Következett sebtében a tanuk kifizetése s Lewisham ismét Ethel mellett
volt. Az arcza ragyogott. A félünnep délutánján hazafelé tartó munkások
özöne töltötte meg az utczát. A lépcsőkön néhány rizsszem hevert, mely
valamelyik nyilvánosabb jellegű esküvőről maradt ott.
Egy kritikus tekintetü kis leány kíváncsian mérte végig az új párt és
valami megjegyzést tett csibészképű barátjának.
– Nem lehet, – mondta a csibészképű. – Ezek csak kérdezősködni voltak
odafönt.
A csibészképű, úgy látszik, nem nagyon tudott ítélni az arczokból.
Lewisham és Ethel a nyüzsgő utczákon visszamentek Vauxhall állomásra.
Közben csak keveset beszéltek. Az állomáson Lewisham, olyan közönyös
modorban, a minőre csak képes volt, két külön jegy bemutatása mellett
kiváltotta holmijukat a ruhatárból és egy bérkocsira helyezte. Az ő
podgyásza a bakra került, de az Ethel holmiját tartalmazó kis barna
táska elég kicsiny volt ahhoz, hogy velük szemben elférjen.
Méltóztassanak elképzelni a meglehetősen rozoga négykerekű alkotmányt, a
sárgára festett ládával és a viharvert táskával, Lewisham úrral és
minden vagyonával, a kétségbeejtően baktató lóval, a _sotto voce_
káromkodó és ostorával dolgozó, ócska, fejvédős köpenybe öltözött,
tiszteletreméltóan kopott kocsissal. Mikor a regény két fiatal hőse
ismét helyet foglalt a kocsiban, modoruknak bizonyos merevsége ismét
felengedett és kezük szorongatása ujból erősebben megkezdődött.
„_Lewisham_ Ethel“, – ismételte Lewisham többször egymásután, a mit
Ethel „kis uram“-mal és „uracskám“-mal viszonozott s keztyűjét lehúzva,
tüntetőleg szemlélte a gyűrűjét. Azután a gyűrűt meg is csókolta.
Megállapodtak, hogy nem fogják elárulni, hogy egészen új házasok s
megfelelő körülményességgel úgy határoztak, hogy Lewisham feltűnő
közönyösséggel fogja kezelni Ethelt, ha megérkeznek lakásukba. A német
háziasszony barátságos mosolylyal az előszobában fogadta őket,
érdeklődött, hogy kellemes napjuk volt-e s bőbeszédűen a legnagyobb
kényelmet igérte nekik. Lewisham segített a piszkos mindenes leánynak
felhozni a podgyászokat, nagy elhatározással harmadfél shillinget
fizetett a kocsisnak és követte a hölgyeket a fogadószobába.
Ethel csodálatraméltó öntudattal felelgetett Gadowné kérdéseire, követte
őt a közbenső ajtón a másik szobába és élénk érdeklődést mutatott egy új
rúgós matrácz iránt. Közben az ajtó bezárult. Lewisham az első szobában
járt fel-alá, bajuszát ránczigálta és úgy tett, mintha az olajnyomatokat
nézegetné. Remegésen kapta rajta magát…
A piszkos mindenes leány ujból megjelent a sülthússal és
konzerv-lazaczczal, melynek elkészítésére Lewisham Gadownét megkérte. Az
ablakhoz ment, kibámult rajta, hallotta az ajtót becsukódni a leány
mögött s a zajra fordult meg, mikor Ethel megjelent az ajtóban.
Ethel rögtön otthonosan érezte magát. Mindezideig Lewisham kabát és
kalap nélkül csak egy izben látta őt, egy bizonytalan, drámai jelenet
alkalmával. Ezúttal puha, sötétvörös anyagból készült kis blúzt viselt,
karján és szép nyaka körül fehér fodorral. Hajának fürtei és selymes
szálai a csodák új országa volt Lewisham számára. Milyen finom és édes
volt a tekintete, mikor habozva megállt! Bájos pillanatai az életnek!
Lewisham két lépést tett feléje és kitárta a karját. Ethel a bezárt
ajtóra pillantott és tétovázva közelített feléje…