Az esetet követő szerda délután, közvetlenül a növénytani vizsgálat
előtt, Smithers Lewishamot a nagy egyetemi könyvtárban a British
Encyclopædia egyik kötetének olvasása közben figyelte meg. Mellette a
Whitaker Almanach, egy nyitott notesz, a Contemporary Science Series
egyik kötete és a Science and Art Department czímtára feküdt. Smithers,
a ki mélyen érezte Lewisham felsőbbségét a vizsgálatok szempontjából
értékes adatok összegyüjtésében, nehány perczig azon tépelődött, hogy a
Whitaker Almanach miféle értékes útmutatásokat rejtegethet a növénytan
hallgatói számára és hazatérve belemerült háziasszonya példányának
tanulmányozásába. A valóságban azonban Lewisham nem növénytant tanult,
hanem a házasságkötés módját tanulta a legjobb szerzők alapján. (A
Contemporary Science Series kötete Letowneau könyve volt, „A házasság
fejlődése.“ Kétségtelenül nagyon érdekes munka, de pillanatnyilag nem
sok volt a gyakorlati értéke.)
Whitakerből Lewisham megállapította, hogy a házasságkötés költsége a
kerületi anyakönyvi hivatalban, egy héten belül 2 font 6 shilling és 1
pence, vagy 2 font 7 shilling és 1 pence, – a tételek egyike kétes volt,
– a borravalókat természetesen nem számítva. Az összegeket bejegyezte a
noteszába. A templomi esküvő költségei eltérőek, de különböző személyi
okokra való tekintettel lemondott az egyházi esküvőről. A hirdetés és
formaságok ugyanis nem kívánatos késedelmet okoztak volna. A végösszeget
így 2 font 7 shilling és 1 penceben állapította meg. Borravalókra 10
shillinget irányzott elő.
Utána, felesleges tüntetés mellőzésével, elővette csekkfüzetét és
betétkönyvét és további számolásba merült. Megállapította, hogy
pillanatnyilag 61 fontnak, 4 shillingnek és 7 pencenek a tulajdonosa.
Nem volt ugyan száz, mint mondta, de még mindég elég szép és tekintélyes
összeg. Más emberek már kezdtek nagy dolgokat csekélyebb
anyagieszközökkel. Eredetileg száz volt. Ha öt fontba kerül a házasság
és a hurczolkodás, körülbelül 56 fontja marad. Bőségesen elegendő.
Virágra, kocsira és nászútra semmit se szánt. Vásárolni kellett ellenben
egy írógépet, hogy Ethel is kereshessen…
– Bámulatos olcsón meg lehet csinálni, – állapította meg Lewisham, nem
egészen indokolt elragadtatással. Az ügy, elég különös módon, kissé
kalandos szinezetet kezdett ölteni, a mi azonban a legkevésbbé sem volt
kellemetlen. Lewisham hátradőlt székében és noteszát becsukva tartotta a
kezében…
Délután azonban sok dolognak kellett utánalátni. Mindenekelőtt meg
kellett keresni a kerületi anyakönyvvezetőt, utána pedig lakást kellett
találni, a hova magával viheti Ethelt, közös lakást, a hol ezután együtt
fognak élni.
A hogy az új életet elképzelte, mely oly közvetlen közel rajzolódott le
előtte, Ethelt látta maga előtt, elevenen, közvetlen közel és melegen…
Rajtakapta magát, hogy ébren álmodik. Az egyik könyvtári tisztviselő
ötlött a szemébe, a ki a terem végében íróasztalára könyökölt és a
south-kensingtoni könyvtári tisztviselők szokása szerint
papirvágó-késének a végét rágcsálta s furcsa módon őt látszott figyelni.
Lewishamnak az az érzése támadt, hogy a gondolatolvasás a világnak
legközönségesebb dolgai közé tartozik. Elvörösödött, esetlenül felállt
és az Encyclopædia kötetét visszatette a helyére.
Kénytelen volt megállapítani, hogy a lakáskeresés nehéz mesterség. Az
első kisérlet után gyanus külsejű egyéniségnek kezdte tartani magát s
azt hitte, hogy talán ez okozza a nehézséget. Választása a Brompton
Roadtól délre fekvő városrészre esett. Ennek csak az volt a hátránya,
hogy olyan házba botolhatott, melyben valamelyik diáktársa lakik… Nem
mintha ennek valami életbevágó jelentőséget tulajdonított volna. A tény
azonban az, hogy Londonban szokatlan, hogy házastársak huzamosabban
lakjanak bútorozott szobában. A kik szegények ahhoz, hogy egész
lakóházat, vagy egy lakóháznak egy emeletét béreljék, rendesen egy
háznak vagy üres lakásnak egy részét szokták kivenni. Legalább száz
bútorzatlan szobákat bérlő házaspár – természetesen
„konyhahasználattal“, – esik egyre, mely bútorozott szobában lakik.
Azzal szemben, a kinek nincs bútora, a főbérlők rendszerint veszedelmes
módon szokták emelni az anyagi igényeiket. Az első szobaadó asszony, a
kinél Lewisham kísérletet tett, kijelentette, hogy nem szereti a
hölgyeket, mert nagyon sok kiszolgálást kívánnak; a másodiknak ugyanaz
volt a veleménye; a harmadik Lewishamot nagyon fiatalnak találta ahhoz,
hogy férj legyen; a negyedik csak „magányos uraknak“ volt hajlandó
bérbeadni a szobáit. Az ötödik ravasz modorú fiatal nő volt, a ki
mindent tudni akart arról, a kit házába fogad és Lewishamot fürkésző
keresztkérdéseknek vetette alá. Mikor pedig valami füllentést, vagy
olyasfélét sejtett meg nála, azt a véleményt fejezte ki, hogy az ő
szobái „aligha felelnek meg“ és barátságosan kitessékelte Lewishamot.
Lewisham egy darabig fel-alá sétált az utczán, hogy fülét és arczát
lehűtse, azután újra kezdte a kísérletezést. A következő háziasszony
borzasztó és egyúttal szánalmas teremtés volt. Egészen szürke volt a
piszoktól és arczáról erősen lerítt a piszok, a fáradság és munka.
Mocskos főkötője egészen félre volt csúszva. Lewishamot nagyon kopottas
szobába vezette az első emeleten. „Zongora-használattal“, – jelezte, egy
rongyos, szürke selyemmel leterített bútordarabra mutatva. Lewisham
felnyitotta a billentyű-fedelet és megszólaltatta a szakadozott húrokat.
Mégegyszer körülnézett a barátságtalan helyiségben. „Tizennyolcz
shilling“, – mondotta az asszony. – „Köszönöm… Majd értesítem“. Az
asszony ajkát lebiggyesztve mosolygott és fáradtan az ajtó felé indult.
Lewishamot pillanatnyi sajnálkozás fogta el, de nem érdeklődött tovább.
A következő háziasszony megfelelt. Tiszta megjelenésű, rendesen öltözött
német nő volt, lenszőke hajfodrokkal. A szó szaporán pergett az ajkán s
a legtöbb kifejezését angolul is meg lehetett érteni. Tizenöt shillinget
kért a földszinten egymásba nyíló parányi hálószobáért és kis nappali
szobáért és a vele járó kiszolgálásért. Egy „szenes katlan“ hat pence, –
a vödör valószinüleg nem szerepelt az angol szókincsében. Hitetlenül
nézett, mikor Lewisham nősnek mondotta magát. Habozást azonban nem
ismert. „Akkor tizennyolcz shilling“, – mondta rendületlen nyugalommal.
Lewisham újból szemügyre vette a szobákat. A szobák tisztának látszottak
s a nyereménytárgy-jellegű vázák, a megfakult, aranykeretes
olajnyomatok, két szobadísz gyanánt alkalmazott terítő és a hálószoba
helyett az ebédlőbe szorított fiókos szekrény megnyerték a tetszését.
– Jövő szombattól kezdve kiveszem, – jelentette ki.
Az asszony biztosnak jelezte, hogy jó viszonyban lesznek és ajánlotta,
hogy rögtön kiadja Lewishamnak a számlakönyvét. Közbevetőleg
megjegyezte, hogy előző bérlője kapitány volt és három esztendeig lakott
nála. (Lakáskeresés alkalmával még véletlenül sem lehet hallani
bérlőkről, a kik rövidebb ideig laknának valahol.) Azután kisietett és
kis, pennys számlakönyvvel, egy üveg tintával és rettenetes mocskos
tollszárral tért vissza; a füzet borítékára ráírta Lewisham nevét, első
oldalán pedig nyugtázta tizennyolcz shilling felvételét. Kétségtelenül
nagy üzleti érzékű nő volt. Lewisham fizetett s az ügylet megköttetett.
Az asszony még kijelentette, hogy bizonyára jól fogják magukat nála
érezni és udvariasan az utczai ajtóig kísérte Lewishamot.
Lewisham azután Chelseaba tartott és az anyakönyvi hivatalban egy atyai
kinézésű úrral bocsátkozott tárgyalásba. Az atyai kinézésű úrnak pufók
volt az arcza és szemüveget viselt. A modora kellemes volt, de teljesen
hivatalos jellegű. A kérdezősködőnek minden mondatát visszhang gyanánt
ismételte.
– Miben lehetek szolgálatára? Házasodni akar! Engedélylyel?
– Engedélylyel.
– Engedélylyel!
És így tovább. Felnyitott egy nagy könyvet és szép írással bejegyezte az
adatokat.
– A hölgy életkora?
– Huszonegy.
– Nagyon megfelelő életkor… hölgyeknél.
Lewishamnak figyelmébe ajánlotta, hogy vegyen gyűrüt és figyelmeztette,
hogy két tanura van szüksége.
– Igen, – hebegett Lewisham.
– Mindig vannak, a kik készek a tanuságot vállalni, – mondotta az
anyakönyvvezető. – Az illetők már megszokták az ilyesmit.
Csütörtököt és pénteket Lewisham feltünően jó hangulatban töltötte el. E
napok alatt a jövőnek feláldozása nem látszott őt zavarni. A kétkedés
egy időre eltűnt az egyéniségéből. Kedve lett volna, hogy tánczoljon a
folyosókon. Különös módon felelőtlennek érezte magát és kellemetlen
jókedvet mutatott, mely senkinek sem nyerte meg a tetszését. Heydinger
Alicenak minden ok nélkül sok hasonló szerencsés napot kívánt s a
menzában egy kalácscsal vette czélba Smitherset s a képzőművészeti
iskola egyik tisztviselőjét találta el. A sértés után első pillanatban
bűnbánatot érzett, de a következő perczben a sértést még tetézte azzal,
hogy keresztülment a termen és kihívó módon kérdezte, hogy nem látta-e
valaki a kalácsát. Az egyik asztal alá bújt és megtalálta a kalácsot, az
egyik női művésznövendéknek a széke alatt meglehetősen piszkos, de ehető
állapotban. Smithers mellett ült le, hogy megegye és vitába bocsátkozott
a képzőművészeti iskolai tisztviselővel. A képzőművészeti tisztviselő
azt mondta, hogy a tudományos főiskola hallgatóinak a viselkedése
kiállhatatlan és azzal fenyegetődzött, hogy az ügyet a menzai bizottság
elé viszi. Lewisham azt felelte, hogy nagyképűség így felfujni ilyen kis
dolgot és azt ajánlotta, hogy a képzőművészeti tisztviselő vágja az
ebédjét, – sült hús és babpudding – a termen keresztül hozzá és így
szerezzen magának rögtönös elégtételt. Azután bocsánatot kért a
tisztviselőtől és kellő részletességgel megmagyarázta, hogy nagyon
távoli és nehéz volt a dobás, melyet megkísérlett. A tisztviselő még
evett valamit és megivott egy pohár sört és a vita befejeződött. Délután
azonban Lewishamnak erős megszégyenítésben volt része. Heydinger
kisasszony nem akart szóba állni vele.
Szombaton reggel, levélben hirtelen rosszullétet adva okul, Lewisham
távol maradt az iskolából s minden földi javát Vauxhall állomás
ruhatárába szállította. Chaffery nővére Tonghamban lakott, Farnham
közelében s Ethelnek, a kinek Lagune egy hete felmondott, ezen a napon
kellett siránkozó anyjának felügyelete mellett útra kelni, hogy
megkezdje új rabszolgaságát. Abban állapodtak meg, hogy vagy Farnhamban,
vagy pedig Wokingban kiszáll, a mint az alkalom kínálkozik s visszajövet
Vauxhallban találkozik Lewishammal. Így Lewishamnak meghatározatlan
ideig kellett a középső perronon őrt állani.
Először a nagy kaland jókedvre hangolta. Azután, mikor már sokáig várt a
perronon, filozofikus hangulatba merült, mely teljesen kikapcsolta őt a
világból. Az egyik utasnak a bőröndje mellett egy csomag gyökerestől
kiásott növényt pillantott meg s ez a látvány groteszk hasonlatot
ébresztett benne. Az ő gyökerei, földi javai, lent vannak a földszinten,
a ruhatárban. Milyen gyenge valami is ő tulajdonképen. Egy könyvekkel
teli láda, egy ruhás koffer, néhány bizonyítvány, papirrongy, itt-ott
egy-egy jegyzet, nem túlságosan erős test és körülötte az emberek
végtelen tömege, ellene a mérhetetlen világ. Vajjon egy lelket kivéve,
törődnék-e valaki vele, ha elpusztulna? És mérföldnyi távolságban talán
az is csak kevéssé és elveszően gondol reá…
Vajjon sok baja lesz-e Ethelnek a podgyászával? Hátha a nénije elébe jön
Farnham Junctionig, hogy vele találkozzék? Hátha valaki ellopja az
erszényét? Hátha későn talál jönni! Az esketés két órára van kitűzve!
Hátha egyáltalán nem jön! Miután három egymásután következő vonatnál
hiába várakozott, bizonytalan félelmét mélységesen nyomott hangulat
váltotta fel…
Végül Ethel mégis megérkezett, huszonhárom perczczel két óra előtt.
Podgyászát Lewisham rohanva levitte a lépcsőn, elhelyezte a magáé
mellett és a következő pillanatban egy hansomot felfogadva – első eset
volt életükben, hogy ezt a közlekedési alkalmatosságot használták, –
útban voltak az anyakönyvi hivatal felé. Lewishamnak egyes sebtében
adott utasításait kivéve, alig beszéltek egymáshoz, de szemük
izgatottságot árult el és a kocsitakaró alatt egymás kezét szorongatták.
A kis öreg úr megint nagyon hivataloskodó volt, de barátságos. A
fogadalmat előtte, egy kis feketeszakállas hivatalnok és egy hölgy előtt
tették le, a ki az épület alsó részében levetette a kötényét, hogy az
esketésnél közreműködhessék. A kis öreg úr nem beszélt sokat.
– Önök még fiatalok, – mondta lassan – és az élet együtt nehéz…
Viseltessenek szeretettel egymás irányában.
Kissé bánatosan mosolygott és barátságosan nyujtotta a kezét.
Ethel szeme csillogott s úgy érezte, hogy szólni nem tud.