Noha Lewisham megigérte, hogy véget vet a Heydinger Alice ügyének, öt
hétig nem tett semmit, mindössze válasz nélkül hagyta a válságot
felidéző levelet. Ebben az időben az átköltözésük Gadownétól a claphami
szegényes házba már megtörtént – nem minden kétnyelvű vitatkozás nélkül
ugyan, – és a fiatal pár, úgy a mint megállapodott, elhelyezkedett a
második emeleti kis szobácskában. És itt történt, hogy hirtelen az egész
világ megváltozott, csodálatos módon átalakult, egy suttogó közlés
következtében.
A közlés zokogások és könnyek között történt, Ethel átkarolta Lewishamot
és haja úgy hullott az arczára, hogy eltakarta azt előle. Lewisham is
suttogott, kissé megdöbbenve ugyan, de sajátságos büszkeséggel, egészen
különös, új érzéssel, egészen mást érezve, mint a mit gondolt, hogy
érezni fog, ha ez az ügy, a mit félve várt, csakugyan bekövetkezik.
Hirtelen úgy érezte, mintha véglegessé válna valami, mintha megoldás
következett volna be s mintha teljesen elsímult volna az összeütközés,
mely oly sokáig húzódott. A tétovázások véget értek; megtalálta az élete
vonalát.
Másnap egy rövid levelet írt és két nappal később teljes egy órával
előbb indult el számtani óraadására, mint feltétlenül szükséges lett
volna s a helyett, hogy egyenesen Vigourshoz ment volna, a hídon a
Battersea parkba ment át. Ott egy pad előtt, a hol valamikor
találkoztak, Heydinger Alice sétált, reá várakozva. Egymás mellett
sétáltak fel-alá egy darabig, közömbös dolgokról beszélgetve; azután
szünet állott be…
– Ön valamit mondani akart nekem, – mondta Heydinger Alice hirtelen.
Lewishamnak az arczszine kissé elváltozott.
– Oh igen, – kezdte, – azt akartam mondani… – Könnyedséget szinlelt. –
Tudta, hogy én megnősültem?
– Megnősült?
– Igen.
– Megnősült!
– Igen, – mondta Lewisham némileg bizonyító hangon.
Egy ideig egyikük sem beszélt. Lewisham minden méltóság nélkül, a
londoni városi tanács dahliáira bámészkodva állt, Heydinger kisasszony
pedig őt nézte.
– Ezt akarta nekem mondani?
Lewisham megfordult és Heydinger Alice tekintetével találkozott.
– Igen. Ezt akartam mondani.
Megint hallgattak.
– Nem veszi rossz néven, ha leülök? – kérdezte Heydinger Alice közönyös
hangon.
– Ott van egy pad a fa alatt, – mutatta Lewisham.
Szótlanul mentek a padhoz.
– Most pedig, – mondta a leány nyugodtan, – mondja meg nekem, hogy kit
vett el.
Lewisham vázlatosan beszélt. A leány egyik kérdést a másik után intézte
hozzá. Lewisham ostobának érezte magát és habozó őszinteséggel
felelgetett neki.
– Tudhattam volna, – mondta a leány. – Tudhattam volna… Csak nem akartam
tudni… Beszéljen még többet. Mondjon valamit róla.
Lewisham megtette. Az egész ügy végtelenül kellemetlen volt neki, de meg
kellett történni, mert Ethelnek megigérte, hogy megteszi. Heydinger
Alice főbb vonásaiban értesült a történetéről, kivéve az érzéseket,
melyek hihetővé tették az esetet.
– És ön még a második vizsga előtt nősült meg? – ismételte a leány.
– Igen, – felelte Lewisham.
– De miért nem mondta meg nekem előbb?
– Nem tudom, – mondta Lewisham. – Szándékomban volt… akkor a Kensington
Gardensban. De nem tettem meg. Azt hiszem pedig, meg kellett volna
tennem.
– Én is azt hiszem, hogy meg kellett volna tennie.
– Igen… úgy érzem… De nem tettem meg. Valahogyan nagyon nehezemre esett.
Nem tudtam, hogy mit szól hozzá. Az eset és minden egyéb olyan
hirtelennek tűnt fel.
Mély hallgatásba merült.
– Azt hiszem, meg kellett volna tennie, – ismételte Heydinger Alice,
szemét Lewisham profiljára szegezve.
Lewisham magyarázatának második és sokkal nehezebb részébe fogott.
– Van még egy nehézség, – kezdte el, – állandóan… úgy értem… önt
illetőleg. Kissé nehéz… Arról van szó, hogy a mint tudja, az én életem…
A feleségem más szemmel nézi a mi dolgainkat.
– A mi dolgainkat?
– Igen… Nagyon furcsa, mindenesetre. Ő azonban meglátta az ön leveleit…
– Hát ön nem mutatta meg őket neki?
– Nem. Ő azonban tudja, hogy ön ír nekem és tudja azt is, hogy ön
szoczializmusról, irodalomról… olyan dolgokról szokott írni nekem,
melyek nálunk közösek, de nála nem.
– Azt akarja ezzel mondani, hogy ő nem érti ezeket a dolgokat?
– Nem gondolkozott róluk. Azt hiszem, hogy eltérő nevelése…
– Kifogása van neki talán ellene?…
– Nem, – hazudta hirtelen Lewisham. – Nincs ellene kifogása.
– Nos, akkor? – kérdezte Heydinger Alice és az arcza elfehéredett.
– De érzi azt… Érzi, bár nem mondja és én tudom, hogy érzi, hogy van
valami, a mit mással meg kell osztani. Én tudom, hogy ő mennyire szeret
engem. És ez megszégyeníti őt… azt juttatja az eszébe… Érti, hogy mi
bántja őt?
– Igen. Értem. Hát még ez a csekélység is… – Heydinger Alice hirtelen
magába fojtotta a szavát és elhallgatott. Azután erőlködve újból
megszólalt. – És a mi nekem fáj? – kérdezte szomorú kifejezéssel és
újból megállt.
– Nem, nem így gondoltam. – Lewisham habozott. – Tudtam, hogy megbántom
önt.
– Maga szereti őt. Maga hozhat áldozatot…
– Nem, nem erről van szó. Különbség van a dologban. Ha őt bántom meg,
nem tudja megérteni. Önnél azonban… valahogy természetes dolognak
tetszik, hogy önhöz forduljak. Magát kell megkérnem… Vele szemben mindig
engedtem…
– Maga szereti őt.
– Azt hiszem, hogy a különbség innen ered. A dolgok olyan bonyolultak. A
szerelem mindent jelent, vagy semmit. Önt én jobban ismerem, mint őt és
maga jobban ismer engem, mint a hogy ő valaha megismerhet engem. Önnek
megmondhatok olyan dolgokat, melyeket neki nem mondhatok. Az egész
valómat feltárhatom maga előtt és tudom… megért engem… Csak…
– Maga őt szereti…
– Igen, – mondta Lewisham halkan, a bajuszát huzogatva. – Azt hiszem,
hogy ennek meg kell lenni.
Egy ideig egyikük sem beszélt. Azután Heydinger Alice szokatlan
hevüléssel megszólalt:
– Oh!… Ha elképzelem, hogy ez a vége mindennek! Ez önnek minden igérete…
Mit adhat ő magának, a mit én nem adhattam?… Épen most! Miért áldozzam
fel önből azt a sokat, a mi az enyém? Ha ő át tudná venni… De nem tudja
átvenni. Ha én magát az útjára engedem, nem csinál semmit… Minden
becsvágy, minden magasabb érdeklődés összezsugorodik és elpusztul s ő
nem ébred a tudatára. Nem érti meg, hanem csak arra gondol, hogy birja
önt. Miért kíván olyasmit, a mit nem tarthat a birtokában? Miért kell
neki ajándékozni, a mi az enyém… miért kell ezt eldobnom magamtól?
Nem Lewishamra nézett, hanem maga elé és fehér arcza fájdalmat árult el.
– Félig-meddig úgy gondoltam magára, mint a ki bizonyos mértékig hozzám
tartozik… Még most is úgy vagyok vele.
– Van valami, – mondta Lewisham némi szünet után, – a mi az utóbbi
időben egy-kétszer az eszembe jutott… Nem gondolja, hogy ön túlbecsüli
azt, a mire én képes lehettem volna? Tudom, hogy beszéltünk az
elvégzendő nagy dolgokról. Most azonban félesztendeig, sőt még tovább
kellett küzködnöm olyan megélhetésért, melyet, úgy hiszem, akárki meg
tud magának szerezni. Az egész időmet erre kellett áldoznom. Nem
segíthetek, ha azt kell hinnem ez után, hogy esetleg az élet nehezebb…
– Nem, – mondta a leány határozottan. – Ön nagy dolgokra lett volna
képes… Még most is nagy dolgokat lehetne várni öntől… Csak néha
láthatnám magát, néha írhatnék magának… Ön olyan tehetséges és egyben
olyan gyenge. Magának szüksége van valakire… Támogatásra és hitre van
szüksége, bőséges támogatásra és hitre. Miért ne lehetnék ez a maga
számára. Csak ez akarok lenni. Legalább ez, a mit szeretnék. Miért kell
neki tudni? Semmitől sem fosztom meg őt. Semmit sem akarok, neki pedig
megvan… De én ismerem az erőmet és tudom, hogy egymagamban képtelen
vagyok. Tudom azonban, hogy önnel együtt… Ez az, a mi fáj nekem. Miért
kellene neki tudni róla?
Lewisham kétkedőleg nézett a leányra. Az ő nagyságának az ábrándja volt,
a mi Heydinger Alice ajkáról elhangzott. E pillanatban ő sem kételkedett
a fényes jövő lehetőségében. De tudta, hogy nagyságának a titka és ez a
bámulat valahogy együtt jártak egymással. Azt hihette, hogy lényegük egy
és oszthatatlan… És elvégre, miért is kellene Ethelnek tudni róla?
Képzeletében végigszáguldott a nagy dolgokon, melyeket végrehajthat, a
dolgokon, melyek bekövetkezhetnek s közben és intésszerűen megérezte a
bonyodalmat, zavart és tettenérést…
– A helyzet az, hogy egyszerűsítenem kell az életemet. Addig semmit sem
tehetek, mig nem egyszerűsítettem az életemet. Csak olyan emberek, a kik
önmagukkal rendben vannak, vállalkozhatnak kifelé bonyolult dolgokra.
Vagy az egyik, vagy a másik…
Habozott és hirtelen Ethel siránkozó képe jelent meg előtte, siránkozva,
a mint egyszer látta, csillogó könnyekkel a szemében.
– Nem, – mondta majdnem nyersen. – Nem. Úgy áll a dolog… Alattomban
semmit sem csinálhatok. Úgy értem… Nem mintha valami túlzott
becsületesség beszélne belőlem ezúttal… De a természetem nem ilyen. A
feleségem rájönne. Haszon nem származnék belőle, ő pedig rájönne. Az
életem nagyon bonyolódott. Ezt nem tehetem, ha egyenesen akarok haladni.
Én… ön túlbecsült engem. A mellett… az eset már megtörtént. Valami… –
Habozott egy pillanatig, de azután hirtelen leszögezte az elhatározását.
– Egyszerűsítenem kell az életemet, ez az egyszerű tényállás. Sajnálom,
de így van.
Heydinger Alice nem felelt. Hallgatása meglepte Lewishamot. Majdnem húsz
másodperczig ült, a nélkül, hogy megszólalt volna. Hirtelen mozdulattal
felállt s utána egyszerre felállt Lewisham is. A leány arczát pirosság
futotta el, szeme le volt sütve.
– Isten önnel, – mondta gyorsan, halk hangon és odatartotta a kezét.
– De… – mondta Lewisham, a nélkül, hogy folytatta volna. Heydinger Alice
arczáról eltünt a pirosság.
– Isten önnel, – mondta a leány újból és idegenszerűen mosolyogva
Lewisham szemébe nézett. – Azt hiszem, több mondanivalónk már nincs,
ugyebár? Isten önnel.
Lewisham megfogta a kezét.
– Remélem, hogy nem…
– Isten önnel, – ismételte a leány türelmetlenül és hirtelen
kiszabadítva a kezét, elfordult és menni kezdett. Lewisham egy lépést
tett utána.
– Heydinger kisasszony, – mondta, de a leány nem állt meg. – Heydinger
kisaszszony! – ismételte Lewisham és érezte, hogy a leány nem akar már
felelni neki…
Mozdulatlanul állt és nézte a távolodó alakot. Valami kifejezhetetlen
veszteségnek az érzése czikázott végig az agyán s tétova ösztönzést
érzett, hogy utána rohanjon és határozatlan, szenvedélyes
kijelentésekkel árassza el…
Heydinger Alice egyszer sem tekintett vissza. Már messze volt, mikor
Lewisham utána kezdett rohanni. Mikor mozgásban volt, meggyorsította a
lépteit és majdnem utólérte őt. Harmincz yardra lehetett tőle, mikor a
leány a park rácsos kapujához ért.
Lewisham meglassította a menését. A leány kilépett a kapun és többé nem
láthatta. Megállt és odanézett, a hol eltűnt előle. Sóhajtott és a
baloldali útra fordult, mely a hídhoz és Vigourshoz vezetett.
A híd feleútján a határozatlanságnak újabb rohama fogta el. Habozva
megállt. Egy ostoba gondolat tolakodott az elméjébe. Az órájára nézett
és látta, hogy sietnie kell, ha el akarja érni az earl’s-courti vonatot,
hogy Vigourshoz eljusson. Magában mormogta, hogy Vigourst vigye el az
ördög.
Végül mégis csak elérte a vonatot.