Közelebb ment hozzá, nem törődve a zajjal, a mit okoz. Föléje hajolt.
Még mindig úgy tűnt fel, mintha nem lélekzenék.
Látta, hogy Ethelnek a szemhéjjai nedvesek és arcza alatt a párna is
nedves. Az asszonynak fehér, könnytől áztatott arcza sebző fájdalmat
okozott…
A kép elviselhetetlen szánalmat ébresztett benne. Mindent elfelejtett
azonkívül, hogy Ethelt mivel és hogyan bántotta a nap folyamán. E
perczben az asszony megmozdult és ajka alig hallhatóan valami beczéző
nevet rebegett, melyet ő adott Lewishamnak.
Lewisham egyszerre elfelejtette, hogy el akart távozni örökre. Mást nem
érzett, csak végtelen örömet, hogy Ethel megmozdult és megszólalt.
Féltékenysége szertefoszlott. Térdére esett.
– Drágám, – suttogta, – nincs semmi bajod?… Nem hallottam a
lélekzésedet… Nem hallottam a lélekzésedet.
Ethel megrezzent és felébredt.
– A másik szobában voltam, – mondta Lewisham megindulástól remegő
hangon. – Olyan csend volt nálad… Féltem… nem tudtam, hogy mi történt
veled. Ethel… drága Ethel. Nincs semmi bajod?
Ethel hirtelen felült és Lewisham arczát vizsgálta.
– Hát mondhatom? – nyögdécselt. – Mondhatom? Semmi. Nincs semmi bajom…
Nem akartál meghallgatni. Nem hallgattál meg. Nem volt szép tőled, hogy
mielőtt meghallgattál volna…
Lewisham kitárta a karját.
– Drágám, – mondta, – tudom, hogy semmi sem történt. Tudom… tudom.
Az asszony zokogástól megszaggatott mondatokban beszélt.
– Olyan egyszerű volt… Baynes… volt valami a modorában… Tudtam, hogy
ostoba lehet… De én csak segíteni akartam neked.
Hirtelen megállt. Egy pillanatra valami szóval ki nem fejezhető érzés
villant meg benne, mintha czikázó fény lett volna. Röppenő gondolat
volt, „ostobaság“, vagy olyasféle, megijedés, visszahúzódás. Meg akarta
volna mondani, de nem tudta, hogy miként. Nem tudta azonban megtenni.
Habozott. Magába fojtotta, a nélkül, hogy kimondta volna.
– Azután, azt hittem, – folytatta, – hogy ő küldte a rózsákat és
megijedtem… Féltem.
– Drágám, – mondta Lewisham, – kegyetlen voltam hozzád. Igazságtalan
voltam… Értem… Mindent értek. Bocsáss meg… Egyetlenem, bocsáss meg
nekem.
– Ugy szerettem volna valamit tenni éretted. Az volt minden, a mit
tehettem… az a kevés pénz. Te pedig haragos voltál. Azt hittem, hogy már
nem szeretsz, mert nem értem a te munkádat… Azután Heydinger kisasszony…
hidd el, nagyon keserves volt nekem.
– Drágám, – mondta Lewisham, – hidd el, hogy még a kisujjamnak sincs
semmi köze Heydinger kisasszonyhoz.
– Tudom, hogy én akadályozlak a munkádban. De ha segítesz, dolgozni,
tanulni fogok én is. Mindent megteszek, a mit csak meg tudok érteni.
– Drágám, – suttogta Lewisham, – drágám…
– Mindent megteszek éretted…
– Drágám, – fogadkozott Lewisham, – tudom, hogy durva voltam. Többé nem
történik meg. Többé nem ismétlődik.
Hirtelen átkarolta a feleségét és csókokkal halmozta el.
– Tudom, hogy ostoba vagyok, – mondotta Ethel.
– Nem vagy az. Én voltam ostoba. Én voltam szivtelen és esztelen. Egész
nap… Már beláttam. Senkit és semmit nem szeretek, csak téged. Ha az
enyém vagy, semmivel se törődöm… Csak heveskedtem és igazságtalan
voltam. A szegénység és a gyötrő munka okozta… Drágám, nekünk össze kell
tartanunk. Egész nap… olyan borzasztó volt.
Megállt. Egymáshoz símultak.
– Szeretlek, – mondta hirtelen Ethel és átkarolta Lewishamot. – Nagyon…
nagyon szeretlek.
Lewisham még jobban hozzá simult.
Megcsókolta Ethel nyakát. Ethel egészen magához szorította őt.
Az ajkuk találkozott.
A kialvó gyertya még egy nagyot lobbant, megvillant és hirtelen elaludt.
A levegő nehéz volt a rózsák illatától…