Ez a bizonyos szóváltás szeptember vége felé történt. Lewishamék már hat
hónapja voltak házasok és már csaknem az összes rózsás árnyalatok
eltünedezni látszottak. Pénzügyi helyzetük a válságosról a nagyon
szegényesre változott; Lewisham munkát talált. Egy magoló katonatiszt,
névszerint Vigours kapitány támaszt keresett mathematikai és mértani
tanulmányaihoz és más egyebekhez, a mit _sandhursti tudománynak_[3]
nevezett. Óránként teljes két shillinget fizetett Lewishamnak a nagyon
változatos tárgyakban való oktatásért. Azonfelül egy alsóbb mathematikai
osztály volt megszervezés alatt Walham Greenben, hol Lewishamnak alkalom
igérkezett, hogy megmutassa tehetségét. Heti ötven shilling vagy
valamivel több valószinű volt, de esetleg még többet is lehetett
remélni. Arról volt tehát szó, hogy átvergődjenek azon az időn, míg
Vigours volt az egyetlen jövedelmük. Ez alatt azonban Ethel blúzainak a
frissesége eltünedezett, Lewisham pedig mind gyakrabban beszélt
czipőjének a javításáról, melynek a talpa kilyukadt.
A czivódás kicsinységen kezdődött, de végre általánosságokká fajult.
Lewishamnak a napja egy előző esti szóváltás hatása alatt rossz
hangulatban kezdődött s a felmerült kis inczidensnek tulajdonképen semmi
köze sem volt a tapasztalt összekülönbözéshez, mely indulataikat érdemén
felül felforralta. Mikor kilépett a két szoba közötti ajtón, egy levelet
látott heverni az asztalon a reggelihez tartozó különféle tárgyak között
s Ethel magatartása olyan volt, mintha gyors kézmozdulata szakadt volna
félbe s a levél az ő kezéből esett volna e pillanatban az asztalra.
Tekintetük találkozott és Ethel elvörösödött. Lewisham leült és
felemelte a levelet, talán némileg félszegül. A levél Heydinger Alicetól
jött. Habozva félig zsebretette, de azután rászánta magát, hogy
felbontsa. A levél bőséges anyagot nyujtott az olvasásra és ő
végigolvasta. Egészben meglehetős ostobának találta a levelet, de ennek
a véleményének nem adott kifejezést. Mikor elolvasta, gondosan eltette a
zsebébe.
Ennek az esetnek sem volt semmi köze a czivódáshoz. A reggelit már
befejezték, mikor a czivódás megkezdődött. Lewisham délelőttje szabad
volt s idejét a sandhursti tudományra vonatkozó egyes jegyzeteknek
átnézésével akarta eltölteni. Szerencsétlenségre jegyzetfüzetének a
keresése összeütközésbe hozta őt Ethel regényeinek a halmazával.
– Mindenütt ezek a füzetek hevernek, – tört ki, miután egy ideig hevesen
tett-vett. – Néha kissé rendbe is szedhetnéd őket.
– Eléggé rendben voltak, míg szét nem dobáltad őket, – vágott vissza
Ethel.
– Átkozott szemét! csak arra való, hogy tűzre hányják, – jelentette ki
Lewisham általánosságban és egyet haragosan a sarokba hajított.
– Te is megpróbáltad, hogy írjál ilyent, – mondta Ethel Lewishamnak egy
kísérletére czélozva, mely megjelenés helyett szomorú véget ért. Ennek
az emlékezete mindig felingerelte Lewishamot.
– Mit mondasz? – kérdezte élesen.
– Te is megpróbáltad, hogy írjál ilyent, – ismételte Ethel, kissé
húzódozva.
– Ezt nem akarod elfelejteni!
– Te emlékeztettél rá.
Lewisham ellenségesen nézett egy pillanatig Ethelre.
– Akárhogyan is, átkozott szemétdomb lett belőlük. Nincs egy rendes
szöglet a szobában. Soha sincsen egy kis rend.
– Mindig ugyanezt szoktad mondani.
– Hát van egy rendes hely?
– Igenis, van.
– Hol?
Ethel úgy tett, mintha nem hallaná a kérdést. De az ördög egy időre
hatalmába ejtette Lewishamot. Méltatlanul sebző módon megjegyezte:
– Pedig semmi egyéb dolgod sincs, minthogy ezeket a szemeteket elrakjad.
Ethel megfordult.
– Ha elraknám őket, – az „elrakom“ szót különös nyomatékkal
hangsúlyozta, – csak azt mondanád, hogy elrejtettem őket. Mi hasznom
volna, ha megkísérelném, hogy a kedvedre járjak?
A gonoszság ösztöne dolgozott Lewishamban:
– Bizonyára semmi.
Ethel arczát pír öntötte el és szemében könny csillogott. Hirtelen
abbahagyta azonban a védekezést és kibökte, a mi már régen lappangott
közöttük. Hangja szenvedélyesre változott.
– Semmit sem tudok a kedvedre tenni, mióta az a Heydinger kisasszony
kezdett irogatni neked.
Csend lett, űr támadt közöttük. Valami meglepetés ejtette hatalmába
mindkettőjüket. Eddig olyan hallgatag megállapodás-féle volt, hogy Ethel
nem vett tudomást Heydinger Alice létezéséről. Lewishamban mintha valami
felvillant volna.
– Honnan tudod! – kezdte, de ráeszmélt, hogy ebben az irányban nem
haladhat. A természetes embernek az útjára tért, felhorkanással jelezte
vad haragját s hangja kiabálóra vált. – Esztelen vagy! – kiáltotta
haragosan tiltakozva. – Ilyen ostobaságot mondani! Mintha valaha is
megpróbáltad volna, hogy a kedvemben járj! Mintha nem lett volna arra
ezer alkalmad!
Megállt, hirtelen megérezve szavainak nagy igazságtalanságát. Visszatért
arra a pontra, a hol kezdte:
– Honnan tudod, hogy Heydinger kisasszony…?
Ethel hangja áttört a könnyeken.
– Talán nem kellett volna tudnom? – kérdezte.
– De honnan tudod?
– Azt hiszed talán, hogy nem tartozik rám? Azt hiszed talán, hogy kőből
vagyok?
– Azt hiszed… azt gondolod?
– Igenis, _azt_ gondolom.
Pillanatnyilag Lewisham elképedt erre a kimenetelre, melyet Ethel
felfedett előtte. Valami mindent összezúzó erejű bizonyítékon, valami
meggyőző érven gondolkozott, melylyel semmivé teheti ezt az új
felfedezést, de nem akart megjönni. Úgy érezte, hogy mindenfelől sarokba
van szorítva. Feltörő, eszeveszett harag lett úrrá rajta.
– Féltékenység! – kiáltotta. – Féltékenység! Mintha bizony… Nem kaphatok
én olyan tárgyú leveleket, melyeket te nem értesz meg, melyeket te nem
akarsz megérteni? Ha mondtam volna, hogy olvasd el őket, nem tetted
volna meg… Azért van, mert…
– Mert sohasem adtál alkalmat, hogy megértsem őket.
– Nem adtam alkalmat?
– Nem!
– Hogyan?… Eleinte mindent megpróbáltam. Szoczializmust, vallást… minden
ilyen dolgot… De te nem érdeklődtél… nem akartál érdeklődni irántuk. Még
azt sem akartad, hogy én foglalkozzam ezekkel a dolgokkal, hogy én
törődjem velük! Semmi czélja sem volt, hogy magyarázatokba
bocsájtkozzam. Te csak egy módon törődtél velem és semmi egyébbel, a mi
rám tartozott, nem törődtél! Most pedig, hogy egy barátom…
– Barátod!
– Igen, barátom!
– Miért rejted el a leveleidet?!
– Mert te úgy se értenéd meg, a mivel foglalkoznak… De minek is
magyarázom. Nem szükséges! Féltékeny vagy, ez a vége mindennek!
– Ki nem volna féltékeny az én helyemben?
Lewisham úgy nézett Ethelre, mintha nem tudná megérteni a kérdést. Az
ügy nehéz volt, kellemetlenül nehéz. Szemügyre vette a szobát, hogy más
tárgyra térhessen át. Az Ethel regényei alól kiásott jegyzet-füzet az
asztalon hevert és eszébe juttatta neki a megrontott órák bosszuságát.
Hirtelen általános dolgokra tért át. Erősen gesztikulált.
– Így nem mehet tovább! – kiáltotta. – Így nem mehet tovább! Hogy
dolgozzam? Hogy kezdhetek így akármit!
Három lépést tett és a szoba közepén megállt.
– Így nem maradhat… így nem mehet tovább! Perpatvar… czivódás…
egyenetlenség. Ma például!… Dolgozni akartam, át akartam nézni a
jegyzeteimet! A helyett te veszekedést kezdesz…
A durva igazságtalanságra Ethel szinte felsikított:
– Nem én kezdtem a veszekedést!…
Az egyetlen válasz erre a kiabálás lehetett és Lewisham kiabált.
– Te kezdted a veszekedést! – ismételte. – Te csináltad az egész
zenebonát! Te veszekedtél velem… féltékenységből!… Hogy dolgozhassam én
így? Hogy maradhassak meg egy ilyen házban? Megyek. Vedd tudomásul, hogy
megyek. Kensingtonba megyek és a könyvtárban dolgozom!
Egyszerre elfulladt a szava és Ethel sem jutott szóhoz. Lewisham
körülnézett, hogy a tetőpontot mivel jelezze. Rögtöni cselekvés
szükségességét érezte. A kis asztalon Huxley _Vertebrata_-ját
pillantotta meg. Felkapta a könyvet, ívben meglóbálta és dühösen
belevágta az üres kandallóba.
Egy másodperczig úgy tett, mintha egy újabb röpíteni való tárgyat
keresne. A fiókos szekrényben megpillantotta a kalapját, megragadta és
tragikus képpel kirohant a szobából.
A félig nyitott ajtóban habozott, azután teljesen felszakította és
hevesen bevágta maga mögött. Úgy érezte, hogy ez a világ előtt igazolja
haragjának a jogosságát s e hitben száguldott az utczára.
Utjának irányával nem is törődve csatangolt a munkába siető emberektől
nyüzsgő utczákon s azután inkább csak szokásból irányította lépteit a
Brompton Road felé, a hol belekeveredett a reggeli forgalomnak kelet
felé irányuló áradatába. Egy ideig, leszámítva a feltörő kételynek egy
árnyalatát lelkének a hátterében, kizárólag és tisztán a harag
uralkodott rajta. Miért is vette ő feleségül Ethelt? – volt a kérdés,
melyen rágódott. Miért volt úgy megírva a sors könyvében, hogy feleségül
vegye őt? Mindenesetre azonban már kimondta az elhatározó szót. Tovább
nem tűri ezt a helyzetet! Ennek az állapotnak véget kell érni. A
megsemmisítő dolgokon elmélkedett, melyeket Ethelnek fog mondani, mikor
elhatározását végrehajtja. Kegyetlen jelenetek rajzolódtak le előtte.
Ilyen módon fogja félreérthetetlenül megmutatni, hogy tovább nem
hajlandó tűrni. Óvatosan kerülte azonban a kérdés felvetését, hogy
tulajdonképen mit nem hajlandó eltűrni.
Micsoda végzet volt az, mely egymáshoz kapcsolta őket? Környezetének
minősége bizonyos mértékig hozzáillett gondolatainak a természetéhez. A
képzőművészeti múzeumnak redőnyös vasban bővelkedő, szétterpeszkedő
épülettömbje, a csonkának látszó oratorium, melyek ferdén állanak az
utczára, hasonló váddal látszottak illetni a sorsukat. De micsoda végzet
volt az, mely vele így bánt, olyan nagyszerű kilátások után?
Egyszerre azon vette észre magát, hogy gondolatai magukkal ragadták őt,
a múzeum épületén túl. Haragosan fordult vissza és belépett a
forgókorlátba. Bement a múzeum épületébe és a régi vasipar csarnoka
alatt az egyetemi könyvtárnak vette az útját. Az üres asztalsorok és a
pihenő könyveknek az állványai menedékhelynek tüntek fel…
Reggel ez volt Lewisham állapota. Már jókor délelőtt azonban haragjának
a hevessége és szenvedélyes meggyőződése Ethel méltatlansága fölött,
elpárolgott. Bánatos kifejezéssel meredt egy halom nem is érintett
geologiai szakmunka fölé. Emlékezetében önmagát lármásnak,
követelődzőnek és méltánytalannak látta. Mi is történhetett
tulajdonképen vele?
Két órakor, mikor útban volt Vigourshoz, már éles önvád volt a
lelkiállapota. Hogy miként történt ez a változás, szavakban nehéz
elmondani, mert a gondolatok finomabbak, mint a szavak és az érzések még
bizonytalanabbak, mint e gondolatok. Csak egy volt bizonyos, hogy egy
visszaemlékezés ejtette a hatalmába.
A visszaemlékezés messziről jött, a könyvtár nyitott üvegtetején
keresztül. Először nem érzékelte fel az emléket, csak az akadályt, mely
másfelé tereli a figyelmét. Tenyerével rácsapott az előtte fekvő
könyvnek nyitott lapjára.
– Az ördög vigye el ezt az átkozott kintornát, – mormogta magában.
Egyidejüleg türelmetlenül pattant fel és befogta a kezével a fülét.
Azután ellökte magától a könyveket, felugrott és végigment a
könyvtár-termen. A verkliszó hirtelen elhallgatott és hangja elveszett a
tágas terem csendjében.
Lewisham egy ablakmélyedésben állva becsapott egy könyvet és visszatért
a helyére.
Váratlanul rajtakapta magát, hogy halk hangon dudol és megint a
czivakodásra gondol, melyről már azt hitte, hogy sikerült kiűzni az
elméjéből.
Vajjon mi történhetett vele? Az a különös érzése volt, mintha valami
felszabadult és belopódzott volna az agyába. Mintegy válasz gyanánt egy
whortleyi látomás, egy szokatlanul élénk látomás merült fel előtte.
Látta a holdfényt és a domboldalat, a kis városka megvilágítva és
barátságosan terült el alatta s a képhez zene, egy fájdalmasan érzelmes
melódia kapcsolódott. Maga sem tudta, hogy miért, de a zene olyan volt,
mintha kintornából jött volna, pedig tudta, hogy zenekartól származott
és rejtelmes, elhúzott szavakkal párosult:
– Arczok, kik jöttök-mentek a drága álomhonból,
Emléket hozzatok a rég letünt napokról.
Ez a melódia nemcsak rajzszerű élességgel rögzítette meg a képet, hanem
megmagyarázhatatlan meghatottságnak egész felhőjét is vonta maga után,
mely egészen rabul ejtette egy pillanatra, mielőtt elpárolgott volna.
Visszaemlékezett mindenre! Ő jött le azon a domboldalon és vele volt
Ethel…
Csakugyan szerette ő valamikor így Ethelt?
– Bah! – mondta hirtelen és a könyvébe merült.
De a melódia és az emlék megragadt és nem hagyta el a tejből és
kalácsból álló, sovány déli étkezés alatt sem, reggel ugyanis azt
határozta, hogy a déli étkezésre nem megy haza – és útközben Vigourshoz
is állandóan foglalkoztatta. Lehet az is, hogy a kalácsból és tejből
álló ebéd önmagában is lágyabb gondolatokat ébreszt az emberben.
Sajátságos ellentmondás, végtelenül kínos zavar jelentkezett nála.
– Dehát akkor, – kérdezte önmagától, – hogy juthattunk idáig?
Alapjában véve ez a házasság legfontosabb kérdéseinek egyike.
A reggeli viharos kedélyállapotot úgyszólván tudományos nyugalom
váltotta fel. Nemsokára férfiasan nézett a kérdésnek a szemébe. Nem
lehetett kétségbevonni, hogy czivakodtak. Az utóbbi időben nem egyszer,
hanem többizben czivakodtak. Igazi czivakodás volt, szemben állottak
egymással, sértették és keresték, hogy miként sérthetik, miként
sebezhetik meg egymást. Megkísérlette, hogy visszaemlékezzék a dolgok
lefolyására, hogy ő mit mondott és hogy Ethel mit válaszolt. Ez azonban
nem sikerült neki. A kifejezéseket és kapcsolataikat elfelejtette. Az
egész nem mint eseményeknek egymásba kapcsolódása, hanem mint össze nem
függő egyes szavaknak és kijelentéseknek a tömege rögződött meg az
emlékezetében. Mindegyik szó és kijelentés durva, maradandó és
összefüggéstelen volt, mint egy sírfelirat. Az egész jelenésből csak egy
kép emelkedett ki: Ethelnek a képe, égő arczczal és könnyektől ragyogó
szemekkel.
Lewish am figyelmét egy pillanatra egy keresztutczának a forgalma
foglalta le. A tulsó oldalon az éles ellentét indította töprengésre,
mely viszonyuk megváltozásában jelentkezett. Még egy utolsó kísérletet
tett, hogy Ethelt vádolja meg és hogy maga előtt igazolja, hogy a
változásért csak őt lehet hibáztatni. Ethel kezdett czivódni vele, Ethel
czivódott tudatosan, mert féltékeny volt. Féltékeny volt Heydinger
Alicera, mert ostoba volt. Ezúttal azonban ezek a vádak úgy
szertefoszlottak, mint a széltől hajszolt füst. De a holdfényben
hazatérő két kis alaknak a képe nem foszlott szét. A Kensington High
Street összeszűkülésénél teljesen letett a vádaskodásról. A kensingtoni
városház épülete előtt még tovább jutott egy lépéssel. Mindezek szerint
nem lehetséges-e, hogy inkább ő volna az, a kit elsősorban hibáztatni
kell?
Nyomban az az érzése támadt, mintha ennek tudatában lett volna az egész
idő alatt.
Mikor már megtette ezt a lépést, a többi önmagától jött. Nem is tett
száz lépést és belső küzdelme véget ért s teljes mértékben elmerült a
megbánás örvényében. Mindazok a drámai és erőszakos dolgok, mindazok az
elevenen durva dolgok, a melyeket száján kiejtett, már nem élettelen
sírfeliratok, hanem vádlóan lángoló betük formájában jelentkeztek.
Megkísérlette elképzelni, hogy nem mondta ezeket és emlékezete csalfa
játékot űzött vele, megkísérlette meggyőzni magát, hogy esetleg mondott
ugyan valami hasonlót, de sokkal kevésbbé sértő formában. Ugyanilyen
hiábavaló erőlködéssel kísérlette meg a saját sebeinek a lekicsinylését.
Az egész próbálkozás csak arra volt jó, hogy egész nagyságában
felismerje, hogy hova zuhant.
Újra felidézett mindent és mindent meglátott. Ujra látta Ethelt fehéren
a napfényes fasorban, látta Ethelt fehéren a holdfényben, mielőtt
elváltak volna egymástól a Frobisherék háza előtt, látta Ethelt a mint
kijött Lagune lakásából és üdvözölte őt esti sétájuk előtt, látta Ethelt
közvetlenül esküvőjük után, a mint kilépett az ajtón annak a ragyogásnak
a fényében, a melylyel ő vette őt körül. Azután megjelent előtte Ethel
felhevülten, zilált hajjal, könnytől ázott arczczal, a homályos,
barátságtalan kis szobában. Mindez annak a kintornának a hangjától…
Onnan egészen idáig! Hogy volt lehetséges, hogy azt a ragyogó hajnalt
ilyen barátságtalan nap követte? Mi ment végbe tulajdonképen? Ő és Ethel
ugyanaz a két személy voltak, a kik oly ragyogva jelentek meg felujult
emlékezetében: ő és Ethel voltak, kik oly elkeseredetten élték át a
nyomoruságnak utolsó nehány hetét.
Keserű hangulata sóhajtásban jutott kifejezésre. Ethelben ezuttal inkább
csak saját sorsának osztályosát látta közös szerencsétlenségükben…
– Mennyire eltévesztettük a dolgunkat! – volt az új motivuma. – Mennyire
eltévesztettük!
Megértette most, hogy mi a szerelem, megértette, hogy régebbi és
parancsolóbb valami az észszerűségnél. Megértette most, hogy szereti
Ethelt s úgy érezte, hogy az iménti haragja, ellenségeskedése és
elítélése valami külső behatás alatt lett rosszá a lelkében. Szinte
hitetlenül gondolta végig a gyengédségnek hosszú eltünedezését, mely az
első együtt töltött gyönyörűséges napokat követte, a szeretet
csökkenését, az első ingerlékenység jelentkezését és az estéket,
melyeket eszeveszett munkában töltött, ellenállva, hogy tudomást vegyen
Ethel jelenlétéről. „Nem lehet mindig szerelmeskedni,“ – mondotta ő és
széthúzódtak egymástól. Utána számtalan apróság, melyekben nem volt
türelmes és nem volt méltányos. Megsebezte Ethelt nyerseségével,
barátságtalan kritikájával és mindenekfelett ostoba titkolózásával
Heydinger Alice levelei körül. De miért is rejtette el azokat a
leveleket előle? mintha bizony lett volna valami titkolni való bennük!
Mi volt bennük titkolni való? Vajjon miféle ellentét származhatott volna
belőlük? De ezek az apróságok szerelmüket a valamikor értékesnek
tekintett tárgyhoz tették hasonlatossá, mely a durva kézben
összehorzsolódott, letöredezett és beszennyeződött és a teljes
pusztulásnak nézett elébe. Ethelnek a magatartása vele szemben
megváltozott, örvény tátongott közöttük, melyet talán sohasem sikerül
már neki áthidalni.
– Nem, ennek nem szabad megtörténni! – mondotta. – Ennek nem szabad
megtörténni!
De hogy térjen vissza a régi viszonyra? hogyan felejtesse el mindazt, a
mit mondott és mindazt, a mit cselekedett?
Van-e még visszatérés számukra?
Egy pillanatra egy új lehetőséggel került szembe. Feltéve, hogy nincs
számukra visszatérés!… Feltéve, hogy megtörtént a végzetes lépés!…
Feltéve, hogy mikor becsapta maga után az ajtót, az bezárult és bezárult
előtte örökre!
– Meg kell lenni! – mondta magában Lewisham. – Meg kell lenni.
Világosan átérezte, hogy ez nem olyan ügy, a melyet érvelésszerű
védőbeszédekkel el lehetne intézni. Előlről kell neki kezdeni, vissza
kell térni az érzelemhez, el kell taszítani magától a mindennapiságnak
rájuk nehezedő bajait és szűkölködéseit, melyek elpusztították életüknek
melegét és szinét. De hogyan? Hogyan?
Ujból szerelemmel kell közelíteni Ethelhez. De hogyan kezdje… hogyan
mutassa neki a változást? Áldatlan egyezkedések és kibékülések már
azelőtt is történtek közöttük. De ez más eset volt. Igyekezett kitalálni
valamit, a mit mondhat Ethelnek, valami bevezetést, a mivel hozzá
fordulhat. De minden, a mit kigondolt, hideg és kemény volt, vagy
szánalmas és hozzájuk nem méltó, vagy pedig szinészi és ostoba. Feltéve,
hogy az ajtót zárva találja…! Ha már minden elkésett! Minden irányban
nyers dolgok sebző emlékébe ütközött. Megvillant előtte, hogy mennyire
meg kellett változni neki Ethel szemében és tűrhetetlennek érezte a
helyzetét. Egyszersmind azonban megbizonyosodott benne, hogy egész
szívével szereti Ethelt.
Egyszerre egy virágos bolt kirakata volt előtte, közepén egy pompázó
rózsacsokor.
Tekintetét megragadták a rózsák, mielőtt még a gondolatát megragadták
volna. Nézte a rózsákat, a fehér, szűziesen fehér rózsákat, a sárga,
halvány és sötétvörös rózsákat, a hús és gyöngy szinének gazdag
árnyalatait, az illatozó színek és a látható illatok tömegét s középütt
egy mély vörös szinfoltot. Olyan volt, mintha ez lett volna érzésének az
igazi szine. Visszafordult a kirakathoz és belebámult. Nagyon szép volt,
kétségtelenül, de mi volt igazában, a mi őt úgy vonzotta? Azután úgy
jött rá, mintha magától értetődnék, hogy mi a teendője. Ezt akarta. Ez
volt az érv, a melynek hatni kellett, annál is inkább, mert ez elüzte
volna azt az érzést, hogy valamelyikük az önmegtartóztatás kellemetlen
érdemét követeli magának, a mi az állandó feszültség egyik oka volt
közöttük. A rózsákat Ethel teljesen váratlanul kapja meg s bizonyára új
szerelemre lobban tőlük.