Vôt ėsz szögén embörnek 3 fija, a legöregebbiket Pézösnek hítták. Mikor
mán főnyőttek, aszongya nekik az apjuk: „Mos mán ölég nagyok vattok,
êmöhettök szôgálni, nė tarcsalak bennötöket!“ A három fijú nem akart
ėgymástul elmaranni, a Sárkánnál mög részesök köllöttek, êmöntek a
Sárkánhon résztfogni: ėt táblabúzát főfoktak. A Sárkán kikötötte, hogy 3
nap alatt ê köl végezni, három nap ėgy esztendő. Pézös mög kialkutta,
hogy mindön nap önni vigyenek neki, de hogy mijé dôgoznak: pézé, vagy
búzájé, vagy másé? ârul nem vôt szó. Első délbe levest, paprikást mög
kalácsot vitt nekik a Sárkánnak a lekfijatalabb lánya; a leves mög vôt
_mérgezve_. A levesbű nem öttek, a parikást mög a kalácsot mögötték.
Aszongya a lá: „Hát nem öszik mög a levest?“ Aszongya Pézös: „Nem ám!
vidd haza apádnak, ögye meg ű!“ Mikô viszszavitte a lá, aszongya az
apjának: „Apám! Aszonta Pézös, hogy a levest ögye mög kê!“ „Mögájjon a
kutya, maj rászödöm!“ Másik délbe a középső lán vitte ki (az ételt:) a
levest, kápisztáshúst mög rétest vitt ki nekik. Akkô a kápisztáshúsba
vôt az étető, abbul nem öttek, a levest mög a rétest mögötték. Aszongya
a lá: „Hát nem öszik mög a kápisztáshúst?“ Aszongya Pézös: „Nem ám! vidd
haza apádnak, ögye mög ű!“ Mikô viszszavitte a lá, aszongya az apjának:
„Apám! aszonta Pézös, hogy a kápisztáshúst ögye mög kê!“ „Mögájjon a
kutya! maj rászödöm!“ Harmadik délbe levest, szármát mög csőregét vitt
ki nekik a legöregebb lá, akkor a szármába vôt az étető, abbul nem
öttek, a levest mög a csőregét mögötték, a szármát ott hatták. Mán akkô
körösztbe vôt rakva a búza, ârul beszélgettek, hogy mit kérjenek: búzát,
vagy pészt, vagy más valamit? Aszongya a legöregebb lán: „Hároman vannak
kêtök, kérjék el az apámtul a _tűzvágóustort_ mög a _láncsát_ mög a
_paripát_, jó lösz a kêtöknek, hasznát vöszik kêtök.“ Pézös mingyá rá is
ált, hogy aszt kérik: a tűzvágóustort mög a láncsát mög a paripát, de
aszonta a Sárká: ű aszt nem adhati, hanem a mönynyi pészt kérsz, Pézös!
anynyit adok; a nélkül nem boldogulok.“ Nem atta, adott nekik arant.
Akkô a két fiju hazamönt, Pézös pedig êmönt máshová szôgálatot keresni,
hogy ne ögye az apja kinyerit.
Mén, mén, möndögél, elmönt egy kirájhon: a kirájnak mongya, hogy
szôgálatot keres; most a Sárkánnál takart, de mindég étetőt töttek az
ételbe, ű ojjan hejjön nem szôgál. A kiráj aszongya: „Ijen embör köl
neköm, a ki tugygya: hun lakik a Sárká! mög mán vôt ott, tugygya a
járást, hun mi van.“ Aszongya oszt a kirá Pézösnek: „Tė mán vôtál a
Sárkánál, hozd el a Sárkántul a _Sárkán_ tulajdon _lányát_: a
lekszöbbiket, az _aranhajút!_ Pézös nagy gondbaesött, bánta mán, hogy
minek monta a kirának, hogy a Sárkáná takart?! Elmönt a Sárkán
palotájáhon, ott öregkûdússé vát, hogy a Sárkán mög ne ismerje szálást
kért. Aszonta a Sárkán: hogy ű szívessen ád szálást. Lėfekszenek. A
Sárkán mög a felesége nagyon méjen elalutt, de Pézös nem birt elalunni,
mindig a vôt az eszibe: hogy _lopja_ ű el a Sárkán lányát, az aranhajút?
Ėcczör éféltájba a Sárkán paripája nagyon kapar, rug, vág. Kimén Pézös,
aszongya: „Mija, édös lovam?“ „Eregy be, Pézös! ott van a tűzvágóustor
fölakasztva a házba, vödd lė! _háromat szól_, de nė féj, nem kel föl a
Sárkán. Osztán bemégy a láncsájé, ott van az is, _háromat szól_ az is,
de nė féj, nem kel föl a Sárkán, csakúgy félálomba beszél, ha beszél
is!“ Aszongya Pézös: „De néköm az aranhajú lányát köl êlopnom!“ „A majd
osztán lösz!“ mongya a Sárkán paripája. Bemönt Pézös, nyúl a
tűzvágóustoré, aszongya a tűzvágóustor: „Sárká, visz Pézös!“ „Maj
halgacz – mongya a Sárká – hun van Pézös?“ Kis üdő vártatva mögén
aszongya a tűzvágóustor: „Sárká, visz Pézös!“ „Maj halgacz! – mongya a
Sárká hun van Pézös?“ Kis üdő mulva aszongya a tűzvágóustor: „Juj, juj!
nem mondom mán többet!“ Lėvötte, kivitte, azután bemönt mögén, nyúl a
láncsájé, aszongya a láncsa: „Sárká, visz Pézös!“ „Maj halgacz! –
aszongya a Sárká – hun van Pézös?“ Kis üdő vártatva mögén aszongya a
láncsa: „Sárká, visz Pézös!“ Maj halgacz, hun van Pézös?“ Kis üdő mulva
aszongya a láncsa: „Juj, juj! nem mondom mán többet!“ Elvitte a láncsát
is, aszongya: „No, gyerünk!“ A _ló tátos vôt_, aszongya: „Még nem löhet!
vágj rá a tűzvágóustorral a tűzlángra mög még be köl szôni a Sárkának!“
Pézös osztán rávágott a tűzlángra, máskép nem löhetött kimönni, oda
hajult az ablakra, de mán akkor a lovon vôt, aszongya: „Sárkán! viszöm a
láncsádat, tűzvágóustorodat, a lovadat! A Sárkán kiszalatt a ház elébe,
aszongya; „Ha êgyüsz, csak szójjál!“ Aszongya Pézös: „Szólok, mindönkô
szólok!“ Azután mönt a lányé Pézös, a lova elmondott neki mindönt, hogy
fogják elhozni. A _lova csónyikké_ változott a vízbe, ű mög öreg
halászszé. Pézös bemönt a víz szélire, hogy lássák, hogy ű halász,
azután êmönt a Sárkánhon, szálást kért, aszonta a Sárkán: „Szívessen!“
Éféltájba nagyon elaluttak, odamönt az átyhon, mökkereste, hun van
mökkötve a Sárká feleséginek a dėrėkára az aranbőcsőnek a láncza; mert
abba fekütt a Sárká lekszöb lánya. Möktanáta, aszongya a bőcső: „Sárká,
visz Pézös!“ „Maj halgacz, hun a Pézös?“ Mögén mongya: „Sárká, visz a
Pézös!“ „Maj halgacz, nincs itt!“ mongya a Sárká. „Jaj, jaj! nem mondom
mán többet!“ Lėvötte, kivitte, a csônyik êvát lójé, a lovára tötte: „No,
hátmos má gyerünk!“ Aszongya a lova: „Be köl szólni a Sárkának!“
Odahajult az ablakra, aszongya: „Elvittem a tűzvágóustorodat, a
láncsádat, a lovadat, mos viszöm az aranhajú lányodat!“ A Sárká
kiugrott, aszongya, ha êgyüsz, szójjá!“ „Szólok, mindönkô szólok!“
Elvitte a kirának a lánt, aszongya a lán: „Ugyan Pézös, neköd visző-ė,
vagy másnak?“ „Jobban viszlek magamnak, mint másnak!“ „Ha tunnám, nem
magadnak visző, itt ez a kis budli (:bicska) minygyá agyon szúrnálak.
Nem esküdök mög addig, még az apámat, az esküdőgyűrűjit mög az ingit ê
nem hozik!“ Pézös haza vitte az aranyhajú szép lánt. A kiráj ėgyre
monta, hogy eskügygyenek, de az aranyhajú lán csak aszonta: „Nem esküdök
mög addig, még az apámnak az esküdőgyűrűjit ê nem hozik!“ A kiráj asztán
behívatta Pézöst, monta neki, hogy a Sárkának hozza el az
esküdőgyűrűjit. Kimén a lováhon, ráborul, rí; aszongya a lova: „Ne búsûj
sėmmit! elhozzuk mink aszt is, csak úgy tögyél, a mint én mondom.“ Akkô
Pézös êvát Öregremötéjé, ê keszdött imátkozni. Kigyün a Sárká, Pézös
szálást kér tűle, aszongya: „Szívessen!“ Lefekszenek Éféltájba kimén a
Sárká felesége – nagyon sokájig kin vôt – Pézös mög oda fekütt a Sárká
mellé, aszongya a Sárkának: „Agygya kê neköm is a gyűrűt!“ A Sárkán
odatta. Pézös lėmönt az ágyrû, bebût az ágy alá. Begyűtt a felesége,
Pézös mög kimönt, beszólt az ablakon: „Mos viszöm az esküdő gyűrűdet!“ A
Sárkán a felesége hasára vágott, aszongya: „Hová tötted a gyűrűt?“
„Micsoda gyűrűt? hisz nem neköm atta kê!“ mongya a felesége A Sárkán
kiszalad a ház elébe, utánna kiját Pézösnek: „Ha mászszor is êgyüsz,
szójjál!“ Aszongya Pézös: „Szólok, mindönkô szólok!“ Pézös haza vitte az
esküdőgyűrűt, odatta a kirának, a kirá ėgyre monta: „Mos mán
eskügygyünk!“ De az aranhajú lán aszonta: „Nem esküdök mög addig, még az
apámnak az esküdőingit ê nem hozik!“ „A kiráj behívatta Pézöst, aszonta
neki, hogy a Sárkának hozza el az esküdőingit. Kimén Pézös a lováhon,
ráborul, rí; aszongya a lova: „Nė búsûj sėmmit! elhozzuk mink aszt is,
csak úgy tögyél, a mint én mondom! Erigy, kérj három szöm kendörmagot a
kirájtû, mög hoszd el a tűzvágóustort magaddal!“ A három szömkendörmagot
a lónak atta. Mikô odaértek, akkô a Sárkán mán kin fekütt az udvaron,
nem ben a házba, Pézös belopóczkodott az ágy alá, a ló mög az ôrábû
ráfútt a Sárkánra ėgyet (kendermagot.) A Sárkán ingibe a balha
szaladozott nagyon – a kendörmagbul balha lött. Akkô befútta a másik
szömet, most mán ketten szaladoztak, azután befútta a harmadikat,
össze-visszaszaladosztak, vôtak hároman. A Sárkán mögharagudott,
lėvetötte az ingit, behajította az ágy alá, Pézös mög ott vôt, főkapta,
kiszalatt vele, a lovára űt, a tűzvágóustorral mög rávágott a tűzlángra,
aszongya: „Viszöm az esküdőingöt!“ Aszongya a Sárká: „Ha mászszor
êgyüsz, szójjál!“ „Szólok, mindönkô szólok!“ mongya Pézös. Elvitte
szöröncséssen, odatta a kirának, a kiráj ėgyre monta, hogy eskügygyenek!
de az aranhajú lán aszonta: „Nem esküszök mög, még az apámat ê nem hozik
a lakodalomba. A kirá behívatta Pézöst, monta neki, hogy a lánnak hozza
el az apját is! Kimén Pézös a lováhon, ráborul, rí, aszongya a lova: „Ne
búsúlj sėmmit! elhozzuk mink a Sárkánt is, csak úgy tögyél, a mint én
mondom!“ A Sárká a _főd alul bút ki_ élelmet keresni: madarakat,
nyulakat, aszonta Pézösnek a ló: „Kérjé a kirátû tizėnkét fejszést mög
fűrészöst!“ Êmöntek az erdőbe, közel a Sárká palotájáhon, êkesztek
kopogni nagyon, a Sárká kibût a főd alul, hogy mit csinálnak? „Annak a
disznó Pézösnek csinálunk koporsót!“ monták neki. „No, akkor én is
segítök! mer mán sok mindönömtű mögfosztott!“ monta a Sárkán.
Mökcsinálták jó erősre a _koporsót_, belebût a Sárká, aszonta, ha ű nem
biri szétrugani, akkô a Pézös sė biri; lėszögeszték erőssen, mögrugi
keményen, de mök sė mozdul a koporsó. Mögrugi másocczô a hogy csak biri,
akkô sė bírta _szétrúgni_, mégcsak mök sė mozdult Aszongya Pézös: „Itt
vagy, kutya, mijénk vagy tésis!“ Êvitték, odatták a kirának. Sok nép
öszszegyűlt, vôtak ott bárók, grófok, nagyülepű tótok. Pista is ott vôt
(egyik mesehallgató.) A kirá oda mönt a koporsóhon, hogy maj mögnézi ű,
mijen az a Sárká? Mikô főbontották, a Sárká neki a kirájnak! szétszötte
tisztára, Pézös mög a láncsával a Sárkánt végeszte ki, úgy oszt az üvé
lött az aranhajú lán, ű esküdött mög vele.
(Magyarszentmárton.)
– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –