Majdnem három óra volt és a biologiai laboratoriumban már égtek a
lámpák. Az osztály beretvával buzgón metszeteket vagdosott egy páfrány
gyökeréből mikroszkopikus vizsgálat czéljaira. Egy békaképű hallgatag
fiú, sajátköltséges diák, a ki egyébként nem játszik szerepet ebben a
történetben, feszült figyelemmel dolgozott s szerény, némi megerőltetést
eláruló kifejezése még a szokottnál is hasonlatosabbá tette a békához.
Heydinger kisasszony mögött, a ki megint elhanyagolt és rendetlen volt,
mint azelőtt, egy hely üres volt s a mikroszkóp, szétszórt czeruzák és
füzetek elhagyatva hevertek az asztalon.
A terem ajtaján ki volt függesztve azoknak a névsora, a kik letették a
karácsonyi vizsgálatot. Első helyen az említett békaképű fiú szerepelt;
utána Smithers következett és Heydinger Alice két barátnőjének az
egyike. Lewisham neve dicstelenül csak a második csoport élén
diszelgett, Heydinger kisasszony pedig nem szerepelt a levizsgázottak
között; neve után a megjegyzés volt olvasható: „hiányzott.“ A diák így
szokta megfizetni a gyöngédebb érzelmeket.
Lewisham ugyanekkor a múzeum Rafael-képeinek szentelt termének tágas
magányosságában ült, komor gondolatokba merülve. Keze öntudatlanul
kétségbe nem vonható bajuszát huzogatta s különösen azokat a szálakat
válogatta ki, melyek elég hosszúak voltak, hogy rághassa őket.
Lewisham a helyzetét igyekezett világosan áttekinteni. Hogy veresége
erősen sajgott, még nem nagyon bizonyította lelki higgadtságát. A
vereség árnyéka ráborult mindenre, kiirtotta büszkeségének érzetét,
befeketítette dicsőségét és mindent más világításba helyezett. A
szerelmeskedésnek kedves mozzanata hátraszorult lényének valamelyik
rejtett szögletébe. Vad ellenszenvet érzett a békaképű fiú irányában.
Úgy érezte, hogy Smithers is megcsalta őt. Haragudott, nagyon haragudott
a biflázókra és magolókra, a kik egész időn át az ostoba véletlennek
kitett vizsgára való készüléssel gyötörték magukat. Úgy vélte, hogy a
gyakorlati vizsga nem volt egészen igazságos, az írásbeli vizsgának
egyik kérdése pedig kívül esett a tananyagon. Biverről, Biver tanárról
az volt a véleménye, hogy rosszindulatú szamár, nemkülönben Weeks, az
adjunktus is. De mindezek a körülmények nem homályosították el
ítélőképességét annyira, hogy megfeledkezzék balsikerének igazi okáról,
arról, hogy a rendelkezésére álló estéknek, a huszonnégy órából a
tanulásra legalkalmasabb időnek legalább a fele részét napról-napra
elpocsékolta. Ez a rendszeres időveszteség állandósulni látszott nála.
Ez este megint találkozik Ethellel és az esztendő másik felére, a
növénytani tanfolyamra is megkezdi a veszedelmek halmozását. Ilyenformán
azonban, kelletlenül sorakoztatva egyik bizonytalan mentséget a másik
után, teljes világossággal éleződött ki az ellentét az Ethelhez való
viszonya és egyéni törekvései között.
Az utolsó két év folyamán minden dolga oly könnyedén sikerült, hogy
állandó felfelé emelkedését az életben biztosítottnak látta. Sohasem
jutott eszébe, mióta Ethelt felkereste a seance után, hogy e tekintetben
bármi veszedelemben is foroghatna. Most azonban erős figyelmeztetést
kapott. Megrajzolta magának a felső középosztályhoz tartozó békaképű
fiúnak a képét odahaza, kényelmes dolgozószobában, íróasztallal,
könyvszekrénynyel, ernyős lámpával, – maga Lewisham fiókos szekrényének
felső deszkáján, télikabátban, mindenféle pokróczokba csavart lábát a
legalsó fiókba dugva dolgozott, – s mindezen hihetetlen kényelem
közepette a békaképű fiú dolgozott, dolgozott, dolgozott. Azalatt pedig
Lewisham a ködös utczákon át törtetett Chelsea felé, vagy miután elvált
Etheltől, baktatott haza, tele bolondos képzelődésekkel.
Lehiggadt józansággal kezdte átgondolni Ethelhez való egész viszonyát.
Gyengédebb érzései háttérbe szorultak, de azért nem áltatta magát
hazugságokkal. Szerette a leányt, szivesen volt vele együtt, beszélt
vele, de nem ez volt minden vágya. Egy Hammersmithben hallott szónok
keserű szavaira gondolt, aki azt panaszolta, hogy a modern czivilizáczió
még a házasság elemi szükségét is megtagadja. Az erény vétekre
változott. „Félelem és remegés közepette kötünk házasságot, a
házasságban a nemiség a nőnek egyetlen szerepe s a férfi akkor jut el
szívének vágyához, mikor a szívnek a vágya már kihült.“ Ez a mondás, a
mi akkor merő szóvirágnak tetszett, most a keserű valóságnak a
köntösében elevenedett meg előtte. Lewisham érezte, hogy elágazó útak
előtt áll. Egyik oldalon a hírnév és tekintély ragyogó lépcsője, a
melyről kora ifjúkorától kezdve álmodott, a másik oldalon – Ethel.
És ha mindazonáltal mégis Ethelt választja, vajjon minők lehetnek a
kilátásai? Mire számíthat ez esetben? Kissé több vagy kevesebb séta!
Ethel is, ő is szegény volt, reménytelenül szegény és a leánynak az a
szélhámos médium volt a mostohaapja! A mellett a leánynak hiányos volt a
műveltsége, nem értette meg az ő munkáját és törekvéseit…
Hirtelen a teljes meggyőződés erejével jött rá, hogy leghelyesebb lett
volna, ha a seance után hazamegy és elfelejti a leányt. Miért is érezte
azt az ellenállhatatlan vágyat, hogy őt újra felkeresse? Vajjon a
képzelete miért fonta körül Ethelt a lehetőségeknek olyan sajátságos
szövevényével? Most ő is belebogozódott, őrületesen belebogozódott… Az
egész jövőjét feláldozta az utczai szerelmeskedés futó ábrándjainak.
Haragosan tépegette a bajuszát.
Egy kép kezdett lerajzolódni előtte, a mint Ethel, misztikus anyja és a
kétes ügyességű Chaffery őt, a ki beleakadt egy nem látható hálóba,
visszatartják a hírnévhez és tekintélyhez való fényes és sikeres
emelkedéstől. Lyukas czipő és a fogatok felfrecscsenő sara lesz az
osztályrésze egész életében! A Forbes-érem, az előmenetelnek első
lépcsője máris majdnem biztosan elveszett…
De hát miként is gondolhatott volna más egyebet? Már nevelésének
körülményei tették őt szerencsétlenné. A középosztály felső rétegeihez
tartozó fiatalembereknek ilyen ügyeit a szüleik szokták intézni s őket
minden oltalmazza attól, hogy ilyen szerelmi hóbortokba beleessenek,
mielőtt függetlenek volnának. Bizonyára ez jobban is van így…
Minden távolodott tőle. Nem csupán a munkája, a tudományos karriér,
hanem a vitaegylet, a politikai kilátás és az emberiség érdekében
végezendő munkája is… De miért ne tudná határozott lépésre rászánni
magát, épen most?… Miért ne magyarázhatná meg az ügyet Ethelnek tisztán
és világosan? Vagy miért ne írhatna neki? Ha rögtön írna neki, még az a
haszna is volna, hogy az estéjét a könyvtárban töltheti. Meg kell kérnie
Ethelt, hogy felejtse el ezeket a sétákat hazafelé, – legalább is a
legközelebbi vizsgáig. Ethelnek meg kell érteni őt. Mégis oka volt
kételkedni, hogy vajjon megérti-e?… Ez a lehetőség haraggal töltötte el.
A helyzet szépítgetése azonban nem mutatkozott czélszerűnek. Ha kifejti
neki… De miért fejtegetné ilyenformán? Ethel bizonyára nem az, a ki az
észszerűség szavára hallgat.
Lewishamot pillanatnyilag a harag öntötte el.
A séták beszüntetése azzal fenyegette, hogy megvetésben lesz része. A
leány majd megvetőleg gondol reá. Ami talán még rosszabb, valahogyan
igaza is van neki. De miért volna ő megvetendő? Miért gondolhatna reá
megvetéssel? Újra elfogta a harag.
A tekintélyes múzeumi őr, aki lopva figyelte őt és csodálkozott, hogy
egy diák miért ül leszögezve a _Lystra áldozata_ előtt, miközben az
ajkát, körmét és bajuszát harapdálja s haragos pillantásokat és bősz
tekinteteket vet erre a remekműre, azt látta, hogy Lewisham hirtelen
elhatározással felpattan, sarkon fordul és gyors léptekkel távozik a
teremből. Nem tekintett se jobbra, se balra. A lépcsőn lemenve eltünt az
őr szeme elől.
– Elment, hogy máshol kicsit több megrágni való bajuszt keressen
magának, – elmélkedett a múzeumi őr. – Úgy ugrott fel, mintha valami
megmarta volna.
Néhány pillanatnyi elmélkedés után az őr végig ballagott a termen és
szemben a képpel megállt.
– Az alakok kissé nagyok a szoba számára, – állapította meg elfogulatlan
szakértelemmel. – De hát ilyen a művészet. Hazudnék, ha elhinném, hogy
ez a másik félig ilyen jót tudna pingálni.