Aznap este hét óra lehetett, mikor Ethel hatalmas papirkosárral, melyet
Lewisham számára vásárolt, belépett a szobájukba. Lewisham a kis
toilett-asztalkánál ült és „írni“ szándékozott. A kilátás, a londoni
kilátáshoz képest, tágas volt, – lefelé Clapham Junction irányában
háztetőknek hosszú lejtője, nagy darab kék égboltozat, mely fent már
sötétedett, lent pedig egészen eltűnt a háztetők és kémények kusza és
zűrzavaros rengetegében, a melyből jelzőlámpák és füstfelhők,
megvilágított ablaksorok fénylő sorai és utczák bizonytalan vonalai
váltak ki. Ethel megmutatta a kosarat és letette Lewisham mellett.
Tekintete egy elsárgult papirlapra esett, melyet Lewisham a kezében
tartott.
– Mi van nálad? – kérdezte.
Lewisham elébe tartotta az írást.
– A sárga ládámban találtam… Még Whortleyből való.
Ethel átvette és időrendi beosztást látott rajta. A czíme _Vázlat_ volt,
margójára jegyzetek voltak írva és összes időpontjai hirtelen kézzel ki
voltak javítva.
– Nem kár érte, megsárgult? – kérdezte Ethel.
Lewisham úgy érezte, hogy igazságtalan volna, ha ezt mondaná neki.
Hirtelen felébredt rokonszenvvel nézte az írást. Egy ideig hallgattak.
Egyszerre Lewisham úgy érezte, hogy Ethel a vállára teszi a kezét és
föléje hajlik.
– Drágám, – suttogta Ethel, sajátságos elváltozással a hangjában.
Lewishamnak az volt az érzése, hogy Ethel mondani akar valamit, a mit
nehéz kimondani.
– Nos? – kérdezte Lewisham.
– Nem szomorkodol?
– Miért?
– _Ezért!_
– Nem!
– Nem… nem is sajnálod? – kérdezte Ethel.
– Nem… nem is sajnálom.
– Nem értem. Olyan sok minden…
– Boldog vagyok, – jelentette ki Lewisham. – Boldog.
– De a bajok… a kiadások… minden egyéb… és a te munkád?
– Igen, – mondta Lewisham. – Épen ez az.
Ethel kétkedve nézett rá. Lewisham felnézett rá, hogy vizsgálódva
tekinthetett a szemébe. Lewisham karjával átfonta őt s az asszony erre
majdnem önkénytelenül engedett ölelésének s lehajolva hozzá,
megcsókolta.
– A mi történt, most válik véglegessé, – mondta Lewisham. – Van, a mi
összeköt bennünket. Nem érzed? Azelőtt… most már egészen más. Van még
valami közöttünk. Valami, a mi… a kapocs, a mi eddig hiányzott.
Összeköt, összeforraszt bennünket. Ez lesz a mi életünk. Ez lesz az én
munkám. Az a másik…
Az igazsággal került szembe.
– Az a másik… nem volt egyéb, csak hiúság.
Ethel arczán még mindig a kétkedésnek és a tűnődésnek egy árnyalata
honolt. Hirtelen megszólalt.
– Drágám, – mondotta csupán.
– Nos?
Ethel szemöldöke összehúzódott.
– Nem, – mondta. – Nem mondhatom.
Mikor elhallgatott, Lewisham térdén talált ülőhelyet magának. Lewisham
megcsókolta a kezét, de Ethel arcza komoly maradt és tekintete
beleveszett a külső félhomályba.
– Tudom, hogy ostoba vagyok, – mondotta. – Nem tudom megmondani, a mit
érezek.
Lewisham arra várt, hogy a felesége még többet is mondjon.
– Nem is szükséges talán, – mondta Ethel.
Lewisham úgy érezte, hogy az asszony tekintete reá nehezedik. Ő is
nehéznek találta, hogy szavakba öntse, a mit érez.
– Azt hiszem, hogy értem, – mondta Lewisham, küzködve a
kimondhatatlannal. A hallgatásuk hosszú volt, de mégsem volt üres.
Egyszerre Ethel a hétköznapiságba siklott át. Eltávolodott Lewishamtól.
– Ha nem megyek le, anyusnak kell a vacsorát elkészíteni…
Az ajtóban megállt, úgy hogy Lewisham láthatta a félhomályban elvesző
arczát. Egy pillanatig egymást fürkészték. Ethel már nem látott egyebet
Lewishamból, csak sötétes körvonalat. Lewisham kitárta a karját…
Lent a lépcsőn mozgás hallatszott; Ethel összerezzent és kisietett.
Lewisham a hangját hallotta:
– Anyus! Ne fáradj a vacsorával. Pihenj.
Lépteinek zaja hallatszott még, míg a konyha el nem nyelte őket.
Lewisham újból a Vázlatra szegezte szemét, de e pillanatban
jelentéktelen kicsiségnek tetszett.
Két kézben tartva felvette és úgy nézte, mintha más embernek volna az
írása és csakugyan – más embernek volt az írása. „Általános érdekű
röpiratok, liberális szellemben“, – olvasta és elmosolyodott.
Hirtelen gondolatok áradata ragadta őt magával. Magatartása kissé
elernyedt, a Vázlat egy időre puszta jelkép, kiindulási pont lett, ő
pedig sokáig kibámult az ablakon a sötétedő éjszakába. Sokáig ült
gondolatait hajszolva, melyek félig érzések voltak, érzések, melyek
formában és tartalomban meggondolásokká sűrűsödtek. A mélyedő áradat
végül beszédnek az ősformáiban zajlott elő.
– Igen, – hiúság volt, – mormogta. – Gyermekes hiúság. És mégis… nekem…
Kettős egyéniségem van… Kettős egyéniségem?… Közhely… Olyan álmok… olyan
tehetségek, mint az enyém! Akárki másnak lehet. És mégis… Mi mindent nem
akartam!
Gondolatai a szoczializmusra kalandoztak és a világ megjavításának forró
vörös becsvágyára. Csodálkozott azokon a szempontokon, melyekre azon
napok óta jött rá.
– Nem nekünk való… nem nekünk való. El kell vesznünk a vadonban…
Egykoron… valamikor. De nem nekünk való… Azt hiszem, hogy minden a
gyermek. A gyermek a jövő. Ő a jövő. Akármik vagyunk… bárki is közülünk…
csak ennek vagyunk a szolgái vagy árulói…
*
– A természetes kiválasztás… így következik… Ez a boldogság útja… ennek
kell lenni. Más nem lehet.
Sóhajtott.
– Legalább egy emberéletben, nem… És mégis úgy tűnik fel, mintha az élet
becsapott volna… oly sokat igért és oly keveset adott!… Nem! Nem szabad
így tekintenem! Nem tehetem! Nem teszem… Életczél! Önmagában is
életczél… a legnagyobb életczél. Apa! Miért kivánjak többet?… És… Ethel!
Nem csoda, ha felületes volt… Felületes is volt. Nem csoda, ha
elégedetlen volt. Hiányos volt az élete… Mi volt a sorsa?… Mindenes
volt, játékszer volt… Igen. Ez az élet. Csak ez az élet. Erre
teremtettek bennünket és erre születtünk. Minden egyéb… minden más csak
játék… Játék az egész!
Tekintete megint a Vázlatra esett. Kezei a papir két ellenkező szélére
siklottak és – habozott. A szimbolumból ragyogóan emelkedtek fel a jól
előkészített életpálya, a munkának és sikereknek elrendezett sorozata, a
kitüntetések és újabb kitüntetések… Azután összeszorította az ajakát és
nagyon óvatosan szakítva, kettétépte a sárga papirlapot. A féllapokat
egymásra helyezte és megint kettétépte, azután újból gondosan és finoman
egymásra rakta, míg a Vázlat megszámlálhatatlan kis darabra nem szakadt.
Vele úgy érezte, hogy széttépi a multját is.
– Játék, – suttogta hosszú csend után. – Vége az ifjúságnak, vége az
üres ábrándozás idejének…
Nagyon elcsendesedett, kezét az asztalon pihentette, tekintetét
kimeresztette az ablak kékes négyszögén. A tünedező világosság homállyá
tömörült és megjelent az első csillag.
Eszébe jutott, hogy még mindig kezében tartja az összetépett
papirdarabokat. Kinyitotta a kezét és belehullatta őket az új
papirkosárba, melyet Ethel vett neki.
Két kis szelet a kosár mellé esett. Lehajolt, felvette és gondosan
társaikhoz dobta őket.
Lábjegyzetek.
[Footnote 1: Az angol iskolákban tanítók, tanárok és tanítványok
egyaránt a mostar board nevü fejhez simuló, fent négyszögletes és bojtos
sapkát viselik. Erre a sapkára több ízben van czélzás a regényben.
_Ford._]
[Footnote 2: Londonban a város keleti részén vannak az olcsó üzletek.
_Fordító_]
[Footnote 3: Sandhurst város tiszti-iskolájára vonatkozik.
_Fordító._]