Az út Chelseától Claphamig és South Kensingtól Batterseaig, különösen ha
az elsőt némi kitéréssel meghosszabbítják, körülbelül egyenlő távolságú.
Egy este, közvetlenül karácsony után ezen az úton Lewishamnak két női
kollegája találkozott vele és Ethellel. Lewisham azonban nem vette észre
őket, mert épen Ethel arczát nézte.
– Láttad? – kérdezte az egyik leány, kissé csipősen.
– Ha jól láttam, Lewisham volt, – felelte Heydinger Alice, teljesen
közömbös hangon.
*
Heydinger Alice szobájában ült, melyet hugai szentélynek neveztek. A
szentély alapjában véve egyéniségét visszatükröző lakószoba volt,
melynek olcsó, ezüst-rózsás falkárpitja kaczérul kandikált ki a bútorok
között. Berendezésének legtekintélyesebb darabjai voltak a szoba közepét
elfoglaló íróasztal és az ablak melletti bizonytalanul álló
nyolczszegletes kis asztalon elhelyezett mikroszkóp. A fal mellett
könnyed diszítésükkel és szerkezeti ingatagságukkal teljesen a női
izlésnek megfelelő könyvállványok, rajtuk szépszavú költők, Shelley,
Rossetti, Keats, Browning sorozata, Ruskin tekintélyes kötetei, gyűrött
papirfedelü szocialista kiadványok, felettük tudományos szakkönyvek és
jegyzet-füzetek bőséges változatosságban. A falakon függő képmásolatok
esztétikai törekvésekről tettek beszédes tanuságot, de sajátságos
összeállításuk folytán benső jelentésüket nehéz lett volna kitalálni.
Látni lehetett ugyanis Burne Jones _Venus tükrét_, Rossetti _Angyali
üdvözletét_, Lippi _Angyali üdvözletét_ és Watts _Élet szerelmét_ és
_Halál szerelmét_. A többi fényképek között szerepelt az előző esztendei
vitaegylet tagjainak csoportképe, Lewisham kissé mosolygó arczczal a kép
közepe táján, Heydinger kisasszony pedig a lencse sugárkévéjén kívül a
jobb szárnyon. Ezúttal Heydinger kisasszony hátat fordított mindezeknek
a dolgoknak, fekete lószőrrel tömött karosszékében ült és forró
szemekkel, állát tenyerébe támasztva, a tűzbe bámult.
– Már előbb gondolhattam volna, – mondotta magában. – A seance óta
teljesen megváltozott… Valami bolti leány…
Keserűen mosolygott.
– Ugy látom, mind egyformák, – elmélkedett. – Azután kissé megtépázva
térnek vissza, mint a nő mondja _Lady Windermere legyezőjében_… Talán ő
is visszajön. Hacsak tudnám, hogy miért csalt meg? Miért járt el így
velem szemben?… Hogy csinosak és szépek legyünk… ez a mi hivatásunk.
Melyik férfi habozhat a választásában? A férfi a saját útján halad,
saját gondolataiban, saját cselekedeteiben él…
Egy időre megpihent, de arcza fokozódó feszültséget árult el. A
hüvelykujját kezdte harapdálni, először lassan, azután gyorsabban. Végül
megint keserű szavakban tört ki.
– Mennyi mindent, mennyi nagy dolgot lehet várni tőle. Ügyes, okos és
erős… Azután egy csinos arcz akad az útjába! Istenem! Miért is adtál
nekem szivet és értelmet?…
Hirtelen felugrott s összekulcsolta a kezét. Arcza eltorzult, de könnyek
nem jöttek a szemébe.
Egy pillanatra elhagyta magát. Egyik keze tétlenül lógott, a másikat a
kandalló párkányán heverő ásatag csonton pihentette. Merően belebámult a
kandalló vörös tüzébe.
– Ha elgondolom, hogy mi mindent végezhettünk volna együtt! Meg kell
őrülnöm!… Dolgoztunk, gondolkoztunk és tanultunk volna. Reméltünk és
vártunk volna. Megvetettük volna a női kicsinyeskedéseket… Rábiztam
volna magamat a férfi erejére… És most úgy kell felébrednem, mint a
balga szüzek, akik látják, hogy letellett az életük órája.
Magatartása, arczkifejezése az önmaga iránti szánalomtól meglágyult.
– Minden hiábavaló… üres semmiség… Sohasem leszek már boldog…
A jövőnek nagyszerű látománya, melyet állandóan ápolt magában, egyszerre
távolodni és tünedezni kezdett, viszont annál ragyogóbbnak tünt fel,
minél jobban elveszett a messzeségben, akárcsak az álom az ébredés
pillanatában. Helyét tisztán és élesen elkerülhetetlen
elhagyatottságának az érzete foglalta el. Kicsinynek és magányosnak,
végtelenül szánalmasnak látta magát nagy kétségbeesésében, mialatt
Lewisham szívtelenül elhagyja őt „valami bolti leánynyal“. Kicsordult
egy könnycsepp, utána a többi és végigáztatta az arczát. Megfordult,
mintha valamit nézni akart volna. A kis karosszék előtt térdre esett és
összefüggéstelenül, zokogva könyörületért és erőért esedezett Istenhez.
*
Másnap a biologiai tanfolyamon az egyik leány azt a megjegyzést tette,
hogy megint a „lompos Heydinger“ támadt fel. Barátnője körüljártatta
tekintetét a laboratoriumban.
– Szomorú kis feltámadás, – állapította meg. – Csakugyan… nem volnék
képes a hajamat úgy viselni.
Fürkésző szemmel vizsgálta tovább Heydinger Alicet. Megtehette, mert
Heydinger Alice, gondolatokba mélyedve, a deczemberi ködöt bámulta a
laboratorium ablakánál.
– Nagyon halavány, – mondta a leány, a ki először beszélt. – Szeretném
tudni, hogy a sok tanulástól van-e?
– Egyre megy, ha attól van is, – mondta a másik. – Tegnap megkérdeztem
tőle, hogy mik a szilárd részek a metszetben és egyet se tudott
megmondani. Egyetlen egyet se.
Másnap Heydinger kisasszony helye üres maradt. Megbetegedett, bizonyára
a túlerőltetéstől s betegsége a vizsgálatok után három hétig tartott.
Azután újra megjelent, még halványabb arczczal és buzgó, de
eredménytelen munkakedvvel.