Mindezek után azonban a rózsás szerelmeskedés, az esküvő és az
epithalamium nem egyebek a hajnalhasadásnál, melyet a sokkal hosszabb
ideig tartó nappali világosságnak a fárasztó munkája követ. Bármennyire
akarjuk is állandósítani ezeket a gyönyörű pillanatokat, elhalványodnak
és irgalmatlanul elhagynak bennünket s nem is térnek vissza és nem is
újulnak meg, csak az ostobák számára, az olcsó panorámák
látószekrényeiben és a sötét és elhomályosított szobák utánzataiban. A
mi korunkban legalább nem. A mi fiatal párunk is, mikor kiemelkedett a
félhomálynak és a hajnali csillagoknak a légköréből, feje fölött komoran
szürkének látta az eget és először látta meg egymást tisztán, hétköznapi
megvilágításban.
Talán szebb tanuságot tenne Lewisham lelki világának finomságáról, ha
fokozatos és méltóságteljes kihülésről, az elkedvetlenedés kis jeleinek
önfeláldozó eltitkolásáról és a szentimentális légkör kedves
megőrzéséről lehetne beszámolnunk s ha csak így tértek volna át a
nappali világosságra. Fiatal párunk azonban nagyon nyers volt ehhez.
Egymást megértésük hiányának első jeleit már megirtuk, de fárasztó és
kellemetlen volna minden árnyalatában ismertetni a hangulat
nyomról-nyomra való kiélesedését. Haragra lobbantak és szóvitákba is
keveredtek ugyanis. Az állandóan kevesbedő tőkének és a jelentkezni nem
akaró munka izgatott keresésének az aggodalma nehezedett rájuk. Ethelre
nyomasztólag hatottak a barátságtalan környezetben magányosan töltött
hosszú órák is. Teljesen jelentéktelen dolgokból nézeteltérések
támadtak. Egy éjjel Lewisham mérhetetlen keserűségében álmatlanul
feküdt, mert meggyőződött róla, hogy Ethel egy szemernyit se törődik az
emberiség jóvoltával, sőt mi több, az ő szoczializmusát agyrémnek és
ostobaságnak nevezte! Egy szombat délután kedvező kilátások között
indultak sétára s felhevülten és haragosan, élesen feleselve és szaporán
visszavagdosva tértek haza, – az Ethel kedvencz regényeinek társadalmi
rajzaiból kifolyólag. Valami megmagyarázhatatlan oknál fogva Lewisham
ezeket az olcsó regényeket kimondhatatlanul gyűlölte. Ezek a szóváltások
a legtöbb esetben puszta czivódások voltak ugyan s az őket követő
kölcsönös némaság és feszültség előbb vagy utóbb hallgatólagos vagy
kifejezett kibékülésben végződött, de egyszer-kétszer a „kibékülés“ csak
felszakította a behegedt sebet. A mellett mindig, minden egyes
czivódásnak visszamaradt bizonyos nyoma, mely életük másik oldaláról
egyre jobban tüntette el a romantikus színek megmaradt emlékeit.
Munka nem akadt és két jelentéktelen semmiséget leszámítva, egyiküknek
jövedelme sem emelkedett hosszú öt hónapon keresztül. Egy ízben Lewisham
tizenkét shillinget nyert egy pennys hetilapnak a pályázatán, három
izben pedig számot sem tevő kis gépírási munka került egy poétától, a ki
valószinüleg az _Athenaeum_ hirdetését olvasta. A költőt Baynes Edwin
Peaknak hívták s kézírása kuszált és formátlan volt. Néhány rövidebb
költeményt küldött kis papirdarabokon azzal az utasítással, hogy
mindegyikről „különböző stilusban, szépen leírva három másolatot“ kíván,
de úgy, hogy „a lapok ne fémiratkapcsokkal, hanem a költemények
hangulatának megfelelő szinű selyemfonallal legyenek összefűzve.“ Fiatal
barátaink mindketten nagy gonddal igyekeztek megfelelni ezeknek az
utasításoknak. Az egyik költemény czíme „A madarak éneke“ volt, a másiké
„Felhőárnyak“, a harmadiké pedig „Eryngium“, de Lewisham úgy vélte, hogy
összefoglalóan „Badarságok“ czímet lehetne nekik adni. Fizetség gyanánt,
a postai szabályok áthágásával, a költő boríték alatt egy fél
sovereignes aranyat küldött, kérve Ethelt, hogy a különbözetet tartsa
meg jövő alkalmakra. Rövid idő mulva a költeményeknek erősen átdolgozott
példányait a költő személyesen hozta el, mindegyiknek borítéklapján
ezzel a talányszerű utasítással: „Ez a stílus megfelel, de ha lehetne,
még inkább ebben a formában.“
Lewisham nem volt otthon, de Ethel személyesen nyitott ajtót és így a
fedőlapra írt utasítás feleslegessé vált.
– Még egészen gyerek, – mondta Ethel, mikor a találkozásról beszámolt
Lewishamnak, a ki érdeklődött iránta. Mindketten úgy érezték, hogy
Baynes Edwin Peak fiatalsága valamit levont a munkaadás komolyságából.
Az esküvőtől a juniusi évzáró vizsgákig Lewisham nagyon furcsa kétlaki
életet élt. Odahaza Ethel és gyötrő hajsza munkaalkalmak után, a
szüntelen izgatottság Gadowné makacsul következetes rabló számlái miatt
és más egyebek, melyeknek közepette úgy érezte, mintha rendkívüli módon
megférfiasodott volna; de ezek a jelenségek a south-kensingtoni
ifjúkorának a maradványaival váltakoztak, mintha ujdonsült férfiui
minőségét olyan időközök szakították volna meg, melyek alatt csak
fegyelmezetlen, a hozzá fűzött reményeket be nem váltó és üres
fecsegésre egyre jobban hajlandó diáknak érezte magát.
South-Kensingtonban őt a diákokat kötelességszerűen érdeklő tárgyak és
eszmék foglalkoztatták, mig a chelseai kis szobácskákban, melyek nagyon
fülledtek lettek, mikor a nyár beköszöntött s a hol Ethelnek egyre
szaporodó pennys regényei kazallá növekedtek, külön adott helyzete
jelentkezett igazi mivoltában s az eszmék a kézzelfogható valóságnak
adtak helyet.
Homályosan felérzékelte, hogy különös és szűk az a világ, melyben
férfiúvá érlelődött. Chafferyék voltak az egyedüli látogatók. Chaffery
el szokott jönni, hogy megossza velük vacsorájukat és gazságai ellenére
is, mindig szórakoztató fejtegetései s Lewisham tudományos képességei
iránt kifejezett becsülése és irigysége révén hatott Lewishamra. A mint
pedig az idő haladt, Lewisham mind több rokonszenvet érzett Chaffery
elkeseredésével azok irányában, a kik a világot igazgatják. Szinte jól
esett hallgatni, ha püspökökről és más hasonlókról beszélt. Kereken
kimondta, a mit Lewisham szépen akart kifejezni. Chafferyné – homályos,
fekete, ideges és rendetlen kis teremtés, – mindig sietve hagyta el a
házat, mikor Lewisham hazajött. Azért szokott eljönni, mert Ethel, noha
annak a hitének adott kifejezést, hogy „a szerelem mindent betölt“, a
házas életet kissé komornak és magányosnak találta, mikor Lewisham távol
volt. Sietve távozott, ha Lewisham megjött, mert Lewishamban a világgal
folytatott küzdelem bizonyos ingerlékenységet fejlesztett ki.
South-Kensingtonban senkinek sem beszélt a házasságáról, eleinte, mert
drága titoknak tartotta, később egészen más okoknál fogva. Igy a két
külön világ nem kapcsolódott egymásba. A két világ határát az iskolának
kovácsolt vas kapuja határolta és választotta el élesen egymástól.
Elérkezett azonban a nap, mikor Lewisham utólszor haladt át a kapun és
ifjúkora örökre véget ért.
Az állattani tanfolyam záró vizsgáján, a mely a heti egy guinea
jövedelemnek a végét jelentette, eléggé tisztában volt vele, hogy a
dolga rosszul sült el. Az előző napi gyakorlati vizsga estéjén
munkájában megkésett, feje kábult volt, a haja kuszált, a füle pedig ki
volt vörösödve. Az utolsó perczig haragosan küzdve ült, hogy nyugalmat
erőltessen magára és kiemelje egy földi giliszta nephridiumának a
szőrözetes csatornáját. De szőrözetes csatornák nem szoktak megjelenni
olyanoknak, a kik elkerülték a laboratóriumi gyakorlatot. Felkelt,
átnyujtotta irását a haragvó, koravén tanársegédnek, a ki oly hizelgő
módon üdvözölte őt nyolcz hónap előtt és végigment a termen a
laboratórium ajtaja felé, a hol többi diáktársai csoportosultak.
Smithers hangosan beszélt a csavarodások megállapításáról és a nagyfülű
fiú figyelmesen hallgatta.
– Na, itt van Lewisham!… Hogy sikerült neked Lewisham? – kérdezte
Smithers, nem titkolva, hogy tisztában van azzal, a mit kérdezett.
– Botrányosan, – felelte Lewisham kurtán és tovább haladt.
– Nem lesz baj a doktorátusoddal? – érdeklődött hangosan Smithers.
Lewisham úgy tett, mintha nem hallotta volna.
Heydinger kisasszony kalapját kezében tartva várakozott és Lewisham
kivörösödött szemét nézte. Lewisham el akart haladni mellette, de valami
a leány arczán még izgatott kedélyállapotában is feltűnt neki. Megállt.
– Meg tudta kapni a nephridiumot? – kérdezte.
A leány tagadólag intett a fejével.
– Lemegy? – kérdezte Lewishamtól.
– Bizonyára, – felelte Lewisham, hangjával némileg utalva Smithers
támadására.
Kinyitotta a folyosóról a lépcsőre nyíló üvegajtót. A lépcsőknek egy
fordulóján hallgatva mentek le.
– Visszajön a jövő esztendőben is? – kérdezte Heydinger kisasszony.
– Nem, – felelte Lewisham. – Nem, ide nem jövök vissza. Soha.
Megint hallgattak egy ideig.
– Mit szándékozik csinálni? – kérdezte a leány.
– Nem tudom még. Valahol kell valami megélhetést keresnem. Az egész
tanév alatt ez nyugtalanított.
– Azt gondoltam… – Hirtelen félbehagyta. – Nem megy megint vissza a
nagybátyjához? – kérdezte.
– Nem. Londonban akarok maradni. Nem tudnék mindent itthagyni, hogy
vidékre menjek. Különben is összekülönböztem a nagybátyámmal.
– Van valami terve?… Tanítás?
– Azt hiszem, tanítás. De nem vagyok bizonyos benne. A mi akad.
– Értem.
Ismét hallgatagon mentek lefelé egy darabig.
– Ön azonban, úgy hiszem, még visszajön? – kérdezte Lewisham.
– Megkisérlem a növénytant még egyszer, ha felvesznek… Az jut azonban az
eszembe, hogy az ember gyakran hall egyes dolgokat. Mi az ön czíme?… Ha
esetleg hallanék valamit.
Lewisham megállt a lépcsőn és gondolkozott.
– Tényleg, – mondotta, de nem tett úgy, mintha át akarná adni a czímét.
A lépcső végén a leány ujból megkérdezte.
– Az az átkozott nephridium, – mondta Lewisham. – Mindent kivert a
fejemből.
A Heydinger kisasszony kis noteszéből kitépett lapokon kicserélték
egymás czímét. Mikor az iskola vaskerítésén kiléptek, a leány
megszólalt:
– Én a Kensington-parkon át megyek.
Lewishamot a czímek kicserélése némileg idegessé tette és nem akarta
hallani a burkolt felhívást.
– Én Chelsea felé megyek, – felelte.
A leány egy pillanatig habozott és zavartan nézett rá.
– Akkor Isten önnel, – mondta azután.
– Isten vele, – felelte Lewisham, kalapját megemelve.
Átment az Exhibition Roadon, kezében a megtömött fényes kézi táskával,
mely most hasadásokkal volt tarkázva. Gondolatokba mélyedve haladt le a
Cromwell Road sarkáig és jobbra fordult, úgy hogy a természetrajzi
múzeum kertjén túl jól láthatta a gyakorlati tudományok iskolájának
magasra emelkedő vörös oszlopát. Sajnálkozva tekintett vissza feléje.
Biztos tudatában volt, hogy az utolsó vizsgája nem sikerült. Tudta azt
is, hogy a tudományos pályán a jövő bezárult előtte. Visszaemlékezett,
hogy miként haladt annak idején ugyanezen az úton a nagy épület felé
első ízben az életében és hogy milyen remények és elhatározások
dagasztották, mikor közeledett feléje. A szakadatlan és kitérést nem
ismerő munkának az álmai! Hová nem juthatott volna, ha meglett volna
benne az eltökélt szándék, hogy ezt a czélt megvalósítsa?…
Ugyanebben a kertben ültek ő, Smithers és Parkson egy padon, egy
megkövesedett fatörzs közvetlen szomszédságában és vitatkoztak a
szoczializmusról, közvetlenül mielőtt ő azt az emlékezetes előadását
megtartotta volna…
– Igen, – mondta csaknem fennhangon önmagának, – igen… mindez elmúlt.
Mindennek vége.
Egyszerre a természetrajzi múzeum sarka eltakarta előle az elhagyott
Alma Matert. Felsóhajtott és nekiindult a chelseai fülledt kis szobáknak
és a meg nem hódított világnak.