Kedden délután Lewisham öt órakor jött haza Vigourstól, – félhatkor a
walham greeni iskolába kellett mennie, – s odahaza Chafferynét és Ethelt
könnyek között találta. Ki volt merülve és egy kis tea nagyon jól esett
volna neki, de az ujdonságok, melyeket számára tartogattak, kiverték a
teát a fejéből.
– Elment, – mondta Ethel.
– Kicsoda?… Hogyan! Csak nem Chaffery?
Chafferyné, aggódóan lesve Lewisham viselkedését, igenlően bólintott
könnyekkel áztatott zsebkendője fölött.
Apránként Lewisham megértette a történtek lényegét és káromkodáshoz
közel, remegett. Ethel egy levelet adott át neki.
Lewisham egy pillanatig kezében tartotta a levelet és az eset
részleteiről kérdezősködött. Chafferyné a levelet nyolcz napig járó
órájának a szekrényében találta, mikor az órát fel akarta húzni.
Chaffery, úgy látszik, nem volt otthon szombat éjszaka óta. A levél, –
okosnak látszani akaró, terjengős írás, stílusában sokkal gyengébb
Chaffery beszédjénél, – nyitva volt és Lewishamhoz volt czímezve. Néhány
órával Chafferynek utolsó látogatása előtt íródott, úgy hogy akkori
beszélgetése utólag pót-végrendelet félének látszott.
„Lagune páratlan ostobasága elüldöz engem ebből az országból, – olvasta
Lewisham. – Végezetül botrány lett volna belőle, olyan botrány, melybe a
törvény is beleavatkozhatik. Aggódom. Eltávozom. Elpárolgok. Megszakítom
az eddigi kapcsolatokat. Felfrissítő eszmecseréink hiányozni fognak
ugyan. Ön megismert engem és ön előtt feltárhattam a lelkemet. Sajnálom
azt is, hogy el kell hagynom Ethelt, de hála Istennek, ő már önre
támaszkodhatik. Sőt mindketten önre támaszkodhatnak, noha a „mindketten“
újszerű dolognak tünhetik fel ön előtt.“
Lewisham dörmögött, az első oldalról a harmadikra tért át, – érezte,
hogy mindketten várakozva rája függesztik a tekintetüket, – és
gyakorlati érzéket fedezett fel Chafferyban.
„A claphami házban csak nagyon kevés könnyű és hordozható tárgy van, a
mi megmenekült volna az én sajnálatos könnyelműségem elől, de maradt még
egy-két darab, a vasveretes szekrény, a törött lábú iróasztal és a nagy
légszivattyú, a mely feltétlenül elzálogosítható, a mennyiben módját
tudja ejteni, hogy őket egy zálogházba eljuttassa. Önben több az
akaraterő, mint bennem, nekem ugyanis sohasem sikerült, hogy ezeket az
átkozott bútordarabokat lejuttassam a lépcsőn. A vasveretes szekrény az
enyém volt, mielőtt az ön anyósát elvettem volna s így nem mondhatják,
hogy egészen közönyös voltam a hozzátartozóim jövője iránt s hogy nem
éreztem bizonyos ellenérték nyujtásának a szükségességét. Ne itéljen el
nagyon szigorúan…“
Lewisham gyorsan fordított, a nélkül, hogy ezt az oldalt végig olvasta
volna.
„A claphami élettől – hangzott tovább a levél, – már undorodtam egy idő
óta és az igazat megvallva, az önök serkedező fiatal boldogságának a
látása, – szép volt a küzdelmük a világ ellen is, – az elmúlt éveimre
emlékeztetett. Hogy őszinte legyek az önbirálatban, az új női tipus
érdekel engem s úgy érzem, hogy még élhetem a saját életemet. Milyen
szép mondás: a saját életét élni! megvetést tanusítva az erkölcsi
plágiumok iránt. Nem _Imitatio Christi_, az igaz… Vágyódom új emberek,
új városok után… Tudom, hogy későn kezdtem meg a saját életemet élni,
nemsokára a szakállam már megszürkül, de jobb későn, mint soha. Elvégre
még azután is, megfesthetem a szakállamat…“
„Közölnöm kell még egyes dolgokat, csak nagyjából érintve őket, melyek
mindenesetre meg fogják lepni Lagunet. – Lewisham érdeklődése
fokozódott. – Csodálkozom ezen az emberen, a ki éhesen szaglászott
csodák után, a leghihetetlenebb csodák közepette. Mit mondjak ennek az
embernek a természetéről, a kinek ostoba lénye, – következetlen,
esztelen, mérhetetlenül zavaros, – kínzó szellemek után vágyódott,
melyek közelebb állanak hozzá, mint a lélekzete és jobban össze vannak
nőve vele, mint a keze és lába. Vajjon mi kellene ahhoz, hogy kétségei
támadjanak a kínzó szellemekben? Csodálkoznom kell, hogy az egyáltalán
nem puszta lelki tünemények nem keltették fel a kutatók figyelmét és
hogy valamelyik lelki jelenségeket vizsgáló társaság a nyilvánvaló
érzékcsalódások és agyrémek hirére nem vette üldözőbe Lagunet kétkedő
kérdéseivel. Gondoljon csak a házára Chelseaban és képzelje bele a
lakóját. Lehet, hogy azok a priori úgy okoskodhattak, hogy ilyen üres,
hóbortos, fecsegő fráter csak valami hiszterikus képzelődésnek lehet a
beteges szüleménye. Hiszi ön valóban egy olyan lénynek a létezését, mint
Lagune? Én magam részéről a lehető legnagyobb mértékben kételkedem
benne. Szerencsére a bankárja nálam sokkal hiszékenyebb természetű…
Minderről egyébként Lagune valószinüleg nemsokára bővebben fogja önt
tájékoztatni…“
Lewisham nem olvasott tovább.
– Azt hiszem, hogy nagyon okosnak képzelte magát, mikor ezt az
értelmetlenséget megírta, – mondta Lewisham kesernyésen és a
papirlapokat ferdén az asztalra hajította. – Az egyszerű tény az, hogy
vagy lopott, vagy okmányt hamisított, vagy más egyebet és utána
megugrott.
Szünet állt be.
– Mi lesz az anyámmal? – kérdezte azután Ethel.
– Mindnyájan egy csónakban utazunk, – felelte képletesen Lewisham.
– Többé egy emberi lénynek sem akarok a terhére lenni, – mondta
Chafferyné.
– Akárhogyan van is azonban Ethel, – mondta Lewisham hirtelen leülve, –
egy emberi lény számára gondoskodhatnál teáról. – Ujjával dobolni
kezdett az asztalon. – Háromnegyed hétkor Walham Greenbe kell mennem.
– Mindnyájan egy csónakban utazunk, – ismételte némi szünet múlva,
állandóan az asztalon dobolva. A különös körülmény, hogy mindnyájan egy
csónakban utaznak, nagyon elfoglalta. Micsoda különleges tehetsége van
neki a felelősség elvállalására! Hirtelen feltekintett és meglátta, hogy
Chafferyné szomorú kérdésekkel teli könnyes szemét Ethelre szegezi.
Zavara nyomban szánalomra változott. – Minden rendben van, anyus, –
mondotta. – Nem követek el meggondolatlanságot. Nem hagyom el magát.
– Ah! – szólalt meg Chafferyné megkönnyebbülten. – Biztos voltam benne.
– Ethel Lewisham mellett termett és megcsókolta.
Lewisham úgy érezte, hogy általános ölelkezés veszedelmének van kitéve.
– Szeretném, ha megkaphatnám a teámat, – mondotta. Miközben a teáját
itta, Chafferynét kérdezgette és az új helyzetet igyekezett
megvizsgálni.
De mikor tiz órakor kimelegedve és kifáradva hazatért Walham Greenből,
még mindig a helyzet vizsgálatánál tartott. Akárhogyan nézte is az
ügyet, csak bizonytalan eshetőségek és feleletre váró fehér felületek
voltak előtte s ez zavarba ejtette őt.
Tudta, hogy a vacsora csak véget nem érő „megbeszélésnek“ lesz a
bevezetése s tényleg csak két óra tájban került az ágyba. De
mindenesetre ennyi idő alatt bizonyos tennivalókban legalább meg tudtak
állapodni. Chafferyné hosszú szerződéssel volt a claphami házhoz kötve s
így nekik is oda kellett költözni.
A földszint és az első emelet bútorzatlanul ki volt adva s ezeknek a
bére nagyjából fedezte a házbért. Chafferyék a souterraint és a második
emeletet használták. A második emeleten volt még egy hálószoba, a melyet
az első emeleti lakók használtak, azt ő és Ethel foglalhatják el s ebbe
a szobába még egy régi asztalkát is beállíthatnak olyan dolgai számára,
melyeket otthon kell elvégezni. Ethel irógépét a souterrain ebédlőben
helyezheti el. Chafferynének és Ethelnek kell végezni a konyhai és házi
dolgokat, mihelyt pedig lehet, minthogy az albérlet-rendszer nem fért
össze Lewishamnak hivatásával járó büszkeségével, igyekeznek
megszabadulni a bérlettől, mely őket leköti és valami kisebb és kevésbbé
költséges külvárosi lakást vesznek ki. Ha ezt úgy hajtják végre, hogy
semmiféle czímet nem hagynak vissza, nem kell tartaniok többé a tékozló
Chaffery visszatérésétől.
Chafferynének sürűn hangoztatott és fellengzős elismerése Lewisham
jósága fölött csak részben enyhítette Lewishamnak filozofikus
keserűségre irányuló hajlandóságát. A gyakorlati kérdéseket pedig
gyakori kitérések szakították félbe, Chafferyt illetőleg, hogy mit
követhetett el, hova mehetett és hogy esetleg nem talál-e visszatérni.
Mikor végre Chafferyné hevesen és könnyek között összecsókolva és
megdicsérve mindkettőjüket, – „jó és drága gyermekek“, mondotta nekik, –
eltávozott, Lewishamék visszatértek a nappali szobájukba. Lewishamné
arczocskája boldogságtól ragyogott.
– Igazi kincs vagy, – mondotta és jutalom gyanánt a karját tárta ki
Lewisham felé. – Tudtam már, de ma este még jobban megszerettelek.
Drágám! drágám!
Másnap Lewisham sokkal jobban el volt foglalva, semhogy Lagune-nal
érintkezhetett volna, következő reggel azonban felkereste a lelki
jelenségek kutatóját, ki a _Hesperus_ korrekturáinak az átnézésével volt
elfoglalva. Mindazonáltal barátságosan fogadta a fiatal embert, abban a
feltevésben, hogy a már régen kilátásba helyezett kérdések birták az
eljövetelre. Nyilvánvalóan semmit sem tudott Lewisham házasságáról.
Lewisham az ügyét némileg nyersen adta elő.
– Chaffery az elmult szombaton járt itt, – mondta Lagune. – Ön mindig
bizonyos gyanút táplált irányában. Van valami alapja?
– Leghelyesebb, ha ezt elolvassa, – mondta Lewisham, gúnyos mosolyát
elnyomva s átadta Lagunenak Chaffery levelét.
Időről-időre a kis emberkét nézte, hogy a levélnek a személyére
vonatkozó részéhez ért-e már, többi idejét pedig azzal töltötte, hogy az
irigylésreméltó dolgozószobai berendezést vegye szemügyre. Bizonyos,
hogy annak a nagyfülű fiúnak is ilyenforma lehet a berendezése.
Mikor Lagune a saját személyét jellemző részhez ért, a legfurcsább módon
fújt egyet, de más jelet nem adott.
– A bankárjaim! – mondta végre.
Csodálkozástól tágra nyilt szemében túlzott nyájassággal nézett
Lewishamra.
– Mit gondol az esetről? – kérdezte. – Megbolondult Chaffery talán?
Legutóbb nehány kisérletet hajtottunk végre, mely nagy szellemi
túlfeszültséggel járt. Ő, én és egy hölgy. Hipnotikus…
– Én a csekk-füzetemet nézném meg az ön helyében.
Lagune nehány kulcsot szedett elő és megkereste a csekk-füzetét.
Végigfutotta az ellenőrző lapokat.
– Úgy látom, itt nincs semmi baj és átadta a füzetet Lewishamnak.
– Hm, – mondta Lewisham. Azt hiszem, itt… Rendben van ez?
Visszaadta a füzetet Lagunenak, egy olyan helyen felnyitva, a hol a
csekk az ellenőrző lappal együtt ki volt vágva. Lagune kezével
végigsimította a homlokát és zavartan nézett maga elé.
– Nem értem, – mondotta.
Lewisham még sohasem hallott hipnotikus utószuggeszcziókról és
hitetlenül állott.
– Nem érti? – kérdezte. – Micsoda értelmetlenség!
– Nem értem, – ismételte Lagune.
Néhány másodperczig Lewisham másra sem volt képes, minthogy ostoba módon
a kérdését ismételje. Azután rácsapott a másik oldal ellenőrző
szelvényére.
– Hát nézzen ide! Látja ezt az ellenőrző szelvényt?
– Természetesen, – felelte Lagune.
– El tudja olvasni ezt a számot?
– Ötezerkétszázhetvenkilencz.
– Helyes… És ezt a másikat?
– Ötezerkétszáznyolczvanegy.
– Ugy van… Hol van az ötezerkétszáznyolczvanas?,
Látszott, hogy Lagune kényelmetlenül kezdi érezni magát.
– Biztos, hogy ő nem… – mondotta. – Ön azt olvassa ki, hogy a csekk, az
ellenőrző szelvény, a melyet én nem tudok meglátni…?
– Hiányzik, – mondta Lewisham kitörő haraggal.
– Az bizonyos, – mondta Lagune és arczán a kényelmetlen kifejezés
erősödött. – Nincs kifogása, ha behivom a szobalányomat, hogy
meggyőződjem…?
Lewishamnak nem volt kifogása és ugyanaz a leány, a ki szellemidézés
alkalmával bebocsájtotta őt, megjelent. Mikor bizonyságát szolgáltatta a
jelenlétének, megint távozott. Mikor a Lagune háta mögötti ajtón
elhagyta a szobát, tekintete a Lewishaméval találkozott. Felhúzta a
szemöldökét, lebiggyesztette az ajkát és sokatmondó kifejezéssel mérte
végig Lagunet.
– Félek, – mondta Lagune, – hogy gyalázatosan bántak velem. Chafferynak
kétségtelenül van érzékfeletti tehetsége… kétségtelenül, de attól félek…
nagyon félek, hogy a kisérlet által neki nyujtott alkalommal visszaélt.
Mindez… és a sértései… nagyon érzékenyen érintenek.
Többet nem mondott. Lewisham felállt.
– Lesz megint szerencsém önhöz? – kérdezte Lagune teljes udvariassággal.
Lewisham csodálkozással tapasztalta, hogy szánakozik rajta.
– Rendkivüli adományokkal felruházott ember volt, – mondta Lagune.
Teljesen megbiztam benne… Utóbbi időben meglehetősen nagy egyenleg állt
javamra a bankban. Hogy miként tudhatta meg, képtelen vagyok
megmagyarázni, ha csak fel nem tételezem, hogy ez a rendkívüli
tehetségének a segítségével történt.
Mikor Lewisham újból felkereste Lagunet, értesült Chaffery
gonosztettének a részleteiről és arról a kiegészítő körülményről, hogy a
„hölgy“ is eltűnt.
– Mindenesetre szerencsés körülmény, – jegyezte meg önző módon. – Akkor
valószinű, hogy Chaffery nem kerül vissza.
Egy pillanatig a „hölgyet“ igyekezett elképzelni. Sokkal erősebben, mint
bármikor azelőtt, érezte élettapasztalatának szűk terjedelmét és
képzeletének korlátoltságát… Tehát a szürke hajú és csonka becsületű
embereknek is vannak érzelmeik. Talán még izzanak is!… Visszatért a
tényekre. Chaffery hipnotizált állapotban rábirta Lagunet, hogy egy üres
csekkre irja rá az autogrammját.
– A különös az, – magyarázta Lagune, – hogy esetleg még a törvény előtt
sem lehet felelősségre vonni. A törvény oly kevéssé méltatja figyelemre
a hipnózist és a csekket kétségtelenül én írtam alá.
A kis emberke, károsodása daczára is, megint egészen jókedvű volt, egy
sajátságos mellékkörülmény következtében.
– Ön állíthatja, hogy a körülmények összetalálkozása, – mondotta, –
nevezheti véletlennek, de én inkább más magyarázatot vagyok hajlandó
keresni. Képzelje el. A folyószámlám egyenlege titok köztem és
bankárjaim között. Tőlem nem tudhatta meg, mert én magam sem tudtam…
hónapok óta bele se néztem a számlakönyvembe. Ő pedig mindent felvett
egy csekken, még az utolsó tizenhét shillinget és hat pencet is, noha az
egész összeg meghaladta az ötszáz fontot.
Valósággal diadalmaskodni látszott, mikor ezt kivágta.
– Még a tizenhét shillinget és hat pencet is, – ismételte. – Nos, mit
szól ehhez? Adhat olyan materialisztikus magyarázatot, mely mindent
megmagyaráz? Bizonyára nem. Én sem tudok.
– Azt hiszem, hogy én tudok, – mondta Lewisham.
– Halljuk… és pedig?
Lewisham az íróasztalnak egyik kis fiókjára mutatott.
– Nem gondolja talán, – kis derültség czikázott át az agyán, – hogy
tolvajkulcsa is lehetett neki?
Lagune képe mulatságos formában jelent meg Lewisham előtt, mikor
visszatért Claphamba. De bizonyos idő mulva mulatságos hangulata
elpárolgott. Elcsüggedt arra a különös tényre, hogy Chaffery az apósa,
Chafferyné az anyósa s hogy ezek ketten Ethellel együtt alkotják a
családját, nemzetségét, a barátságtalan, csúf ház a claphami domboldalon
pedig az otthona. Otthona! Életpályájának kiindulási pontja
szempontjából mindezekkel a dolgokkal olyan kérlelhetetlen volt a
kapcsolata, mintha már beléjük született volna. Pedig egy esztendeje,
Ethelnek halványodó emlékezetét leszámitva, ezek a személyek nem is
éltek a számára. A végzet útjai! Az utolsó hónapok eseményei,
madártávlatból összezsugorodva, némajátékszerű gyorsasággal jelentkeztek
előtte. Hirtelen az egész ügy nevetségesnek tetszett és nevetett.
A nevetés korszakot jelentett az életében. Soha azelőtt, ha valami
szorult helyzetben volt, Lewisham nem nevetett. Ifjúkorának rettenetes
komoly volta véget ért: fejlődésének napjai meg voltak számlálva. A
nevetés határtalan beismeréseknek a nevetése volt.