Vôt ėcczör ėgy kiráj, vôt annak ėgy nagyon szép lánya mög ėgy második
felesége: Vénboszorkán vôt a mustoha, de a mustoha nem szerette a lánt
soha sė. Ėcczör aszongya a mustoha az urának: „Eszt a lánt férhön
köllene anni, de ojan legénhön adom, aki kiájja a _3 próbát_.“ Möntek
sokan nézni az Iboját, de nem tutta mögkapni ės sė, mert mind möghalt.
Möghallotta eszt a szomszéd kiráj, aszongya a fijának: „Erígy, níszd mög
az Iboját, ha szeretöd, vöd del! ismeröm az apját, jó embör.“ Fölkészült
a kirájfi, elmönt szétnézni, legelőször is a kirájlánynyal beszélt:
„Hozzám jösz-ė, szívem szerelme?“ „Jaj! nė kérjön mög, mert gonosz a
mustohám: _3 kérdést_ intéz hozzád, aszt nem tudod mögfejteni.“ De nem
ijett ám mög Rózsa, bemönt az kirájhon, mögkérte az Iboja kezit, de a
Boszorkány is bemönt, asz monta: „Ha a 3 próbát kiálod, akkor elvihetöd
Iboját, másképpen nem! az _első próba:_ látod aszt a nagy högyet ott?
aszt elhordod onnat, a hejjit szőlővel beültetöd, lėszüretölöd, szép
piros borábul hônap kóstolót hozol!“ Elmönt Rózsa nagybúsan, ögyenöst
Ibojáhon. „No! min búsulsz?“ kérdi tőle a lány. „Jaj! nem tudom
mögtönni, a mit a mustohád kér, akkor pedig nem löszöl az enyim! Aszonta
aszt a nagy högyet az écczaka horgyam el, a hejjit ültessem be szőlővel,
szüretöjjem lė, hônap dére szép piros borával tisztölögjek nála!“ „Csak
ez a baj? – mongya Iboja – fekügy lė nyugottan, kêj föl 6 órakor röggel,
őtözz föl, úgy gyere hozzám!“ Lėfekütt Rózsa, másnap röggel, a mint
főkel, kinéz az ablakon, nem lát högyet sėhun, de látytya a szőlőt.
Fölőtözik, mén az Iboja szobájába, Iboja tartya elébe az üveg piros
bort: „Itt van! Vigyed a Vénaszszon szobájába, add oda neki.“ Mikor
möglátytya Vénboszorkán, hogy Rózsa hozza a bort, a mérögtül maj
mögpukkad, de azé aszongya: „Ez mán idájig jô van! de látod aszt a nagy
erdőt? kivágod, a fáját ölbe rakod, a földet főszántod, bevetöd, hônap
röggel szép kalácsával tisztölködöl nálam!“ Elmönt Rózsa nagybúsan
Ibojáhon, mongya Ibojának: „_Második kivánsága_ anyádnak; „Eszt a sűrű
erdőt kivágjam, a fáját csomóba rakjam, a fődet főszáncsam, bevessem
búzával, hônap röggel szép búza kalácsával tisztölködjek nála!“ „Hó! ha
csak enynyi a baj, – mongya Iboja – fekügygyé lė, röggel kej föl 6
órakor, gyere be hozzám!“ Rózsa lėfekütt, mingyá röggel kinéz az
ablakon, látytya, hogy mán csak talló van a fődön, fölőtözik, bemén
Ibojáhon, hát ott van a szép kalács, aszongya Iboja: „Vigyed a
Vénaszszonnak!“ Mikor möglátta a Vénaszszon a szép kalácsot, elfogta a
mérög, gondolta magába: No megáj! csak várjá, várjá! majd a _harmadik
parancsot_ tödd mög, tudom vége lösz az életödnek! aszongya: „Van neköm
3 paripám, ha mögtudod nyergölni, tijed lösz Iboja.“ Elmönt nagy búsan
Rózsa Ibojához, mongya néki: „Mos segicsél ki, kedves Ibojám!“ „Mit
parancsolt most ez a gonosz asszon?“ kérdözi Iboja. „Asz monta: van neki
3 paripája ha mög tudom nyergölni, csak úgy löszöl az enyim.“ Aszongya
Iboja: „Jaj, kedvesöm! e lösz a legnehezebb! Az első paripa az apám lösz
– a Vénboszorkán átvarázsolja paripává – az apámat kicsit kimélhetöd! ő
nem oka sömminek, a második lösz a gonosz mustohám, zaklazsd mög,
kergezsd mög! ő neki nem árt; a harmadik hogy ki lösz? könynyen
kitanálhatod, a szívedre bízom.“ Rózsa mögindult az istálló fele,
kivezette az Öregöt, fölült a nyerögbe, ėgygyet fordult vele, lėszállott
rúla, bevezette az istállóba. Azután kivezete a Vénboszorkánt, fölült a
hátára, jól mögnyergölte, jól kisarkantyúszta. Mikor mán nem tudott
mönni, lėszállott rúla, bevezette az istállóba: „No, vén kutya! köllött
e neköd?“ Kivezette a harmadik paripát gyöngén ráült, ėgyet fordult
vele, bevezette az istállóba, sejöm kendőjivel végigtörülgette, osztán
hazamönt. Másnap elmönt Ibojáhon, mongya néki Iboja: „Letelt a 3 próba,
de azé csak nem annak neköd!“
„Akkor mögszöktetlek.“ mongya Rózsa. „De észrevösznek!“ mongya Iboja.“
_Kerítünk egy tűt_ – mongya Rózsa – _megszúrjuk a kezünket, három-három
csöpp vért csöpögtetünk az asztalra, még az föl nem szárad_, ha
kijátytya (a mostoha) nevünket, _felelnek_ azok rá,“ A hogy monták, úgy
cseleköttek, aval elszöktek. Ėcczör csak kijátytya a Vénboszorkány:
„Rózsa, Iboja!“ „Itt vagyok, itt vagyok!“ felelnek rá a vérök.
Mögnyugodott a Vénboszorkány, lėfekütt újra. Ezalatt már meszszire értek
Rózsa mög Iboja. Ėcczör asz mongya Iboja: „Nész hátra, ég a fülem, a
bal, úgy hallom: apám jön.“ Hátranéz Rózsa, hát az Öreg mönt utánnuk
szél alakjába, hátravetötte Rózsa a _fűsűt_, ojan _erdő_ kereködött a
háta mögött, hogy mikor kijutott az Öreg az erdőbű, hetedhét országon
túl vôtak. Ėcczör mögén szól Iboja: „Nész hátra! mögén itt van apám.“
Viszszanéz Rózsa; „Mán itt van – aszongya – nyomunkba!“ hátra vetötte a
bontófűsűt, kerekedött ojan víz, hogy az Öreg nem mert neki mönni,
viszszatért, az Öregaszszon jól êverte. Kapta az Aszszon a söprűnyelet,
ráűlt. Mongya ėcczör Iboja Rózsának: „Nézz hátra! viszked a fejem, most
a Vénboszorkány gyün, hanem tė itt _tóvá_ változol, én mög _kacsa_
löszök benned.“ Úgy is lött; mire a Boszorkán odaért, akkorra Iboja
vígan úszott a tóba; de nem azért vôt Boszorkán, hogy mög nė tugygya,
hogy micsoda az? lėszálott a söprűrül, belemönt a tóba: „No mögáj, csúf
lán! maj mögfoglak én most!“ De Iboja tutta, hogy mit akar a mustoha,
bejjebb úszott a tóba, a hol legméjeb vôt, akkor Iboja kiszálott,
átváltozott lánynyá, Rózsát legénynyé váltosztatta, a _sőprüt
fölkapták_, elmöntek vele, mög sė áltak a Rózsa birodalmáig. A
Vénaszszon pedig hazamönt, jól elverte a Vénembört otthun; „Tė vagy az
oka, hogy ijen a lányod!“ az Öreg mög _mögátkoszta a lányát, hogy
felejcse el Rózsát._
Hát a mint mén Rózsa mög Iboja, aszongya Iboja: „Eregy tė előre! én csak
az apád házájig nem mék így és ha köllök êgyüttök értem, majd én itt
ködbül palotát építök.“ Elindult hát Rózsa, az apja éppen a kapuba ült:
„Ugyan hun jártá, mêre jártá, hogy ijen soká odavôtá?“ De
_elfelejtötte_, nem tudott szólni sėmmit sė. „No jó, hogy hazaértél,
mögházasítalak, hônap lösz a lakodalom!“ mongya az apja, „Jô van
édösapám! itt az ideje!“ Másnap möntek a lakodalmasok, mongya ėgy
kûdúsnak: „Nektök adom a palotát, ha kijátytyátok, a mit én mondok“, de
a kûdúsok aszonták, hogy nem vesztik el a hivatalukat érte. Vôtt 10
czigán gyerök oszt azoknak monta. „Kijátytyuk mink, kisaszszony!“ „No,
ha kijátytyátok, tijetök lösz az a szép palota! majd én mondom
előttetök, tik mög kijabáljátok utánam! Hát mikor odaér Rózsa a
mönyaszszonyával, kijátytya a 10 gyerök: „_Nė_ felejtközzenek a szögén
árvárul, _mint_ elfelejtközött Rózsa Ibojárul!“ Akkor jutott eszibe
Rózsának, hogy neki Ibojája van, mingyá ott hatta a mönyaszszonyát,
Ibojáhon szalatt, a mönyaszszon pedig a vőlegényihön, mert annak is vôt
másik vőlegénye, a kit szeretött, Rózsáhon csak azért akart férhönmönni,
mer gazdag vôt. Osztán mögesküttek: a mönyaszszon a vőlegényivel, Rózsa
mög az Ibojával. A czigányoknak pedig ott maratt a nagy palota,
mögörültek neki, hogy sėmmiféle ivadékuknak sė vôt ojan, lėfeküttek
bele, éfél fele azon vötték magukat észre, hogy nagyon fáznak, a
csillagokat látták a fejük fölött, alattuk pedig a zöld füvet, mert
_ködbül_ vôt és elpárolgott. „No, még így sosė csaptak be benünket!“
monták ėgymásnak. Nem _is tuttak vôna a lábukon mögállani, ha 3 lábúak
nem löttek vôna_, szégyölletükbe _világnak möntek, azé nincs most 3 lábú
czigán_.
(Hódmezővásárhely.)
– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –