Vôt ėgy kirájnak ėgy eladólánya, mindíg aranykoszorút hordozott a fejin.
Ėcczėr odaált az ablakhon, nézėtt ki az ablakon, _elkapta az
aranykoszorút ėgy Sas_, elmėnt vele meszire. Mėgvan a nagy baj, oda az
aranykoszorú, a kirájnak az eladólánya ėgyre sír, hol az aranykoszorú? A
kiráj osztan aszonta: a ki az aranykoszorút elhozza, neki agya a lányát.
Mingyá gyüttek grófok, tótok, hogy ők elhozzák, elmėntek, még ma is oda
vannak. Mėghallotta a kiskanász is, hogy mit mondott a kiráj, mingyá
odamėnt a kirájhon, hogy elhozza ő, csak agya oda neki aszt a lovat, a
mejiket ő választ. A kiráj haza hajtatta osztan mind a lovát, hogy
válaszszon hát a kis kanász! mit tud? A kiskanász tėtt ki kukoriczát,
búzát, árpát, zabot mėg rozst, hogy a mejik odamén a rozshó, a mėgtanája
az aranykoszorút. Ėgy nagyon sovány ló mént a rozshó, ráült a lóra,
mėnt, csakúgy bukdácsolt. Mėnt, mėndėgélt, ėcczėr odaért Jóska bátyáhon,
ott oszt bėkijátott: „Jóska bácsi, nyissa ki a kaput!“ Kinyitta, osztan
aszonta: „Jó, tė gonosz, hogy ú szóltá: Jóska bácsi, nyissa ki a kaput!
mert agyoncsaptalak vôna. Hova mégy tė, kiskanász?“ „Elmék, a
kirájlányának a koszorúját mėgkeresėm, mert ėgy sas lėkapta a koszorút.“
„Nem tudom én, hogy mégy oda ezėn a lovon?! Ugras fėl evel a lóval,
hogyha ki nem törik, vagy botlik a lába, akkor aval mėgtanálod“ mongya a
Jóska bátya. A kis kanász fėlugratott a lóval, a lónak kitört a lába.
Akkor aszonta neki Jóska bátya, fekügyön lė, csinálnak neki maj _vasbol
lovat_. A kis kanász lėfekütt, ėgy óra mulva fėlkőtötték, kíszėn vôt a
ló. „No, tė kiskanász, mos evel ugras fėl!“ monta neki Jóska bátya. A
kiskanász fėlugratott, a vaslónak nem lėtt baja. Aszonta Jóska bátya:
„No tė, kiskanász! adok ėgy forintot, vėgyé rajta _bivajbőrt, majd
ráhúzzuk a lóra!_“ A kiskanász vėtt bivajbőrt, ráhúszták a lóra, akkor a
kiskanász ráült a lóra, aszonta: „Nohát Jóska bácsi, nyissa ki a kaput!“
Jóska bátytya kinyitta, elmėnt. Mėnt, mėnt, aszongya neki a vasló: „No
tė, kiskanász, amott van ėgy híd, ott van ėgy ló, mikor odaérünk, száj
lė rólam, erigy lė a híd mellé. Ha aszt látod, hogy a vėrės láng mén
fėjebb, dőjj a kardodba; ha aszt látod, hogy a fehír láng mén fėjebb, nė
féj sėmmit! Akkor erigy a híd mellé osztan vakdosd szét a lovat!“ Akkor
a fehír láng mėnt fėjebb, a kis kanász szítvakdosta a lovat. Akor
aszongya a vasló: „No tė kis kanász! keress mėgin ėgy bivajbőrt oszt
húszd rám!“ A kiskanász keresėtt bivajbőrt, ráhúszta, ráült a lóra,
mėntek tovább. Mėnt, mėnt, aszongya neki a vasló: „No, te, kiskanász!
amott van ėgy híd, ott van ėgy ló, mikor odaérünk, száj lė rólam, erigy
a híd mellé. Ha aszt látod, hogy a vėrės láng mén fėjebb, dőjj a
kardodba; ha aszt látod, hogy a fehír láng mén fėjebb, ne féj sėmmit!
Akkor erigy a híd mellé, osztan vakdosd szét a lovat!“ Akor mėgin a
fehír láng mėnt fėjebb, akor a kis kanász mėgin szétvakdosta a lovat.
„No tė, kiskanász! maj itt lėszėk, mėgtaposom eszt is, hogy fėl nė
ébregyen; hanem tė erigy, keress bivajbőrt oszt húszd rám!“ A kiskanász
keresėtt mėgin bivaj bőrt, ráhúszta megin a lóra, mėnt tovább. Akor
mėgin tanátak ėgy hídat, akor mėgin úgy vôt minden, mėgin a fehír láng
mėnt fėjebb. Aszongya a vasló: „No tė, kiskanász! vesd lė rólam eszt a
bivajbőrt, kösd lė a fejemet a lábomhon, maj én itt legelėk, tė pedig
vájá kis macskának oszt erigy, amott van ėgy nagy tíz emeletės ház,
ugorj az ablakába osztan színėskegy (hizelegj) a szép lány mellett!
Mikor elalszanak, búj a sifonba, vájá embėrré, tėdd a zsebedbe az
aranykoszorút, a sűrűfűsűt mėg a bontófűsűt osztan ugorjál ki az
ablakon!“ A kis kanász úgy is tėtt; mėglátta ėgy szép lány, aszonta az
anynyának: „Jaj, anyám! de szép kis macska van itten, bėeresztėm!“
„Nembánom! eresz bė!“ Beeresztették. A kis macska oda mėnt a szép lány
mellé, dudált, színėskėdėtt. Mikor lėfeküttek, elaluttak, a macska bėbût
a sifonba, osztan emberré vát, a zsebibe tėtte az aranykoszorút, a
sűrűfűsűt is mėg a bontófűsűt is, kitörte az ablakot, kiugrott, êszalatt
a lováhon: „No, kedves kis lovacskám, itt vagyok mán!“ „Hát, mit hosztá?
kis gazdácskám!“ „Hát, êhosztam a koszorút, a bontófűsűt mėg a
sűrűfűsűt.“ „No, jô van, de most mėnynyünk ám! monta a vasló. Mėntek, a
hogy mėhettek, ėcczėr aszongya a vasló: „Kedves kis gazdám! vesd hátra a
sűrűfűsűt! itt a Sárkány, mer már nagyon süti a farkamat!“ Akkor
hátravette a _sűrűfűsűt_, ojan _sűrű erdö_ lėtt, hogy a Sárkány csak ėgy
óra mulva bírt csak kigyünni belőle. Mėntek, a hogy mėhettek, ėcczėr
aszongya a vasló: „Kedves, kis gazdám! vesd hátra a bontófősűt! itt a
Sárkány, mer mán nagyon süti a farkamat!“ Akkor hátravette a
_bontófűsűt, nagy sár_ lėtt belőle. Mikor a Sárkány kigyütt belőle,
akkorra már a kiskanász viszszaért Jóska bátyáhon, ítt mán a Sárkánynak
nem vôt hatalma, viszszamėnt. A koszorút a kiskanász a kötőfíkre tűszte
osztan úgy mėnt bė. Aszonta Jóska bátya: „No tė, kiskanász! mos száj lė
a lovamrol, most eregy oda a kirájhon, de a koszorút ki nė add a kezedbő
még oda nem agyák a lányt!“ Úgy is vôt, ráült az ő lovára, ėgy óra mulva
hazaért, _mėgöregėdėtt a lány is_, a _kis kanász is_, odatták neki a
lányt. Nagy lakodalmot csináltak, éltek boldogul.
(Battonya.)
– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –