A rózsák czélt tévesztettek!
Mikor Lewisham hazaérkezett Vigourstól, már majdnem hét óra volt. Dobogó
szívvel lépett be a házba. Azt várta, hogy Ethelt lelkendezve találja, a
mint a rózsáknak örül. De Ethel arcza halavány volt és fáradt. Lewisham
annyira meglepődött, hogy ajkán elhalt az üdvözlés. Csalódott! Bement a
nappali szobába, de nem látta a rózsákat. Ethel utána jött be és háttal
fordulva feléje, kinézett az ablakon. A várakozás nagyon kínos volt…
Meg kellett kérdeznie, noha biztos volt a válaszban:
– Nem érkezett semmi?
Ethel ránézett:
– Mire gondolsz, hogy érkezett volna?
– Semmire.
Ethel megint kitekintett az ablakon.
– Nem, – mondta lassan, – semmi sem érkezett.
Lewisham szeretett volna valamit kigondolni, a mit mondhatna, hogy
áthidalja a közöttük levő ürt, de képtelen volt valamit kieszelni. Várni
kellett, mig a rózsák megérkeznek. Könyveit szedte elő és velük töltött
majdnem egy órát a vacsoraidőig. A vacsora szertartásosan hideg ügy
volt, túludvarias megjegyzésekkel fűszerezve. Elkedvetlenedés és
kétségbeesés sötétítették el Lewisham lelkét. Haragudni kezdett
mindenre, még Ethelre is. Érezte, hogy Ethel azt hiszi, hogy ő még
haragszik s ezért haragudott. Megint előszedte a könyveit, Ethel pedig
segített Gadowné cselédjének az elrakosgatásban, mikor zörgetést
hallottak a külső ajtón.
– Végre itt van, – mondta magában Lewisham megkönnyebbülve és azon
töprengett, hogy elvonuljon-e, vagy tanuja legyen a rózsák átvételének.
Bántó volt a cseléd jelenléte. De egyszerre Chaffery hangját hallotta.
Halk „átkozott!“ röppent el az ajkáról.
Az egyedüli, a mit tehetett volna most, ha a rózsák megérkeznének, az
volt, hogy kisurran az előcsarnokba, ott átveszi őket és beviszi a
hálószobába, az utóbbi és az előcsarnok közötti ajtón. Nem látszott
ajánlatosnak, hogy Chaffery tanuja legyen egy érzelmes jelenetnek.
Esetleg valami gúnyolódó fullánkot ereszthet meg, ami örökre megragad az
emlékezetükben.
Lewisham megpróbálta éreztetni, hogy a látogatás nincsen kedvére. De
Chaffery nagyon jó hangulatban volt és egész tuczat hideg üdvözlés
ellenére is fel tudott volna melegedni. A nélkül, hogy megkinálták
volna, helyet foglalt azon a széken, melyet szeretett.
Chaffery és Chafferyné előtt Lewishamék minden nézeteltérést, mely
közöttük felmerült, hamis szivélyességgel szoktak eltakarni s így
Chaffery, észre sem véve a válságos helyzetet, hamarosan szabadon
csevegett. Két szivart vett elő.
– Parancsolja az egyiket? – kérdezte. – Nem? Micsoda szigorú elvek!
Társaságban kellemesebb a dohányzás. Nos, szivjon ön is velem. Ma este
nagyszerű hangulatban vagyok.
Gondosan levágta szivarjának a végét, szertartásosan meggyujtotta,
megvárta, mig a gyujtónak a fája elég s teljes egy perczig hallgatott,
hatalmas füstfodrokat fujva maga elé. Azután megint beszélni kezdett s
szavait változatos és gazdag hanglejtéssel szinezte.
– A mi engemet illet, – mondotta, – én csak szórakoztam a
szélhámossággal.
Mikor Lewisham nem felelt, kis szünet után folytatta:
– Háromféle ember van a világon, kedves barátom, háromféle és nem több,
asszony pedig csak egyféle. Vannak boldog emberek, gazemberek és
bolondok. A hibrideket nem számítom. A gazemberek és bolondok az én
szememben nagyon közel állanak egymáshoz.
Ujból szünetet tartott.
– Lehet, – mondta Lewisham közömbösen és a kandalló mellől haragvó
tekintetet vetett Chafferyre.
Chaffery ránézett.
– Én bölcseséget szoktam hirdetni. Ma este egészen különleges
bölcseséget hirdetek. A legrégibb és legnemesebb termésemet ütöm csapra,
mert – mint meglátja, – a mai egészen különleges alkalom. Ön pedig olyan
szórakozott!
Lewisham feltekintett.
– Születésnap talán? – kérdezte.
– Majd meglátja… Az előbb arany-igazságokat mondtam a gazemberekről és
bolondokról. Mindig meg voltam győződve róla, hogy a becsület
feltétlenül szükséges, ha az ember azt akarja, hogy boldog legyen…
Meglepi talán?
– Mindenesetre nehezen egyeztethető össze…
– Nem. Tudom. Mindent megmagyarázok. De előbb engedje, hogy a
boldogságról beszéljek. Tekintse úgy, mintha a halálos ágyon feküdnék és
ez volna az utolsó ajándékom… Legfontosabb a lelki integritás. Az ember
vizsgáljon meg mindent és tartsa magát ahhoz, a mit becsületesnek ítél.
Ne engedje, hogy a világ illuziókkal és meglepetésekkel áltassa. A
természet tele van kegyetlen katasztrófákkal. Az ember fizikailag
elkorcsosult majom, minden vágyát, minden ösztönét fékezni kell. Az
üdvösség nem a dolgok természetében, hanem, a mennyiben üdvösségről
egyáltalán szó lehet, az csak az ember természetében rejlik. Nézzen a
szemükbe ezeknek a kegyetlen állításoknak… Remélem, hogy ide figyel?
– Folytassa, – mondta Lewisham, vitaegyleti érdeklődéssel a szóban forgó
tétel iránt, megfeledkezve egy pillanatra a rózsákról.
– A gyerekkornak osztályrésze a nevelés és tanulás, az ifjuságé a
becsvágy, az első férfikoré a szerelem… nem a vak szenvedély.
Chaffery nagyon ünnepélyes és meggyőző volt és sovány ujjával szinte
aláhúzta ezt a pontot.
– Azután házasság, fiatalon és tisztességesen, utána gyermekek és
kitartó, becsületes munka érettük és az államért, melyben élnek,
önfeláldozó élet, naplementekor pedig jóleső elismerés, – ez a boldog
élet. Biztos lehet, hogy ez a boldog élet, az az élet, melyet a
természetes kiválasztás osztályrészül juttatott az embereknek, mióta az
élet megkezdődött. Az ember így haladhat boldogan a bölcsőtől a sírig,
legalább is tűrhető boldogsággal. Hogy pedig ezt megtehesse, ahhoz három
dolog szükséges, egészséges test, egészséges lélek és egészséges akarat…
Egészséges akarat.
Az ismétlés után Chaffery megint szünetet tartott.
– Másfajta boldogság nincsen… Ha az emberek mindnyájan bölcsek volnának,
keresnék ezt az életet… Hírnév! gazdagság! művészet!… A vörösbőrű
indiánok a holdkórosokat tisztelik, mi pedig ott tartunk még, hogy a
holdkórosságnak enyhébb fajtáit tiszteljük. Én pedig azt mondom, hogy
mindazok, a kik nem azt a boldog életet keresik, gazemberek és bolondok…
A testileg nyomorék szegény ördögöket bizonyos tekintetben testileg
bolondnak tartom.
– Igen, – mérlegelte Lewisham, – valószinüleg úgy van.
– A bolond nem tudja megtalálni a boldogságot, mert nincs elég esze
hozzá, rosszul számít, csetlik-botlik, valami álszenteskedés, vagy üres
beszéd magával ragadja őt; a fenyegetés megijeszti, a hiúság elámítja és
vakságában tévútra lép. De a gazember, a ki nem bolond, eltéveszti az
utat, noha világosan lát. Sok gazember bolond is egyúttal, a legtöbb az,
de nem valamennyi. Magamról például tudom, hogy gazember vagyok, de nem
bolond. Az én gazságomnak a lényege az, hogy hiányzik bennem az akarat,
az arra való képesség, hogy a nagyobb boldogságot keressem. Az ilyen
gazember visszariad a kitartástól. Az út egyenes, a kapu pedig szűk; a
gazember nem képes rajta haladni, a bolond pedig nem tudja megtalálni.
Lewisham nem tudta végig figyelemmel kisérni, a mit Chaffery mondott,
mert kivülről zaj hallatszott. Felkelt, de Ethel megelőzte. A mennyire
csak tudta, megfékezte az izgatottságát és valósággal megkönnyebbült,
mikor hallotta, hogy a külső ajtó bezáródik, Ethel pedig a folyosóra
nyiló ajtón megy be a hálószobába. Ujból Chaffery felé fordult.
– Feltűnt-e már önnek, – kérdezte Chaffery, látszólag minden különös ok
nélkül, – hogy az intellektuális meggyőződés egyáltalán nem mozgató erő?
– Hogyan? – kérdezte Lewisham. – Az intellektuális meggyőződés nem
mozgató erő?… Valószinű…
– Ez az én esetem, – mondta Chaffery. – Ez bármelyik igazi gazembernek
az esete. Mi nem vagyunk bolondok, mert ennek a tudatában vagyunk. Az
egyik az országúton halad, szélben, keményen, kitartóan, valami rideg
boldogság érzetével, mely megedzi őt; van azonban egy kellemes kis
ösvény, buja virágok között, mint a költők szokták mondani, s a virágok
között egy csapda az emberek számára…
Ethel belépett a két szoba közötti ajtón. Lewishamra pillantott, megállt
egy másodperczre, a kosárfonatos székbe ült, mintha egy házi himzést
venne a kezébe, mely az asztalon hevert, azután felkelt és megint bement
a hálószobába.
Chaffery a szenvedély és minden dicsőség múló természetének
fejtegetésére tért át. Ennek a beszédnek egész fejezeteit Lewisham nem
is hallotta, annyira a rózsákra gondolt állandóan. Miért ment Ethel
vissza a hálószobába? Lehetséges volt talán…?
E perczben Ethel visszatért, de úgy ült le, hogy nem láthatta az arczát.
– Ha valami felérhet az egészséges élettel, az csak a kaland lehet, –
mondta Chaffery. – Minden kalandor imádkozzék azonban a korai halálért,
mert a kalandor élet sebekkel jár, a sebekkel pedig betegség, már pedig
a regényeket kivéve, a betegség megrongálja az idegrendszert. Az idegek
tönkremennek. Hova jut akkor, kedves barátom?
– Pszt! Mi az? – kérdezte Lewisham.
Az utczai ajtón megint zörgetés hallatszott. Lewisham, nem törődve a
ragyogó bölcsesség áradatával, egyszerre kisietett és bebocsájtott egy
urat, ki Gadownét kereste, végigment az előcsarnokon és eltűnt a lefelé
vezető lépcsőn. Mikor Lewisham visszatért, Chaffery már távozásra készen
állt.
– Még tovább is beszélhetnék, – mondta, – de látom, hogy valami elvonja
a figyelmét. Nem akarom zaklatni annak kutatásával, hogy mi az. Lesz még
idő, mikor visszaemlékezik…
Többet nem mondott, de Lewisham vállára tette a kezét. Azt lehetett
volna hinni, hogy megsértődött valamin.
Bármely más esetben Lewisham igyekezett volna kiengesztelni, ezúttal
azonban nem mentegetőzött. Chaffery Ethelhez fordult és fürkésző
szemekkel nézte egy pillanatig.
– Minden jót, – mondta, kezét nyujtva neki.
Az utczai lépcsőnél Chaffery ugyanazzal a különös tekintettel vizsgálta
Lewishamot és úgy látszott, mintha valamit latolgatna magában.
– Minden jót, – mondta végül oly különös módon, hogy Lewisham egy
pillanatig az ajtóban maradt és nézte mostoha apósának távolodó alakját.
De rögtön azután ismét a rózsák jutottak az eszébe.
Mikor visszatért a nappali szobába, Ethelt tétlenül irógépe előtt ülve
találta, a mint a billentyűkkel játszadozott. Mikor belépett, Ethel
felkelt és a karosszékbe ülve egy regényt vett a kezébe, mely eltakarta
az arczát. Lewisham kérdésekkel egészen telítve nézte őt. A kérdések
azonban nem akartak az ajkára jönni. Végtelenül rosszkedvű volt és
végtelenül haragudott a minősíthetetlen feketeruhás virágárus hölgyre.
Órájára tekintett, majd ismét egy könyvet vett elő s úgy tett, mintha
olvasna, de azon kapta rajta magát, hogy szemrehányásoktól zuhogó
beszédet latolgat, mely másnap a virágüzletben fog elhangzani. Letette a
könyvét, fekete kézitáskáját kereste, czél nélkül kinyitotta és
becsukta. Lopva Ethelre nézett és úgy látta, hogy Ethel lopva őt nézi.
Nem tudott azonban tisztába jönni feleségének az arczkifejezésével.
Nyugtalanságtól űzve átment a hálószobába és megkövülten állt meg,
mintha vizsla lett volna.
A legteljesebb határozottsággal rózsaillatot érzett. Oly biztos volt
benne, hogy kinyitotta az előcsarnokba szóló ajtót, abban a reményben,
hogy ott találja a rejtelmes módon megérkezett dobozt. Az előcsarnokban
azonban nyoma sem volt a rózsaillatnak.
Egyszerre közvetlenül a lába előtt valami talányszerű kis tárgyat
pillantott meg és lehajolva egy sárga rózsaszirmot emelt fel. A szirmot
kezében tartva, mozdulatlanul állt és módfelett csodálkozott. Némi
rendetlenséget tapasztalt a toilette-asztal lelógó terítőjén, a mit
pillanatnyi ösztönszerűséggel a rózsaszirommal hozott kapcsolatba.
Két lépéssel odaugrott, felrántotta a terítőt és mögötte! ott hevertek a
rózsák összetörve!
Zihált, mint az az ember, a ki hirtelen hideg vizbe zuhan. A terítő
szélét kezében tartva, mozdulatlanul állt.
A félig nyitott ajtóban Ethel jelent meg. Kifejezése egészen idegenszerű
volt. Lewisham feleségének krétafehér arczára meredt.
– Ki tette ide a rózsáimat? – kérdezte.
Ethel tágra nyitotta a szemét. Arcza csodálkozást árult el.
– Ki tette ide a rózsáimat? – kérdezte ujból Lewisham.
– A te rózsáidat? – kiáltotta Ethel. – Hogyan! Hát te küldted a
rózsákat?