Vôt ėgy nagyon lusta gyerök, kimönt az erdőbe, kijabálta, hogy ki
tanítaná meg űtet bíbájosságra? Akkô a _fődbű főgyütt_ ėgy
_Bíbájosaszszony, kék szöme_ vôt neki, aszonta, ű mögtanítytya.
Êmöntek ėgy hászhon, ott a gyerök szétnézött, mingyá tutta, hova került.
Mikor hítták önni, nem akart önni, mert mindön _embörhúsbul_ vôt. A
gyerök föntalutt mindég a palláson. Vôt az Öregaszszonynak ėgy Lánya,
aszonta neki: fôrajjon vizet, maj _jó levest főznek abbul a gyerökbül_,
mer jó kövér. A Lány fôralt vizet, az Öregaszszony elmönt főkőteni a
gyerököt, mer az Öregaszszony el akari pusztítani a gyerököt, monta neki
szökjenek mög. Mögszöktek Ėcczör csak kérdözi a Bíbájosaszszony a Lántú:
„Ég-ė a tűz?“ _Aszongya a nyál:_ „Nem ég, mer vizes a fa, csak
alugygyon, maj gyûtok én tüzet!“ A Bíbájosaszszony alutt továb, mikor
mögin fölébrett, kérdöszte. „Ég-ė a tűz?“ Aszongya a nyál: „Mos mán kezd
égni, alugygyon! maj szólok én, ha röndösen ég.“ Az Öregaszszony alutt
tovább Harmacczor is kérdöszte; „Ég-ė a tűz?“ Akkorra mán êszárat a
nyál; a Lán mög a gyerök meszszire elmöntek. Röggel az Öregaszszony
főkelt, nészte, nem égött a tűz. Elmönt utánnuk. Ėcczör aszongya a Lány:
„_Ég a képem_; nész csak viszsza, mit lácz?“ „Nem látok sėmmit, csak ėgy
nagy fölleg gyün utánunk!“ „No az az Öregaszszony; hanem majd én
_kökénfa löszök_, tė löszöl _kökén_ rajta. Mikor odaért az Öregaszszony
a kökénfáhon, aszongya: „Juj, juj! de szomjas vagyok!“ Akart önni a
kökénbül, de a kökénfa mindég karmolta a kezit, mikor nyúlt érte, mán
csupa vér vôt. Ėsz szöm valahogy ėgy kis lukba beleesött, az
Öregaszszony ki akarta vönni, de nem bírta, avval úgy tött, mintha
hazamönne, pedig csak ėgy darabig mönt oszt êbujt, mikor osztán a Lán
mög a gyerök viszszaváltósztak oszt elindultak, alig möntek ėgy darabig,
aszongya a Lán; „Ég a képem, nész csak viszsza, mit lácz?“ „Nem látok
sėmmit, csak ėgy nagy fölleg gyün utánunk!“ Mongya a gyerök. „No, az az
Öregaszszony, hanem majd én _szárazmalom_ löszök, tė mög _ló_ oszt ha
mén feléd oszt mög akar fogni, rug mög!“ Mikor odaért az Öregaszszony,
aszongya: „Hóha, te!“ mög akarta fogni, jô ôdalba rukta, pedig csak úgy
tött mintha símogatni akarná. „No, mögáj! – gondolta magába – majd tudom
én mi csinálok!“ Mönt hazafelé, mikor mán êmönt anynyira, hogy nem
lácczott oszt gondolta, hogy a Lán mög a gyerök viszszaváltóczot, akkor
űs viszszafordult, mönt utánuk, hogy nė is gondojják, hogy gyün utánuk,
mikor mán anynyira beérte űket, hogy mán mög löhetött űket látni,
aszongya a Lány: „Ég a képem, nész csak viszsza, mit lácz?“ Viszszanéz a
gyerök, aszongya: „Nem látok sėmmit, csak ėgy nagy fölleg gyün utánunk!“
„No, az az Öregaszszony; hanem majd én nagy _víz_ löszök, tė mög
_aranykácsa_, de âra vigyázz, hogy akárhogy hí, ne möny a víz szélire!“
Mikor odaért az Öregaszszony, hítta az aranykácsát, de az aranykácsa még
bejjebb mönt, akkor kivötte a _papucsot_ a lábábû, _főhajította, lött
belüle_ ėgy _korkogyél_. Belemönt, hogy majd mögiszi a vizet, hogy majd
mögfogik az arankácsát, a lán kűjé vált, a korkogyél (krokodil) nem bírt
továb mönni, a kiskácsa elbût a küvek köszt, az Öregaszszony
viszszamönt, igazábul hazamönt osztán; azok mög ėgy párok löttek.
(Magyarszentmárton.)
– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –