Lewishamnak az esti és a magántanításra irányuló kisérletei lényegükben
ideiglenes természetüek voltak. Állandóbb alkalmaztatást czélzó
pályázatai viszont az aránytalanság hibájában szenvedtek. A melbournei
tanári állás példának okáért túlhaladta az érdemeit, bizonyos szempontok
pedig kétségessé tették, hogy őt és feleségét tárt karokkal fogadják az
etoni kollégiumban. Végeredményben azonban hajlandó volt azt hinni, hogy
a south-kensingtoni diák az intellektuális sava a világnak, a ki méltán
válogathat a jó állások tömegében, melyek százötven-háromszáz fontot
jelentenek évenkint és lenézheti olyan alsóbbrendű vállalatok, mint
Oxford, Cambridge és az irodalmi Észak versenyét. Az iskolai ügynökségek
azonban, melyeket következő szombaton felkeresett, nagy mértékben
visszaéltek ezzel a hitével.
Blendershin úr első segédje az oxford-streeti szürke kis irodában olyan
leplezetlenül tárta fel a helyzetet, hogy Lewisham haragra gyulladt.
– Igazgató-tanítói állás egy alapítványi iskolában… miért nem! – mondta
Blendershin úr első segédje. – Miért nem mindjárt püspökséget?… Mit
tetszik szólni, – fordult Blendershin úrhoz, a ki tekintélyes szivarából
füstölve lépett be a szobába, – huszonegy éves, nincs semmiféle egyetemi
rendfokozata, sportban nincs képesítése, kétévi kisegítő-oktatói
gyakorlat… igazgató-tanítói állást akar egy alapítványi iskolában!
Olyan hangosan beszélt, hogy a feleknek az előszobában várakozó csapata
mindent meghallott.
– Kérem, – mondta Lewisham felhevülve, – ha ismerném az alkamazási
viszonyokat, nem fordultam volna önhöz.
Blendershin egy pillanatig szemügyre vette Lewishamot.
– Milyenek a bizonyítványai? – kérdezte Blendershin úr a segédjétől.
A segéd felolvasta a különböző „ologiák“ és „ografiák“ jegyzékét.
– Bennlakással ötven font, – mondta Blendershin úr határozottan, – ez
az, a mire ön számíthat. Hatvan a legjobb esetben.
– Mennyi? – kérdezte Lewisham.
– Talán nem elég önnek?
– Kevésnek találom.
– Bennlakással nyolczvan fontért cambridgei diplomás tanárt kaphatok és
még ő hálás nekem, – jelentette ki Blendershin úr.
– De én nem akarok bennlakással járó állást, – vetette ellene Lewisham.
– Ezidőszerint nagyon kevés állásunk van bennlakás nélkül, – mondta
Blendershin úr. – Nagyon kevés. Az állások legnagyobbrészt
hálóterem-felügyelettel járnak és sétára kell vinni a növendékeket.
– Csak talán nem nős? – vágott hirtelen közbe a segéd, miután egy
darabig figyelemmel tanulmányozta Lewisham arczát.
Lewisham szeme a Blendershin úr tekintetével találkozott.
– Az vagyok, – felelte.
A segéd csodálkozása nem ismert határt.
– Úristen, de hát akkor mit akar kezdeni! – kiálltotta Blendershin úr. –
Igaz, hogy még kemény munka áll ön előtt. De én az ön helyében
folytatnám és megszerezném a diplomámat, ha már olyan közel vagyok
hozzá. Úgy egészen másformák lehetnének a kilátásai.
Szünet.
– A dolog úgy áll, – mondta Lewisham lassan, a czipője orrát nézegetve,
– hogy valamihez fognom kell, míg megszerzem a diplomámat.
A segéd halkan fütyörészett.
– Talán szerezhetünk valami bejáró tanítói állást, – mondta Blendershin
elgondolkozva. – Olvassa még egyszer fel az írásokat, Binks. –
Figyelmesen hallgatott. – „Vallástanítást nem vállal.“ Mi ez? – Egy
kézmozdulattal félbeszakította az olvasást. – Ostobaság… Ilyen
különczködésről nem lehet szó, vegye tudomásul. Húzza ki… Egyetlen angol
középfokú iskolában nem kaphat állást, ha kijelenti, hogy vallástanítást
nem vállal. Ilyesmi magától értetődik… Ne is beszéljünk róla… Maga nem
hisz… hát ki hisz? Százan és százan vannak ugyanabban a helyzetben mint
ön. Tanárok, lelkészek és más egyebek. Ne is beszéljünk róla…
– De ha megkérdeznek?
– Anglikán egyház. Ebben az országban mindenki, a ki nem más felekezetű,
az anglikán egyháznak a híve… Elég nehéz lesz szereznem valamit az ön
számára ilyen nehézségek nélkül is.
– De hát ez… hazugság, – vélekedett Lewisham.
– Jogi fikczió, – felelte Blendershin úr. – Mindenki megérti. Ha ön nem
akarja megérteni, kedves barátom, semmit sem tehetek önért. Mehet
ujságírónak, vagy dokkmunkásnak. Az élettapasztalatai után ítélve,
inkább dokkmunkásnak.
Lewisham arcza majd elvörösödött, majd pedig fehérre vált. Dúsnak még
mindig nem nevezhető bajuszát sodorgatta és huzgálta.
– Kompromisszum… értse meg, – mondta Blendershin úr, jóakaratúlag
nézegetve Lewishamot. – Egyszerű kompromisszum.
Lewisham először került életében annak szükségszerűsége elé, hogy
hidegvérrel hazudjék. Egyszerre lecsúszott önmegbecsülésének rideg
magaslatáról s következő szavai már nem voltak őszinték.
– Nem igérhetem meg, hogy hazudok, ha felvetik előttem a kérdést, –
mondta fennhangon. – Nem tehetem.
– Húzza csak ki, – fordult Blendershin a segédhez. – Ilyesmit felesleges
emlegetni… Azután ön nem említi, hogy tud rajzot tanítani.
– Nem is tudok, – felelte Lewisham.
– Akkor ki kell adni a rajzmintákat és vigyázni kell, hogy ne lássák
magát rajzolni, – magyarázta Blendershin. – Ez így szokás.
– De ez nem rajztanítás…
– Az, a mit nálunk rajztanítás alatt értenek, – mondta Blendershin. – Ne
mételyezze meg az agyát pedagogiai elvekkel. Ezek teszik tönkre a fiatal
tanárokat… Írja be: rajztanítás… Azonkívül gyorsírás…
– De kérem, – tiltakozott Lewisham.
– Gyorsírás, franczia nyelv, könyvelés, kereskedelmi földrajz,
síkmértan…
– De mindezekhez én nem értek!
– Mondja kérem, – folytatta Blendershin és nyomatékos szünetet tartott a
mondata közben, – van a nejének, vagy önnek magánvagyona?
– Nincs, – felelte Lewisham.
– Nos hát akkor…?
Ujabb szünet, újabb erkölcsi zuhanással egybekötve, azután a beleütközés
egy újabb akadályba.
– De hátha rájönnek? – habozott Lewisham.
Blendershin mosolygott.
– Nem a tanítani tudás, hanem a tanítani akarás a fontos, vegye
tudomásul. Azonfelül nem is jönnek rá. Azok az igazgatók, a kikkel mi
dolgozunk, semmire se jönnek rá. Ők maguk mindezeknek a dolgoknak a
tanításához nem értenek, következésképen azt hiszik, hogy ezeket nem is
lehet tanítani. Ha nekik pedagogiáról beszél, ők a gyakorlati
tapasztalataikról beszélnek. Mindent kinyomatnak azonban a
prospektusaikba és azt akarják, hogy minden szerepeljen az órarendjükön…
Itt van például a kereskedelmi földrajz… Mi az: kereskedelmi földrajz?…
Hóbort, tisztára hóbort. Az ujságok mindenféle ostobaságot összeirkálnak
a kereskedelmi oktatásról, Devonshire herczeg kap rajta, fecseg róla a
parlamentben… azt mondja, hogy maga találta ki… nagyon a szivén viseli…
a szülők is rákapnak… az igazgatóknak valamit át kell venni belőle s
következésképen segéderőiknek tanítani kell. Ez az egészben a valóság!
– Ha másként nem lehet… – mondta Lewisham halkan és nehéz lélekzettel
nyomta el a szégyenkezését. – Tessék beírni… De kérem, nem bennlakói
állás.
– Rendben van, – hagyta helyben Blendershin. – A tudománya talán segít.
De mondhatom, hogy nehéz. Talán valami államilag segélyezett
középiskolának lehet szüksége. Egyelőre ennyit mondhatok. Hagyja itt a
czímét…
A segéd valami hangot hallatott, a mi átmenetnek tűnt fel a fütyülés és
a beszéd között.
– Díj?!
Blendershin Lewishamra tekintett és kétkedően intett a fejével.
– Előjegyzési díj, – mondta a segéd, – fél korona. Levelezési díj, előre
fizetendő, fél korona.
Lewishamnak azonban bizonyos figyelmeztetés jutott az eszébe, melyet még
Dunkerleytől kapott még a whortleyi napok alatt. Habozott.
– Nem, – mondta azután. – Előre nem fizetek. Ha kapok valamit, fizetem a
jutalékot… Ha nem tetszik…
– Mi nem dolgozhatunk hiába, – magyarázta a segéd.
– Nem is szükséges, – mondta Lewisham. – Az üzlet tiszta…
– Londonban lakik? – kérdezte Blendershin.
– Igen, – felelte a segéd Lewisham helyett.
– Rendben van, – hagyta helyben Blendershin. – A levelezési díjtól ebben
az esetben eltekinthetünk. Mindenesetre most nem vagyunk a szezonban és
pillanatnyilag nem sokat remélhet. Néha van csak változás, esetleg
husvétkor… Másról nem lehet szó… Délután. Van még valaki, Binks?
… A Maskelyne, Smith és Thrums czég magasabb rendű munkát végzett mint
Blendershin, a kinek az alsóbbosztályú magániskolák és a gyengébb
fajtájú alapítványi iskolák voltak a speczialitása. Tényleg, Maskelyne,
Smith és Thrums annyira felsőbbrendűek voltak, hogy először egyenesen
megtagadták, hogy Lewishamot könyveikben előjegyzésbe vegyék. Lewishamot
nagyon is kurtán, egy bántó előkelőséggel beszélő és öltözködő
fiatalember vallatta, kinek szeme a kihallgatás tartama alatt majnem
odatapadt a Lewisham vízhatlan gallérjára.
– Nehezen a mi esetünk, – jelentette ki és egy formulát tolt Lewisham
elé, hogy töltse ki. – Leginkább felső osztályok és előkelő intézetek…
Miközben Lewisham a formulát nagyszámú „ologia“ és „ografia“
felsorolásával kitöltötte, egy herczegi megjelenésű ifjú úr lépett be és
a bántó előkelőségű fiatalembert barátságos módon köszöntötte. Lewisham
az írás fölé hajolva is megfigyelte, hogy vetélytársa a mesterségben
hosszú szalonkabátot, patent-csattos bőrczipőt és élesre vasalt szürke
nadrágot visel. Ujabb szempontokkal kellett bővíteni a versenyről
alkotott felfogását. Az előkelő fiatalember egy szemhunyorítással
Lewisham vízmentes gallérjára irányította az ujonnan érkezettnek a
figyelmét, a ki szemöldökének a rándításával és ajkának alig észrevehető
félrehúzásával felelt.
– Választ kaptam attól a castlefordi pasastól, – mondta az ujonnan jött.
– Érdemes róla komolyan beszélni?
Miközben a castlefordi pasast letárgyalták, Lewisham átnyujtotta az
írását, melyet a kínosan előkelő fiatalember, szemét állandóan a
Lewisham vízhatlan gallérjára szögezve, nem sokat igérő tekintettel vett
át.
– Nem hiszem, hogy tehetünk valamit önért, – mondta biztatás gyanánt. –
Esetleg valami angol tanári állás lehet üresedésben. Az iskoláknál,
melyekkel mi állunk összeköttetésben, a természettudomány nem nagyon jön
tekintetbe. Klasszikus tudományok és sport, ez a mi esetünk.
– Értem, – mondta Lewisham.
– Sport, jó megjelenés, ezek a szempontjaink.
– Értem, – mondta újból Lewisham.
– Ön remélhetőleg nem nyilvános iskolában tanult? – kérdezte az előkelő
fiatalember.
– Nem, – felelte Lewisham.
– Hol végzett?
Lewisham úgy érezte, hogy az arcza kimelegszik.
– Fontos ez? – kérdezte, szemét a minden tekintetben tökéletes szürke
nadrágra szögezve.
– A mi működési körünkhöz tartozó iskoláknál igen. Ez a tónus kérdése,
tetszik érteni?
– Értem, – felelte Lewisham, új akadályok felérzékelése közben. A
legközvetlenebb érzése az volt, hogy megszökjék a jól öltözött
tanárjelölt tekintete elől. – Lesznek szivesek írni, ha van valami a
számomra, – tette még hozzá s az ajtó felé indult. Az előkelő
fiatalember a kezével legyintett neki.
– Gyakran fordulnak meg ilyen alakok maguknál? – kérdezte a jól öltözött
ifjú is, mikor Lewisham eltávozott.
– Ritkán. De nem ilyen rosszak, mint ez. Vizhatlan gallér… észrevette?
Mit szól hozzá? És az a sok „értem.“ A mellett milyen rossz a nézése és
otromba a megjelenése. Bizonyára nincs egyetlen tisztességes ruhája…
előbb elmehetne kiruházkodni! De ilyen fajtákat és kathedrai mestereket
is mindenfelé keresnek. Csak a napokban járt nálunk Rowton.
– Rowton… Pinnerből?
– Igen, Rowton, Pinnerből. Egyenesen valakit keresett, kizárólag a
tanterem számára. Azt mondta: „Valakit keresek, a ki mathematikát tudna
tanítani.“
Nevetett. A jól öltözött ifjú úr sétapálczájának fogantyúja fölött
elmélkedett.
– Akárhogyan is egy ilyenforma pasasnak az élete nem lehet valami
kellemes, – jegyezte meg. – Ha valami finomabb intézetbe kerül, a jobb
emberek rettenetesen lenézhetik.
– Azt hiszem, az ilyeneknek vastag bőr van a képükön, – mondta az
iskolai ügynök. – Uj tipus. South Kensington és a természettudományi
főiskolák százával bocsájtják őket világgá…
Lewisham még a vonakodásáról is megfeledkezett, hogy olyan vallást
tanítson, a melyben nem hisz, arra a felfedezésre, hogy az öltözködésnek
milyen fontossága van az iskola szempontjából. Kétségtelenül a nadrágja
vasalatlan volt, gyalázatosan lógott a czipőjére és ki volt gyűrődve a
térdén, a czipője pedig nemcsak erősen használt volt és formátlan, hanem
különösképen rosszul volt fényesítve is. Csuklója bántó módon
kikandikált kabátjának az ujjából, kabátgallérján nagy aszimmetriát
állapított meg, vörös nyakkendője ferdén állt és rosszul volt megkötve s
mindenekfelett az a vízhatlan gallér! Bántóan fénylett, pedig a
használat már megkoptatta s a széle hozzátapadt a nyakhoz… Mi történnék,
ha jól kiöltözve vállalkoznék a természettudományok tanítására?
Számitgatni kezdte a teljes beruházkodás költségeit. Olyan szürke
nadrágot, a minőt látott, bizonyára nehezen kaphat tizenhat shillingen
alul, a szalonkabátot pedig negyven shillingre becsülte, – esetleg még
többre is. Tudta, hogy a jó ruha nagyon drága. Poole kirakata előtt
tétovázott egy ideig, azután tovább ment. Az ügyről nem lehetett
komolyan beszélni. Átment a Leicester Squaren és végighaladt a Bedford
Streeten és elégedetlenül tekintett minden jól öltözött emberre, a kivel
találkozott.
A Danks és Wimborne ügynökség bankszerű irodát tartott a Chancery Lane
közelében. Minden tárgyalás nélkül Lewisham elé tették a kitöltendő
ajánlati lapot: „Vallás?“ kérdezte a formula. Lewisham habozott, azután
beírta: „Anglikán egyház.“
Azután a „Pedagogusok Barátjá“-hoz ment a Holbornra. A „Pedagogusok
Barátja“ hosszú szakállú, vastag és kényelmes úr volt, vékony
aranylánczczal és kövér kezekkel. Aranyszegélyű szemüveget viselt, a
modora barátságosan bizalmaskodó volt, a mi gyógyító ír gyanánt hatott
Lewishamnak megbántott érzéseire. Az „ologiák“ és „ografiák“ meglepő
udvariassággal kerültek bele a jegyzékbe.
– Azt ajánlanám, hogy szerezze meg a mi diplomáink egyikét, – mondta a
kövér úr. – Semmi nehézsége sem lesz vele. Osztályozás nincs. Még
dijaink is vannak, különböző jutalomdijaink, készpénzben.
Lewisham nem vette észre, hogy a vízhatlan gallér rokonszenves
szemlélőre talált.
– Tanfolyamokat rendezünk a különböző szaktárgyakból és vizsgát tartunk
a nevelés elméletéből és gyakorlatából. Az egyetlen elméleti és
gyakorlati vizsga a középfokú és felső oktatással foglalkozó szakemberek
számára Angolországban, – kivéve a tanári oklevelet. És mégis oly
kevesen jelentkeznek, évenkint alig kétszázan. Leginkább nevelőnők. A
férfiak inkább a vesszővel tanítanak. Angol különlegesség a vesszővel
való tanítás. Nem bírálatképen mondom, de valaminek történni kell, még
ha kissé kellemetlen is, ha az állapotok továbbra is így maradnak. Az
amerikai iskolák már különbek, a németek szintén. A mit eddig
csináltunk, nem csinálhatjuk tovább. Elmondom ezt önnek, de
természetesen nem azért, hogy akárkinek tovább adja. Szükségtelen.
Felesleges beszélni róla. Ezt meg kell jegyeznem. Mindamellett… Ön
azonban jól tenné, ha diplomát szerezne és növelné a saját értékét. Igy
javulnak a kilátásai.
Mentegetődző mosolygással, maga elé tekintve beszélt, mintha baráti
jóindulat működnék benne. Azután elhagyta az elméleti kérdéseket, rátért
az iskolai diplomák dolgára és egyéb lehetőségeket vázolt Lewishamnak.
– Szó lehet esetleg magántanításról, – magyarázta. – Mit szólna egy
kissé elmaradt fiúhoz? Néha bejáró tanerőket is keresnek, leginkább
leányiskolákhoz. Ez azonban inkább idősebb, nős emberek számára való.
– Én is nős vagyok, – mondta Lewisham.
– Miiii? – kérdezte a Pedagogusok Barátja megdöbbenve.
– Nős vagyok, – ismételte Lewisham.
– Kedves barátom, – mondta a Pedagogusok Barátja nagyon komolyan és
aranykeretes szemüvege felett nézegette Lewishamot, – kedves barátom, én
több, mint mégegyszer olyan idős vagyok, mint ön és nem nősültem még
meg. Huszonegy éves!… Régen nős már?
– Nehány hete, – felelte Lewisham.
– Nagyon különös, – mondta a Pedagogusok Barátja. – Nagyon érdekes!…
Valóban. A felesége nagyon bátor fiatal hölgy lehet… Bocsásson meg.
Tudja… Önnek csakugyan küzdeni kell, hogy valami állást kaphasson. Igaz
viszont, hogy ez a körülmény alkalmassá teszi önt a leányiskolák
számára. Ez az egy előnye megvan. Bizonyos mértékig előny.
A tisztelet, melyet a Pedagogusok Barátjából kiváltott, végtelenül jól
esett Lewishamnak. Látogatása a Medical, Scholastic and Clerical
Agencynél, melynek a Waterloo Bridge közelében van az irodája, ismét
elcsüggesztő volt. Utána hazafelé indult. Mielőtt hazaért volna,
fáradtnak érezte magát és büszkesége, hogy nős és hogy küzdelmet folytat
az ellenséges világgal, eloszlott. A vallási ügyben történt behódolása
bosszantó keserűséget hagyott vissza, a ruházat problémája pedig
egyenesen kínosan hatott. Még mindig távol állt annak leplezetlen
beismerésétől, hogy piaczi értéke erősen alatta van évi száz fontnak, de
lassankint ez a meggyőződés kezdett teret foglalni az agyában.
Szürke nap volt, kellemetlen hideg szél fujt s egyik czipőjében egy szög
fájdalmas módon tört elő. Egyes vad feleletek és vészes elszólások a
legutóbbi növénytani vizsgálat alkalmával, melyeket eddigelé feledéssel
tudott borítani, erőszakos módon követelték, hogy rájuk gondoljon.
Házassága óta első izben érezte a balsiker intéseit.
Mikor hazaérkezett, rögtön le szeretett volna ülni a kis nyikorgó székbe
a kandalló mellett, de Ethel az ujonnan vásárolt irógép mellől kitárt
karokkal futott feléje és megakadályozta.
– Nagyon unatkoztam, – mondotta.
Lewisham megfeledkezett az üdvözlésről.
– Nem voltam szórakozni, hogy neked okod lehessen a zúgolódásra, –
mondta olyan hangon, mely teljesen új volt Ethel előtt. Kibontakozott a
felesége karjából és leült. Észrevette a megütköző kifejezést a felesége
arczán.
– Nagyon el vagyok fáradva, – mondta mentegetődzésképen. – Egy
kellemetlen szög is van a czipőmben, melyet ki kell húznom. Kellemetlen
mesterség ezeknek az ügynököknek a felhajszolása, de mindenesetre jobb,
ha az ember maga megy és felkeresi őket… Hogy töltötted te az idődet?
– Jól, – felelte Ethel, az urát nézegetve, – Fáradt vagy. Akarsz egy
teát?… Engedd, hogy én vegyem le a czipődet. Igen… én veszem le.
Csengetett, kisietett a szobából, teáért kiáltott ki az előcsarnokba,
bejött, előszedte Gadowné idomtalan párnáját és kezdte kifűzni a czipőt.
Lewisham hangulata megváltozott.
– Valóságos kincs vagy, Ethel, – mondotta. – Akasszanak fel, ha nem vagy
az. – Mikor a czipőfűző engedett, előrehajolt és megcsókolta Ethel
fülét. A kifűzés félbeszakadt és gyengédségekkel halmozták el egymást.
Nemsokára már papucsban ült egy csésze teával a kezében, Ethel pedig a
kandalló előtti szőnyegen térdelve, arczán a tűz visszfényével,
elmesélte, hogy délután milyen feleletet kapott az _Athenaeum_-ban
közzétett hirdetésére.
– Nagyon örülök neki – mondta Lewisham.
– Regényiró, – magyarázta Ethel, a büszkeség csillogásával szemében,
miközben átnyujtotta a levelet. – Holderness Lukács, a „Bűnkemencze“ és
más regények szerzője.
– Elsőrangú, – mondta Lewisham némi irigységgel és előrehajolt, hogy a
tűz fényénél elolvassa a levelet.
A levélíró czíme Indd Street volt, Euston Road közelében. A levél
előkelő papiron volt irva, gyakorlott, kerek kézírással, milyent egy
regényirónál el lehet képzelni.
„Tisztelt asszonyom, – hangzott a levél, – ajánlott csomagban el
szándékozom önnek küldeni egy háromkötetes regényemnek a kéziratát.
Mintegy kilenczvenezer szó lehet, a pontos számlálás azonban az ön
feladata…“
– Hogy számoljam én azt meg? – kérdezte Ethel.
– Majd megmutatom, – magyarázta Lewisham. – Az egész nem nehéz.
Megolvasod a szavakat három vagy négy oldalon, megállapítod az átlagot
és megszorzod az oldalak számával.
„… Mielőtt azonban így járnék el, megfelelő biztosítékot kell nyernem,
hogy midőn művemet önnek adom át, bizalmamban nem csalatkozom és hogy az
ön munkája a szükséges magas kvalitást fogja mutatni…“
– Kissé kellemetlen, – mondta Lewisham.
„… Következőleg referencziákat kell kérnem…“
– Nagyon kellemetlen, – jegyezte meg Lewisham. Talán az a szamár Lagune…
De mi ez? „… vagy esetleg referencziák hiányában biztosítékot…“ Ez még
sokkal okosabb, úgy hiszem.
A biztosíték feltünően csekély volt, mindössze egy guinea. Épen ez
adhatott volna okot a kétkedésre s ha a dolgozni vágyó Ethelben a
segítség és remény vágya nem lett volna olyan erős, talán fel is tűnt
volna.
– Ha csekket küldünk neki, megmutatjuk, hogy bankbetétünk van, –
mondotta Lewisham, kinek bankszerű működése még elég új volt ahhoz, hogy
büszkélkedjék vele. – Csekket küldünk neki. Az bizonyára teljesen
megnyugtatja.
Este, miután a guineás csekket feladták, a kilátások még jobban
megjavultak, mikor a Danks és Wimborne czégtől egy levél érkezett,
rettenetes módon litografált jegyzék kiséretében. Az előjegyzések mind
bennlakó állásokra vonatkoztak, melyek nyilvánvalóan nem feleltek meg
Lewishamnak, mindamellett megérkezésük bátorító biztatást nyujtott arra,
hogy a dolog megindult s hogy az ostromolt világnak vannak ingadozó és
megdönthető védelmi pontjai. Azután, közbe-közbe átölelve Ethelt, előző
évi jegyzeteinek ismétléséhez látott, minthogy a növénytannak legutóbb
történt befejezése után, a haladottabb állattani tanfolyam, a
Forbes-éremnek az utolsó próbája, volt kezdetét veendő. Ethel ezalatt
legjobb kalapját hozta ki a másik szobából, hogy diszítésén némi
átalakitásokat végezzen. A kis széken ült, mig Lewisham, jegyzeteit
szétteregetve maga előtt, az asztalnál foglalt helyet.
Egyszerre, a mint Ethel búzavirágjainak rendezgetési kisérletei közül
felpillantott, azt látta, hogy Lewisham már nem olvas, hanem merően az
asztalterítő közepére bámul és kifejezhetetlen szomorúság honol a
szemében. Ethel megfeledkezett a búzavirágjairól és az urára meredt.
– Fiacskám! – szólalt meg rövid szünet után.
Lewisham megrezzent és felpillantott.
– Nos?
– Miért néztél olyan nyomorúságosan?
– Nyomorúságosan néztem?
– Igen… és haragosan.
– Épen arra gondoltam, hogy szeretnék egy püspököt vagy más effélét
olajban megfőzni.
– Miért?
– Miért?… Mert ők nagyon ismerik, a mi ellen prédikálnak: tudják, hogy
sem nem ostobaság, sem pedig gonoszság, ha valaki nem hisz és ha nem
hisz, nem is bántó másokra nézve; teljesen jól tudják, hogy valaki lehet
olyan becsületes, mint a nap, derék és tisztességes, tisztességes minden
tekintetben, ha nem hisz abban, a mit ők tanítanak. Tudják azt is, hogy
az embernek a becsületébe vág, ha azt követelik tőle, hogy úgy tegyen,
mintha hinne. Akármit is. És mégsem cselekszenek így. Azt hiszem, hogy
részt követelnek mindenkinek a becsületéből. Ha valaki gazdag, nem
alázzák meg, még ha nevet is a tanításukra. A csengő aranyat elfogadják
az üzleti vállalatoktól és az egészségtelen házak jövedelméből. De ha
valaki szegény és nem jelenti ki, hogy hiszi azt, a miben közülök is
sokan alig hisznek, egy ujjukat sem mozdítanák meg, hogy segítsék az
őket követő tömeg ostobaságával és tudatlanságával szemben. Ebben a
mostoha-atyádnak meglehetősen igaza volt. Tudják, hogy mi történik
körülöttük. Tudják, hogy ez hazugságot és szélhámoskodást jelent nagyon
sok emberre nézve, de nem törődnek vele. Miért is törődnének? Nekik ez
nagyon megfelel. Ha ők megromlottak, miért ne legyenek azzá mások is?
Lewisham, miután a püspököket állította bűnbakul a saját erkölcsi
szépséghibájáért, hajlandó lett volna még a czipőjében levő szöget is az
ő közreműködésüknek tulajdonítani.
Lewishamné megdöbbenve nézett rá. Megértette az urában duló vihart.
– Nem vagy talán – kérdezte és eltompította a hangját, – _hitetlen?_
Lewisham komoran intett a fejével.
– Te nem vagy az? – kérdezte.
– Nem, – mondta Lewishamné.
– De hiszen nem jársz templomba, nem…
– Nem járok, – felelte Ethel és még bizonyosabb hangon tette hozzá, – de
azért nem vagyok hitetlen.
– Keresztény vagy?
– Azt hiszem, hogy igen.
– De a keresztény… Mit hiszel tulajdonképen?
– Hogy igazat kell mondani, jót kell cselekedni, nem szabad másoknak
ártani és őket megsérteni és minden egyebet.
– Ez még nem kereszténység. Keresztény az, a ki hisz.
– Én ezt értem kereszténység alatt, – felelte Lewishamné.
– Ilyenformán mindenki keresztény, – jelentette ki Lewisham. – A jót
mindnyájan jónak és a rosszat mindnyájan rossznak tartjuk.
– De nem mindnyájan cselekszünk is így, – mondta Lewishamné és megint a
búzavirágokat vette a kezébe.
– Nem, – hagyta helyben Lewisham, kit kissé lehangolt a vitatkozásnak
asszonyos módja. – Bizonyára nem cselekszünk így mindnyájan.
Egy pillanatig a feleségét nézte. – Ethel feje kissé félre volt hajolva,
szemét pedig a búzavirágokra szegezve, – és lelkében különös
felfedezések ébredeztek. Majdnem azon volt, hogy újra megszólaljon, de
helyette ismét a jegyzeteibe merült.
Rövidesen az asztalterítő közepén dobolt a kezével.
*
Másnap Holderness Lukács úr megkapta az egy guineáról szóló csekket.
Szerencsétlenségre a csekk keresztezve volt. Egy pillanatig elmélkedett,
azután tintához és tollhoz nyúlt és Lewisham gondatlan egyesét ötösre
javította ki és a le nem itatott írást maga elé tartotta, hogy
megbirálja.
Karcsú, halavány, jó megjelenésű, hosszú fekete hajú embert ismerünk meg
benne, szinte bántóan komor, félig egyházi szabású ruhában. Nagy
gondossággal végezte a kijavítás munkáját. Azután a csekket átvitte a
fűszereséhez. A fűszeres gyanakodva nézegette az utalványt.
– Váltsa be, – mondta Holderness Lukács úr, – ha a legkevésbbé is
kételkedik. Váltsa be. Én nem tudom, hogy kicsoda-micsoda az illető.
Tőlem akár szélhámos is lehet. Nem felelhetek érte. Mutassa be a
csekket, majd elválik. Nekem addig ne fizesse ki. Én várhatok. Majd
benézek egy-két nap mulva.
– Rendben volt, ugyebár? – kérdezte Holderness Lukács úr közömbös hangon
két nap mulva.
– Teljesen, – mondta a fűszeres, megnövekedett tisztelettel és négy
fontot, tizenhárom shillinget és hat pencet fizetett ki neki.
Holderness Lukács úr, miután beható érdeklődéssel szemlélte végig a
fűszeres boltját, rögtön kedvet kapott és megvett egy doboz
lazaczkonzervet. Azután kilépett a boltból, kezében tartva a megmaradt
pénzt. Ruhájának zsebei ugyanis ócskák voltak és megbizhatatlanok. Utána
a péknél friss kenyeret vásárolt.
Mihelyt kilépett az üzletből, hatalmas darab kenyeret tömött a szájába
és eszegetve haladt tovább. A falat akkora volt, hogy rágcsáló szája a
legfurcsább módon eltorzult. Erőlködve nyelte le, nyakát közben
nehányszor kimeresztve. Bekanyarodott az Indd Street sarkán, a hol ujra
nagyot harapott a kenyérből. Többé sem e regény olvasói, sem Lewishamék
nem hallanak róla.