszt kihajtott a juhokkal. A hogy
legelteti a pusztán a juhokat, ėcczör látytya, hogy mén a kirá kifele,
odaköszön Miklóshon: „Mögöszlek!“ Miklós aszongya: „Talán aszt nem
töszi? királ őfelsége!“ „Mögöszlek én, Miklós!“ aszongya a királ.
Nekiugrott Miklósnak, _keszte rágni_, Miklós oszt êkijántotta magát:
„Nehézmindafőd, Erősmindavas, Futósmindaszél!“ Akkorára a kutyák oda
rohantak: „Mit parancsôsz? édös gazdám!“ „Fogjátok mög a kirájt!“ Itt
oszt a kutyák mögfokták. A kiráj oszt könyörgésre vötte a dôgot: „Hadd
mög az életömet, Miklós fijam! többet so sė bántalak.“ Igy oszt aszonta
Miklós a kutyáknak: „Ereszszétök el!“ A kutyák oszt eleresztötték, a
királ hazamönt. Miklós este haza hajtott. Másnap oszt ki akart hajtani,
de a kiráj a kutyákat viszszatartotta, a királ osztán addig beszélt
Miklósnak, hogy hagygya itthun a kutyákat! hogy Miklós otthun hatta, ű
mög kihajtott. A kutyákat a kirá bezárta ėgy vas pinczébe oszt útnak
indult Miklós ki fele. Miklós látytya, hogy gyün a kirá, igenyöst Miklós
fele tart. Mikor odaért, aszongya: „No Miklós! mostan csak _mögöszlek_!“
„Hát csak nė ögyön mög, királ őfölsége!“ mongya Miklós. „De csak
mögöszlek én, Miklós!“ Nekiugrott a királ, keszte rágni a válát. Miklós
mögén êkijántotta magát: „Nehézmindafőd, Erősmindavas, Futósmindaszél,
gyertök elő!“ Itt oszt a Nehézmindafőd rádült a vasajtóra, Erősmindavas
segicscségire mönt, a vasajtó kidült, Futósmindaszél kiugrott, kifele
szalatt, emez a kettő is nyomult utánna, mikor kiértek, már akkorára
jôlėszötte Miklósrul a kirá: „Mit parancsôsz? édös gazdám!“ Aszongya
Miklós: „Szögygyétek szét eszt a haszontalan királt!“ A kutyák
mögfokták: ėgyik ėgyikfele húszta, másik másikfele a királt, akkor
mögijett, hogy vége lösz az életinek, mingyá könyörgött Miklósnak, hogy
hagygya mög az életit:
„Neköd _adom a lányomat_ feleségödnek, ha möghagyod az életömet! még a
királságomat is odadom, csak az életömet hadd mög!“ Aszongya osztán
Miklós a kutyájinak: „Ereszszétök el!“ A kutyák osztán eleresztötték a
királt, akkô minyájan hazamöntek, készültek a lakodalomhon. Miklós
emböröket küldött mindönfele, az apjáhon is. Miklós oszt mögesküdött,
éltek boldogul, még most is élnek, ha mög nem haltak.
(Egyházaskér.)
– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –