A komor aggodalom egyszerre elpárolgott a lelkéből, megint gazdag
szinekben látta pompázni a világot. Ragyogóan és tisztán látta a
jelenetet, melyre vágyott, látta, hogy Ethel megint nem kesereg és
könnyezik, hanem boldog, mint valamikor, mikor mindig boldognak
látszott.
Valami gyengédtelen intő hang szólalt meg benne, de nyomban
elhallgatott. Tudta, hogy egy sovereign van a zsebében. Belépett a
virágos boltba.
Egy fekete ruhába öltözött tekintélyes fiatal hölgygyel találta magát
szemben, de erre az üzletre semmiféle formulája nem volt készenlétben.
Sohasem vett még azelőtt rózsát. Ihletet keresve tekintett körül. A
rózsákra mutatott.
– Ezeket a rózsákat szeretném, – mondotta…
A felváltott sovereignből néhány apró ezüst pénzdarab maradt a kezében.
Meghagyta, hogy a rózsákat, rendesen becsomagolva, Ethelnek küldjék el;
külön kifejezett utasítására a virágok hat óráig voltak elszállítandók.
– Hat óráig, – ismételte Lewisham nagyon komolyan.
– Tudjuk, – mondta a feketeruhás fiatal hölgy olyformán, mintha nem
tudott volna egy mosolyt elfojtani. – Mi már hozzá vagyunk szokva a
virágok küldéséhez.