A szögén árva legénnek vôt egy tesvérnénynye. A legén mán szeretött vôna
mögházasonni, de a faluba ėl lán sė szerette űtet; panaszkodott a
nénynyinek: hogy ű nem tugygya hogy mé, de ėl lán sė szereti űtet a
faluba, Aszongya âra a nénynye: „Tudod mit öcsém! vasárnap elmégy a
templomba, a mölik lány rád néz oszt nevet, a szeret tégödet, aszt kérd
mög!“ – Vasárnap bekövetközött, – el is mönt ű a templomba oda húzódott
közel a lányokhon, az egész közül ėl lán sė nézött rá csak a szomszéd
lánya: a ránézött oszt nevetött. A szögén árva legén itt osztán nagy
nehezen várta végit a misének, mán akkô örűt, hogy mos mán kap ű
magáhonvaló lánt. Mikô hazamén, mongya a nénynyinek: „Mos mán tanátam ėl
lánt, a ki éngöm szeret, én is szeretöm űtet:“ Kérdözi a nénynye: „Ugyan
ki löhet az? öcsém!“ „Hát a szomszédaszszonyunknak a lánya!“ Aszongya a
nénynye: „No, most mán öcsém, ha így van, _három_ este el köl neköd
mönni oda!“ Vasárnap este főkászolódott, elmönt. Mikô bemén: jó estét!
köszön, elfogadik, de a lán nincs odahaza, êmönt a czimborájáhon,
kérdözi: „Hun a lányuk?“ Aszongya az anynya: „Nincs idehaza, êmönt a
czimborájáhon, gyün a mingyá!“ Várta ėd darabig, de nem győzte haza
várni: „Mán – aszongya – elmék haza, nem várom mán, látom, hogy sokájig
gyün!“ Mikor kimönt a konyhaajtón, a lány a _kantárt a fejihön vágta_, a
legény _lójé váltódzdzott_, a lány fölült a tetejibe, elmönt a _hetedik_
faluba. Mikor oda értek, bekötötték az istálóba, aval ott hatták (a kik
ott voltak) _bemöntek a czimboránhon mulatni_. Vége vôt a mulacscságnak,
(a lány) mögén fölült a tetejibe, mönt haza felé. Hazaértek, _kivötte a
fejibű a kantárt, (akkor már legény lett)_, elcsapta. A legény a
szénatartóhon vákta magát, nagyon ki vôt fáradva. Asz mongya a
nénynyinek másnap röggel: „No, néném! én nem mék többet ahhon a
lányhon.“ „Mijé? öcsém! hiszėn szép lány az és dėrék.“ „De néném! –
aszongya az árva legén – nem mék én! _Boszorkány_ az, nagyon
kifárísztott az écczaka. „De, öcsém! – mongya a nénynye – ha elkeszted a
kolompot zörgetni, zörgesd! ha el nem mégy, tudod-ė: hogy négyfelé
szakajtanak?“ A legén nagyon bús lött, kéntelen vôt a másik este is
elmönni. Másik este mikô mögén elmönt, mikô beköszön, mögén nincs otthun
a lány, mögén kérdözi az anynyát: „Hun van a lányuk?“ „Mos sincs ide
haza – mongya az anynya – elmönt a fonyókába, maj mingyá hazagyün!“ Nem
győszte várni, haza indult. Mikô kilépött az ajtón, mögén lójé
váltódzdzott, ráült (a lány) aval elindult. Még meszszebb mönt, mint a
hun akkô vôtak. Ott is, mikô odaértek, színte bekötötték az istállóba,
szénát attak elébe, hogy ögyön; emezök színte bemöntek az elsőszobába (a
tiszta szoba, hol nem laknak) mulatni. Ėcczör mögén követközött az üdő,
hogy mönnek haza. Mikô hazaértek, mögén kihúszta a kantárt a fejibül és
elcsapta. A legén színte csak a szénatartóhon dűlt, nagyon ki vôt
fáradva, akkô aszonta: „Ha élök, ha halok, de én többet nem mék! No,
édösnéném! mán én többet nem mék, mer maj csak a halóveríték nem vert,
anynyira ki vôtam álva!“ „No, öcsém! ezön az ėgy estén még el köl
mönnöd!“ „Mán – aszongya a legén – akárhogy lösz, de én nem mék, ha
élök, ha halok.“ De a nénynye csak erősíti: „Hogy ha el nem mégy,
négyfelé szakajtanak oszt úgy akasztanak fő a karókra.“ Roszszul vôt a a
legén, de mi csinájon? el köll mönni! „No! – aszongya – még az ėgy este
mögpróbálkozik!“ Harmadik este mögén elmönt. Mikor odamén, mögén nincs
odahaza, színte mögén kérdözte ű szokás szörínt, hogy hun van a lányuk?
Aszongya az öregaszszony: „_Czérnát fontunk máma, a szomszédba van,
mögviszáli_. „Vári a legén ėd darabég, de nem győzi várni, elmén haza,
de mögén csak a a fejihön vákta a kantárt, mögén lójé váltódzdzot, mögén
elmöntek még meszszeb, mint másik két este vôtak. Mikô odaértek,
bekötötték az istálóba, szénát attak neki önni, aval űk bemöntek,
mulattak. Emitten a legény addig dörgölőczczött, kitürűczkölte
(kidörgölte) a kantárt a fejibül „No! – aszongya – tė mögkénosztá engöm,
de mostan én is mökkénozlak tégödet!“
Lėótta a kantárt a jászol szélirű és oda húzódott a konyhaajtóba. Mikô
vége vôt a mulacscságnak, mikô a lán lépött ki, a _fejihön vákta a
kantárt, lójé váltódzdzott_, fölült rá a legén és elkeszdött vele
sebössen nyargalni, de nem hazafelé, hanem aszt nészte, hogy mönné
nagyobbat kerűjön vele. Röggêre beért ėgy kis városba, az útytyába esött
ėgy kovács, mind a négy lábára _patkót tötetött_, azután elmönt haza.
Mikô hazaért, kivötte a fejibül a kantárt, útnak eresztötte. Itt a lán
nagyon roszszul lött: szörnyű beteg lött, aszonta az apjának, anynyának:
„_Ha én mög tanálok halni: annak a legénnek 12 felesége lögyön,
mindėgygyiknek 12–12 gyeröke lögyön! Addig mög nė tugygyon öregönni, még
a sültnyúl előtte ki nem szalad az ablakon! Addig mög nė tugygyon halni,
még éngöm háromszô, holtam után mög nem kínál borral!_“
A lán mög is halt harmanapra, a legén búsult, hogy mos mán mi csinájon
neki? mer elszámolta neki a lányapja, hogy miket hagyott neki az ű
lánya. Búsult, hogy kínájja mög ű a lánt borral? nem bir ű oda lėmönni!
Aszongya a nénynye: „Tudod mit? öcsém! pár nap mulva vöszöl ėgy
kulacsbort, a _hogy mongya az árát_ a kocsmáros a bornak, tė _úgy
fizesd!_ nė alkugy rá! – mög az ű _házuk tetejibül vögyél 3 szálnádat
szó nélkül!_ azután kimégy a temetőbe, odaálsz a _fejihön_, a hogy a
körösztye van – de mög nė ijegy! mer ha kigyün: keres, de tė nė féj! mer
ha mögmozdulsz, azonnal véged lösz! Maj hollók is gyünnek, keresnek
tégödet, de ha aval a _három szálnáddal_ tė, mikor odaérsz a sírhon,
_háromszor körülkerekítöd magadat_, nem tanának. Mikor oszt a hollók
êrepülnek, tė csak asz mond: Isten álgyon mög, kedves párom! ígyunk!“ A
legén úgy is tött: vött bort a kocsmárostul mög a házuk tetejibül három
szálnádat, este szép hôdvilág vôt, oda lopóczkodott a fejihön,
körülkerítötte magát háromszor, várta: mi lösz? Ėcczörki gyün félig a
sírbul az ű kedvesse, kijátytya nagy mérgessen: „Gyere ide, te sátán! ha
szöllek széjjel, mer tėérted szenvedöm ezöket!“ Az alatt az üdő alatt
âra szált ėgy _fekete holló_, mingyá _parancsolta (a lány)_, hogy:
„Kerezsd mög aszt a kutyát, a kijé köl neköm szenvenni!“
öszsze-viszszakerezsgélte (a holló), de nem tanáta mög. Akkor jelöntötte
a holló, hogy nem tanáli, êröpült. A legén csak eszt várta, aszongya:
„Isten álgyon mög, kedves párom! ígyunk!“ „Szöröncséd! – mongya a lán –
hogy hamaréb mög nem tuttalak, hogy itt vagy, széjjelszöttelek vôna!“
Aval ittak mind a ketten osztán eltűnt a lány. Elmén haza a legény: „No,
aszongya – hálá Istennek! csakhogy ėccző mögszabadultam tűle! többet nem
mék, mer úgy is vége lösz az életömnek, ha még ėccző elmék: mer most is,
ha hamarébb észrevött vôna – aszonta – úgy is öszszemorzsolt vôna, mind
a malomba a kukoriczát mikô őrlik.“ Mesélte a nénynyinek is röggel, de a
nénynye csak aszonta, hogy el köl neki még mönni: „Mert így is vége az
életödnek, de úgy mögmaradhat az életöd! Tudod, mos nė a fejihön áj, mer
ottan mögkeresnek, hanem áj a _lábáhon!_“ Itt a legén még jobban
mögdühösödött, hogy a lábáhon ájjon, a lábáná mingyá mögláti, hogy ájjon
ő oda!? A nénynye nem engedött, ki köllött neki mönni, oda húzódott a
lábáhon, körülkerítötte magát háromszor, várta: mi lösz? Ėccző _főgyütt
a lán kötöszködésig_, főhítta a _két_ fekete hollót, elkűtte űket:
keressék mög asztat, a möjiké neki köl szenvenni! Elmöntek a hollók
keresni, keresték ėd darabig, nem tanáták. A két holló osztán eltűnt,
akkô mingyá ráköszöntötte a legény a bort: „Isten álgyon mög, kedves
párom: ígyunk!“ „Szöröncséd! hogy hamaréb mög nem tuttalak, hogy itt
vagy, ízré-porrá szöttelek vôna!“ mongya lány. Ittak osztán eltünt a
lány. Mögvídámodott a legénke mikor eltűnt a böskéje (kedvese),
hazamönt, lėfekütt, de mán akkô nem panaszkodott a nénynyinek. A
harmadik este mögén mönni köl neki; mikor el akar indulni, aszongya a
nénynye: „Tudod, öcsém! mos mán nė áj a lábáhon sė, hanem úgy intészd,
hogy a _jobfelire_ áj az _ôdaláhon_!“ Itt a legén mögén mögborzadott ėgy
kicsit, hogy oda ájjon, mikor mingyá mögláti! hanem azé mégis oda
húzódott, körűkerítötte magát háromszor, várta: mi lösz? Mögén kigyütt a
lán kötöszködésig, akkô mán előhítt három hollót, elkűtte mind a háromat
szanaszéjjel, hogy keressék mög ű neki akárhun van, möjiké neki
szenvenni köl! De a három holló nem tanáta mög sehun sė. Mikor a három
holló elmönt onnét, mögén ráköszönti a kulacsbort: „Isten álgyon mög,
kedves párom! ígyunk!“ „Szöröncséd, hogy hamaréb mög nem tuttalak, hogy
itt vagy, ízré-porrászöttelek vôna!“ mongya a lány. Ittak osztán
elbúcsúsztak: ėgygyik a másikátul, de még akkor is mögmonta neki a
szömibe, hogy tizėnkét felesége lögyön, mindėgygyiknek tizėnkét gyeröke
lögyön mög még a sűltnyúl ki nem szalad előtte az ablakon, addég nė
tugygyon öregönni, sė pedig nė bírjon möghalni. Elbúcsúsztak ėgymástul.
Most azon törte a legény a fejit, hogy eme hogy gyün ki?!
Mikor hazamönt, aszongya a nényinek: „Édösnéném! szeretnék
mögházasonni.“ Aszongya a nénye: „No, jó van, öcsém! hônap el fogunk
mönni lánt nézni.“ El is möntek a szomszéd városba ėgy árvalányhon,
mögkérték, el is mönt hozzá a lány. Mög vôt mingyá az ėgygyesség,
vendékségöt csaptak, hazavitte, gazdálkottak. Szöröncsések vôtak a
gazdálkodásba, de köllött is a vagyom, mer szaporodott a gyerök is:
ėgygyik a másik után születött. Itten csak az első feleségitül möglött a
tizėnkét gyerök; mikor a tizėnkettedik gyerök möglött, akkô möghalt az
aszszony. Pár hét mulva mögén mögházasodott, elvött ėgy ögyvezaszszont –
mán nem kapott lánt – aval mögén él tizėnkét esztendejig, annak is vôt
tizėnkét gyeröke tűle. Mikor a tizėnkettedik möglött, az aszszony
möghalt. Igy járt ű a harmadik, negyedik, ötödik feleségivel is mög mind
a tizėnėgygyê: möglött a tizenkét gyerök, a felesége möghalt. Elvötte a
tizenkettediket, annak is születtek sorba a gyerökeji.
Mikor mán aszt várták, hogy a tîzenkettedik möglösz, fogott ű ėgy
nyulat; aszongya az aszszonynak: „No, édös feleségöm! esztet süsd mög
néköm, de nagyon szépen! „Az aszszony osztán mög is sütötte a nyulat a
mint parancsolva vôt. Mikor készen vôt a nyúl, öszszehítta a
szomszégygyajit is, leültek mind az asztalhon, öttek. Rákerűlt a sór a
nyúlhúsra – aszonta a szakácsnénak: oda tögye ű elébe a sűltnyulat!
elébe tötték – mikô nyúlt vôna mán utánna, kiugrott az ablakon a
sűltnyúl. Azután az embör mögöregödött, mind mikor a töpörtű möksűl, a
tizėnkettedik gyerök is möglött, ű sė élt asztán sokájig.
(Magyarszentmárton)
– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –