Mikor Ethel látta, hogy a megértés rajzolódik Lewisham arczára, rémült
kiáltás hagyta el az ajkát. Lewishamhoz fordult és valamit mondani
akart.
– Én… – kezdte, de megakadt. Csak a kezét csapta össze. – Oh!
Lewisham felegyenesedett és megállt vele szemben. A rózsás kosár
közöttük hevert.
– Te azt hitted, hogy a rózsák mástól jöttek? – kérdezte Lewisham,
belekapaszkodva a váratlan fordulatba.
Ethel a rózsákra nézett.
– Nem tudtam, – pihegte. – Kelepcze volt… Csakugyan… valóban te küldted?
– Te azt hitted, hogy más küldte? – kérdezte Lewisham.
– Igen… azt hittem.
– Kicsoda?
– Baynes.
– Az a gyerek!
– Igen… az a gyerek.
– Úgy!?
Lewisham körülnézett, mint az az ember, a ki a megfoghatatlannal került
szembe.
– Azt akarod mondani, hogy a hátam mögött rászedtél azzal a fiatal
úrral? – kérdezte.
Ethel ajka megmozdult, mintha mondani akart volna valamit, de nem talált
szavakat.
Lewisham arcza egyre halványabb lett, mig végül a szinnek az utolsó
nyoma is eltűnt róla. Kaczagott, majd összeszorította a fogát. Férj és
feleség szótlanul nézték egymást.
– Ezt sohasem hittem volna, – mondta Lewisham halk hangon.
Az ágy szélére ült és dühös elégtétellel beletaposott az összetört
rózsákba.
– Sohasem hittem volna, – ismételte és rugására a méltatlan sorsra
jutott könnyű kosár a nyitott ajtón át a nappali szobába repült,
vérvörös rózsaszirmokból egész utat hagyva maga után.
Vagy két perczig ültek ismét szótlanul s mikor Lewisham megszólalt,
rekedt volt a hangja.
– Ide hallgass, – mondta a hangját élesítve. – Nem tudom, hogy azt
hiszed-e, hogy én hajlandó leszek-e ezt eltűrni… én azonban mondhatom,
hogy nem.
Ethelre nézett. Az asszony mereven ült előtte és nem tett kisérletet,
hogy szembeszálljon a szerencsétlenséggel.
– Mikor azt mondom, hogy nem vagyok hajlandó ezt eltűrni, – magyarázta
Lewisham, – nem gondolok perpatvarra, vagy más ilyenfélére. Az ember
czivakodhatik, haragra gyulladhat miatta… az ilyesmi egészen más… és
folytathatja azután, a hol abbanhagyta. De ez egészen más… Minden álom
és illuzió oda van!… Gondold meg, hogy mit vesztettem én ezzel az
átkozott házassággal. És most… Nem érted… nem akarod megérteni.
– Te sem, – mondta Ethel siránkozva, a nélkül, hogy feltekintett, vagy
fáradtan lecsüngő kezét megmozdította volna. – Te sem érted meg…
– Kezdem már megérteni…
Lewisham csendben ült, mintha erőt gyüjtött volna.
– Egy év alatt, – mondta, – minden reményem, minden becsvágyam
elveszett. Tudom, hogy haragos és ingerlékeny vagyok. Két igát kellett
húznom. De… ezeket a rózsákat én vettem neked.
Ethel a rózsákra, majd Lewisham halavány arczára nézett s alig
észrevehető mozdulatot tett feléje, de nyomban ismét visszasülyedt
mozdulatlanságába.
– Csak egyet mondhatok. Rájöttem, hogy felületes vagy és nem tudod a
dolgokat úgy nézni és átérezni, a hogy én nézem és átérzem őket. Ezen
túltettem magamat. De azt hittem, hogy őszinte vagy…
– Őszinte vagyok! – kiáltotta Ethel.
– És azt hiszed… Eh!… az asztal alá dobtad a rózsáimat!
Ujabb baljóslatú hallgatás. Ethel megmozdult és a szeme elárulta, hogy
azt keresi, hogy mit tegyen. A zsebkendőjét vette elő és száraz szemét
kezdte dörzsölni, egyiket a másik után. Azután zokogni kezdett.
– Őszinte vagyok… épen olyan őszinte, mint te…
Lewisham egy pillanatra meghökkent. Azután rájött, hogy leghelyesebb, ha
ezt az érvet nem is hallja meg.
– Eltűrtem volna… mindent eltűrtem volna, ha őszinte lettél volna, ha
biztos lehettem volna benned. Bolond voltam, nagyon jól tudom, de
elviseltem volna a munkám félbeszakítását, minden jövő reményem
elvesztét, ha biztos lettem volna, hogy őszinte vagy. Nagyon… nagyon
szerettelek.
Félbeszakította a beszédet. Észrevette, hogy a fellengzős hangnembe megy
át. A haragban keresett menedéket.
– Te pedig megcsaltál engem! Hogy mennyi ideig és mennyire, azzal nem
törődöm. Megcsaltál!… De tudd meg, – kezével hadonázni kezdett, – hogy
nem vagyok annyira bolond, hogy ezt eltűrjem! Asszony engem így nem
tehet bolonddá… akárki legyen is… A mi engemet illet, részemről vége
mindennek. Vége mindennek. Férj és feleség vagyunk, de ha százszor férj
és feleség vagyunk is, nem törődöm vele. Nem maradhatok együtt egy
asszonynyal, a ki más férfitől fogad el virágokat…
– Én nem is tettem, – mondta Ethel.
Lewishamot dühroham fogta el. Felkapott egy csomó rózsát és remegve
széttépte őket.
– Hát ez mi? – kérdezte. Ujját egy tövis megvérezte, a mint egyszer
vérzett a kökény tüskéjétől.
– Én nem fogadtam el a virágokat, – mondta Ethel. – De nem tehettem
róla, ha ideküldték őket.
– Ugy! – mondta Lewisham. – Mirevaló ez az érvelés és ez a tagadás? A
rózsákat elfogadtad és a rózsák nálad vannak. Ravaszkodhattál, de
elárultad magad. Az életünknek pedig és mindennek – kezével végigívelte
Gadowné butorait, – vége van.
Ethelre nézett és keserű elégtétellel ismételte:
– Mindennek vége van.
Ethel Lewishamra nézett, de Lewisham arcza semmi szánalmat nem mutatott.
– Nem szándékozom tovább együtt élni veled, – mondta, hogy semmi kétség
ne maradhasson. – A mi életünknek vége.
Ethel tekintete Lewisham arczáról az összetiport rózsákra tévedt és
rájuk tapadt. Már nem zokogott, de arcza, a szemét kivéve, krétafehérre
változott.
Lewisham más formában ismételte elhatározását.
– Elmegyek innét… Sohasem kellett volna megházasodnunk, – elmélkedett. –
De ezt… ezt sohasem hittem volna!
– Én nem tudtam! – szakadt fel Ethelből a hang. – Én nem tudtam! Hogy
segíthettem volna! Oh!
Kezét összekulcsolva, mozdulatlanul nézett Lewishamra és szeméből a
kétségbeesés tükröződött.
Lewishamot nem lehetett megingatni roszindulatában.
– Semmit sem akarok tudni, – mondta válasz gyanánt Ethel néma
könyörgésére. – Ez eldönt mindent. Ez itten! – Az összetört virágokra
mutatott. – Semmi közöm ahhoz, hogy mi történt, vagy mi történhetett
volna? Akárhogyan is… nem törődöm vele. Nagyon örvendek neki… Érted?… Ez
eldöntött mindent… Minél előbb, annál jobb. Egy éjszakát sem töltök már
veled. Átviszem a ládámat és a táskámat a másik szobába és csomagolok.
Az éjszakát ott töltöm, egy széken alszom, vagy… gondolkozom. Holnap
elintézem az ügyeket Gadownéval és megyek. Te pedig visszatérhetsz… a
csalásokhoz.
Néhány pillanatra elhallgatott. Ethel még mindig halálos csendbe merült.
– Te akartad, most űzheted a csalást. Te akartad, mielőtt én közbeléptem
volna. Emlékezel? A helyed még mindig szabad Lagunenál. Nem törődöm
vele. Ismétlem, nem törődöm vele. Egyáltalán nem! Mehetsz a magad utján…
én megyek az enyémen. Érted? Ennek az átkozott és hazug életnek pedig,
melyben egyik se szereti a másikat, – most már nem szeretlek, vedd
tudomásul és ne törődj velem, – véget vetünk és befejezzük. A
házasságunk pedig, – azzal se törődöm már, – hazugságból és
elhamarkodásból nem származhatik más, csak hazugság… Hazugság az egész,
a hazugságoknak pedig véget kell érni. Ez a vége mindennek.
Elhatározó arczkifejezéssel felállt. Félrerúgta útjából az összetört
rózsákat és az ágy alá nyúlt táskájáért. Ethel nem beszélt és nem
moczczant meg, de figyelte a mozdulatait. Egy darabig a koffer megakadva
ellenállt a rángatásnak s Lewisham szilárd elhatározását egy elfojtott
káromkodással – „Gyere elő, te átkozott!“ – jelezte. Azután a táskát
átlódította a nappali szobába és visszatért ládájáért. A másik szobában
akart csomagolni.
Mikor minden személyes tulajdonát kivitte a hálószobából, a bevégzettség
szinezetével csukta be. Az áthallatszó hangból, mely ezt követte, tudta,
hogy Ethel az ágyra dobta magát s ez bősz elégtétellel töltötte el.
Egy ideig hallgatózva állt, azután rendszeresen csomagolni kezdett. Első
haragja elpárolgott; nagyon jól érezte, hogy fájdalmas büntetést mért
Ethelre s ez elégtételt szolgáltatott neki. Valami különös öröme tellett
benne, hogy ez a váratlan kirobbanás véget vetett a bizonytalan
feszültség hosszú és kinos időszakának. Feszülten leste az ajtó tulsó
oldalán uralkodó csendet, nehány nagyon gyenge hangot hallott
egymásután, összerakta a könyveit, kikefélte a ruháit és belefogott
előkészületeinek határozott végrehajtásába.
Ez kilencz óra körül történt. Tizenegykor Lewisham még mindig dolgozott.
Hirtelen sötétség vette körül. Gadownénak az volt a szokása, hogy ebben
az időpontban takarékosságból az egész gázt lezárta, ha csak nem voltak
vendégei.
Lewisham gyufát keresett a szobában, de nem volt nála. Halkan
szitkozódott. Erre az eshetőségre vett egy kis sárgaréz lámpát, a
hálószobába pedig gyertyákat. Ethelnél égett is a gyertya, azt láthatta
a fénylő sárga sávról, mely a két szoba közötti ajtó nyilásán
beszűrődött. A kandalló felé indult, de eltévesztette az utat és
bordáival belevágódott egy szék támlájába. Nagyobb óvatossággal haladt
tovább Gadownénak egykor oly barátságos bútorai között.
A kandallón nem talált gyufát. Utjában a fiókos szekrény felé a saját
kofferján bukott fel. Csendes düh-kitörés vett erőt rajta. Azután a
kosárba botlott, melyben a rózsák érkeztek. A fiókos szekrényen szintén
nem tudott gyufát találni.
Ethelnél a hálószobában bizonyára van gyufa, de ez a gondolat
teljességgel lehetetlennek tűnt fel. Ethelhez kellett volna ugyanis
fordulnia, a ki néhanapján el szokta tulajdonítani a gyufákat… Nem
tehetett mást, mint hogy abbahagyja a csomagolást. A másik szobából egy
hang sem hallatszott.
Elhatározta, hogy a karosszékbe ül és aludni próbál. Nagyon óvatosan a
székhez húzódott és beleült. Rövid ideig tartó hallgatódzás után
lehunyta a szemét és az alváshoz helyezkedett el.
A másnapi tervein kezdett gondolkozni. Elképzelte a jelenetet Gadownéval
és magát, a mint újból diáklakást keres. Fontolgatta, hogy melyik
irányban találhat leginkább megfelelő lakást. Az esetleges
kellemetlenségek lakáskeresés közben óriásiaknak tűntek fel. Ezek a
kisebb kellemetlenségek nagyon felizgatták. Azon töprengett, hogy vajjon
Ethel is csomagol-e. Ugyan mit is csinálhat Ethel? Hallgatódzott, de
semmit sem hallott. Ethelnél csend honolt. Teljes csend volt nála! De
mit is csinálhat tulajdonképen? Ez a kérdés egészen elfeledtette vele a
másnapi kellemetlenségeket. Nagyon óvatosan felállt és hallgatózott.
Azután türelmetlenül megint leült. A teljes csend által felkeltett
kiváncsiságát azzal próbálta elűzni, hogy mégegyszer átgondolta a rajta
megesett méltánytalanságok történetét.
Nehéznek találta azonban, hogy ezt a tárgyat megrögzítse elméjében, mert
visszaemlékezései nagyon szabadon röpködtek. De nem a vele történt
méltánytalanságok voltak azok, a mire visszaemlékezett. Az a képtelen
gondolat nyugtalanította, hogy megint igazságtalan volt Ethellel szemben
és meggondolatlanul és rosszakaratúan viselkedett. Valósággal
erőlködött, hogy féltékenységének első rohamát ujból felidézze, de
hiába. Ethelnek az a megjegyzése, hogy épen olyan őszinte volt, mint ő,
makacsul foglalkoztatta az elméjét. Felmerült valami benne, a mi
nyugtalanította Ethel jövendő sorsa miatt, ha elhagyja őt. Mit is csinál
tulajdonképen majd Ethel? Tudta nagyon jól, hogy Ethel egyénisége
mennyire az övére támaszkodott. Nagy Isten! Mi történik majd vele?
Némi erőlködéssel Baynes képét idézte fel az agyában. Ez ismét
visszasegítette a keményebb álláspontra. Akármi történik is Ethellel,
megérdemelte. Mindenesetre megérdemelte!
Utána azonban megint kisiklott és visszasiklott a reggeli sajnálkozásra
és szemrehányásokra. Úgy kapaszkodott Baynesba, mint a vízbefuló ember a
kötélbe s így a felszínen tudta tartani magát. Egy ideig Baynesra
gondolt. Sohasem látta a poétát s így képzelete szabadon működhetett.
Becsülete tragikus megbosszulásánál kétségbeejtő akadálynak tűnt fel,
hogy Baynes még valóságos gyerek, esetleg még nála is fiatalabb!
A kérdés, hogy mi történik Ethellel, megint az előtérbe nyomult. Harczba
keveredett az esetleges lehetőségekkel. De nem!… ez nem az ő dolga… ez
tisztán Ethelnek az ügye!
Az út, a melyre rálépett, kérlelhetetlenül ragadta őt magával,
haragjának teljes elpárolgása felé. Megkisérlette, hogy visszatartsa
önmagát.
– Ha ezt megbocsájtom, – mondta magában, – akár mindent megbocsájthatok.
Vannak dolgok, melyeket nem szabad eltűrni.
Ehhez a szemponthoz igyekezett tartani magát és képzeletét hivta
segítségül, hogy mi az, a mit neki nem szabad eltűrni. Homályosan érezni
kezdte, hogy mennyi minden volt nála puszta feltételezés… Mindenesetre
azonban Ethel flirtelt!… Ellenállni igyekezett önnön igazságérzete
felébredésének, mintha az ki nem mondható és szégyenletes
meghunyászkodás volna. Helyette Ethelt és Baynest próbálta együtt
elképzelni.
Elhatározta, hogy elalszik.
A fáradtság azonban ébren tartotta. Számolni kezdett. Hogy a gondolatait
Ethelről elterelje, az elemek atomsulyát igyekezett önmagában felidézni…
Borzongás futott végig rajta s kénytelen volt megállapítani, hogy fázik
és gubbaszkodva ül egy kényelmetlen lószőrös széken. Pillanatra
elszunnyadt. Azután megint az ajtó közötti sárga fénysávot nézte. A sáv
még ott volt, de rezegni látszott. Ebből arra következtetett, hogy a
gyertya lángja lobog. Nem tudta azonban a teljes csendet megmagyarázni.
Mitől kezdett azonban félni egyszerre?
Hosszú ideig ült és valami neszt igyekezett hallani; fejét valósággal
előre nyújtotta a sötétségbe…
Az a groteszk érzése támadt, hogy mindez már hosszú idővel ezelőtt
történt. Ezt a képzetet elűzte magától. Azután azzal az észszerűtlen
meggyőződéssel küzködött, hogy valami meg nem másítható dolog történt…
De mire magyarázza ezt a tökéletes csendet?
Valami el nem viselhető veszedelemnek az előérzete nehezedett rája.
Hirtelen felállt és nagyon lassan, végtelenül ügyelve, hogy zajt ne
üssön, az ajtóhoz lopódzott. Fülét a sárga csík mellé tartva
hallgatódzott.
Semmit sem hallott, még egy alvónak a szabályos lélekzését sem.
Észrevette, hogy az ajtó nincsen becsukva, hanem kissé nyitva van.
Nagyon óvatosan tolt egyet a belső ajtószárnyon és zajtalanul
kinyitotta. Ethel még mindig nem adott életjelt magáról. Még jobban
kinyitotta az ajtót és belépett a szobába. A gyertya tövig leégett és
már csak tartójában vetett lobbokat. Ethel félig felöltözve az ágyon
feküdt és kezében, arczához közel egy rózsát szorongatott.
Lewisham szemét rája szegezve megállt és félt, hogy megmozduljon.
Feszülten hallgatott és arcza egészen fehér volt. Még most sem hallotta
Ethel lélekzését.
Egyébként úgy látszott, hogy minden rendben van. Ethel alszik. Ő majd
kisurran, mielőtt Ethel felébred. Ha ugyanis megpillantaná…