Az ezen elmélkedésre következő estén új világrend kezdődött. Egy
asztrakán-szegélyes télikabátba öltözött és kevésbbé ragyogó tekintetű
fiatal hölgy egymagában baktatott Chelseaból Claphamba, Lewisham pedig
az egyetemi könyvtár rezgő villanyfényében lázas munkálkodást eláruló
könyvoszlopok mögött merően nézegetett valamit.
Az új helyzet megteremtése nem ment egészen simán és megmagyarázása
nehéznek bizonyult. Ethel nyilvánvalóan nem tudta teljes mértékben
felfogni annak jelentőségét, hogy Lewisham a névsorban csak közepes
helyre került. „De hát maga egészen jól _átment_“, – mondotta. Az esti
tanulásnak a fontosságát se tudta kellően értékelni. „Igaz, hogy én nem
tudhattam, – mondta bíráló hangon, – de azt hittem, hogy maga egész nap
tanul.“ A séták révén elveszett időt félórára, „alig félórára“ becsülte.
Elfelejtette, hogy Lewishamnak először el kellett menni Chelseába és
onnan visszatérni a lakására. Megszokott gyengédségét nagyon is szemmel
látható bosszankodás váltotta fel. Először Lewishamra, azután, mikor
Lewisham védekezett, a sorsra neheztelt.
– Ha kell, hát belenyugszom, – mondta, – ha kell, hát nem bánom, ha nem
látjuk is egymást olyan gyakran, – tette hozzá kissé remegő ajakkal.
Lewisham a sétáról nyomott hangulatban tért vissza és este nekiült egy
levél szerkesztésének, hogy jobban megvilágítsa a dolgot Ethel előtt. A
tudományokkal való foglalkozása azonban prózai stilusát „keménynyé“
tette és a mit suttogni tudott, azt nem tudta megírni. Önigazolásában
nem tért el a színtiszta igazságtól, de a hogy Ethel ezt fogadta, azt
mutatta, hogy a leány nem tud észszerűen gondolkozni. Lewisham
kedélyállapota heves hullámzásokon ment át. Néha kesergő harag fogta el,
hogy a leány nem volt képes a dolgokat úgy megítélni, mint ő. Bejárta a
múzeumot és képzeletben vitákat folytatott Ethellel, sőt még bántó
megjegyzéseket is tett. Utána viszont keserű önfegyelmezésének egész
hatalmát és a leány szemrehányó válaszainak az emlékét kellett
segítségül hívnia, hogy visszatartsa magát attól, hogy hanyatt-homlok
Chelseába rohanjon és férfiatlanul behódoljon.
A dolgoknak ez az új állapota két hétig tartott. Heydinger Alicenak
azonban nem volt erre az egész időre szüksége, hogy megállapíthassa azt
a változást, melyet a vizsgai balsiker Lewishamban előidézett.
Észrevette, hogy az esti séták elmaradtak. Gyorsan rájött arra is, hogy
Lewisham valósággal bőszült buzgalommal dolgozott; korán jött és későn
távozott. Arczának egészséges üdesége elhalaványodott. Mindennap késő
estig vázlatok és szakmunkák hegyei között lehetett látni őt az egyetemi
könyvtárnak valamelyik kevésbé légvonatos szögletében s halomszámra
készítette a jegyzeteket. Késő este pedig a diákklubban leveleket
irogatott, melyek egy claphami papirüzlet közvetítésével jutottak a
czímzett kezébe. Ezeket a leveleket azonban Heydinger Alice nem látta. A
levelek leginkább rövidek voltak, mert Lewisham a South Kensington
divatja szerint azzal hivalkodott, hogy ő nem „szépirodalmár“, noha
tudhatta volna, hogy a táviratszerű sorok esetleg néha megsebezhettek
egy gyengéd szavakra szomjazó szivet.
Heydinger kisasszonynak az újabb közeledése nem találkozott a régebbi
állandó udvariassággal. A régi viszony részben helyreállt ugyan,
időről-időre Lewisham elbeszélgetett vele, de azután mint az elszáradt
gally, tört meg a társalgásuk. A könyvek kölcsönadása és a Heydinger
kisaszszony által kezdeményezett esztétikai nevelés azonban újból
megkezdődött. Egy alkalommal a leány elhozott egy könyvet és igéretére
igyekezett emlékeztetni Lewishamot.
A könyv Browning költeményeinek a gyüjteménye volt és _Sludge, a médium_
szerepelt benne, benne volt azonban _A szobor és a mellszobor_ is, ez a
különösképen a kishitüek számára rendelt olvasmány. _Sludge_ nem nagyon
érdekelte Lewishamot, mert ő egészen más képet alkotott magának a
médiumokról, elolvasta és sokszor elolvasta ellenben újból a másik
költeményt. Ez a lehető legnagyobb hatással volt rá. Közvetlenül elalvás
előtt, – szépirodalmat ugyanis mindig ágyban szokott olvasni, mert ott
melegebb volt és mert napjaink szépirodalmánál egy kis szundikálás nem
olyan veszedelmes, mint a tudománynál, – olvasta ezeket az érzelmeit
serkentő sorokat:
„Hetekre hó röppenve szállt felettük,
Ifjú szerelmük fénye elfakult.
Álmot csupán, nem éltet éltek ők“.
Ennek a magnak a gyümölcse volt az az álom, melyet azon az éjszakán
álmodott. Az álom tárgya Ethel volt és hosszú várakozás után végre az
esküvő előtt állottak. A karjában tartotta őt. Hozzáhajolt, hogy
megcsókolja. Ekkor hirtelen azt látta, hogy Ethelnek az ajka ránczos, a
szeme megfakult és ránczok barázdái húzódnak végig az arczán. Ethel
megöregedett, elviselhetetlenül megöregedett! Borzongva ébredt fel és
ébren, nyomasztó érzések között feküdt reggelig, elmélkedve a
szakításon, a leányon, ki magányosan járja a sáros utczákat, az elmaradt
napokon, melyeket elvesztett és a körülményeken, melyek ellene szóltak
az élet küzdelmében. Látta a leplezetlen valóságot, a karriér
valószinűtlenségét, Ethellel együtt pedig a teljes reménytelenségét.
Világos volt, hogy e kettő között kell választani. Vagy ingadozzék és
veszítse el mind a kettőt? Boldogtalansága annak a haragnak adott
helyet, amely mindig követni szokta a meghiusult reményeket…
Ezt az álmot követő napon történt, hogy Parksont oly gorombán
megsértette. A sértés _a haladás barátainak_ egy összejövetele után
történt, melyet Parkson lakásában szoktak tartani.
A mai angol diákságnak egyik osztálya sem képviseli a megfelelő életmód
és az igazi gondolkodni tudás nemes ideálját. A mi csodálatos
vizsgarendszerünk véges-végig a legmagasabbtól a legalacsonyabbig
lehetővé teszi a minél csekélyebb gondolkodást. A south-kensingtoni
diákoknak az életmódja azonban minden körülmények között ki nem elégítő
és csak nagyon esetlegesen mutatnak törekvést a társadalmi élet
jelenségeinek megismerése iránt.
E törekvésnek egyik jele volt a haladás barátainak, egy egyesületnek az
időszakos összejövetele, mely Lewishamnak a szoczializmusról tartott
előadása nyomán létesült. Valamennyien egyetértettek abban, hogy nagy
munkát kell végezni, hogy a világot jobbá tehessék, egyelőre azonban még
a döntő cselekedetek ideje nem érkezett el.
A tagok Parkson lakásában szoktak találkozni, mert a haladás barátai
között Parkson, aki whitworthi diák volt és száz fontja volt évenkint,
volt egyedül elég gazdag ahhoz, hogy külön dolgozószobája legyen. A
haladás barátai különböző korúak voltak, de legnagyobbrészt igen
fiatalok. Néhányan dohányoztak, mások füstölés nélkül tartották a pipát
kezükben, inni azonban kávét kivéve nem szoktak, mert az meghaladta az
anyagi erejüket. Dunkerley, egy külvárosi iskolának kisegítő tanára és
Lewishamnak volt kollégája Whortleyban, Lewisham ajánlása alapján vett
részt az összejöveteleken. Valamennyien vörös nyakkendőt viseltek,
kivéve Bletherleyt, aki narancssárgát viselt, hogy mutassa művészi
érzékét és Dunkerleyt, akinek a nyakkendője fekete volt kék pettyekkel,
minthogy a kis magániskolák segédtanárainak adni kell a külső
megjelenésükre. Az ügyrendjük annyiból állott, hogy bárki annyit
beszélt, amennyit a többiek el tudtak szenvedni.
Rendesen a szoczializmusnak saját maga által kinevezett Luthere, –
nevetséges Lewisham! – vázolta a tárgyat, vagy azt, amit annak lehetett
nevezni, ezen az estén azonban nyomott hangulatban is figyelmetlen volt.
Lábát a karosszék támlájára vetve ült, ezzel is jelezve a
lelkiállapotát. Egy csomag algíri czigaretta – húsz darab ára öt pence –
volt a zsebében és úgy látszott, mintha az volna a legfőbb törekvése,
hogy még az est folyamán valamennyit elszívja. Bletherley volt soron,
hogy „A nő és a szoczializmus“ czímen tartson előadást. Shelley
munkáinak egy testes amerikai kiadását és Tennysonnak egy kötetét hozta
magával; mindkettő a megjelölt helyeken hemzsegett a papirnyelvektől. A
monopoliumok megszüntetése mellett foglalt állást és bölcsődékkel akarta
helyettesíteni a családot. Előadása, a hol nem volt dagályos, ott
kenetteljes volt és nézetei szemmelláthatóan nem találkoztak tetszéssel.
Parkson lancashirei származású és hitbuzgó quaker volt; egyéniségét
harmadik tényező gyanánt Ruskin tette teljessé, kinek munkái és
frazeologiája teljesen betöltötték őt. Kifejezett rosszalással hallgatta
Bletherleyt és erélyesen védelmére kelt a hitvesi hűség ősi
hagyományának, melyet Bletherley a házasság monopolisztikus
intézményének nevezett.
– A szerelem és hűség tiszta és egyszerű régi elmélete elég nekem, –
mondta Parkson. – Ha mi ennek az ellenkezőjével beszennyezzük a mi
politikai mozgalmunkat…
– Te azt hiszed, hogy megvan még? – vetette közbe Lewisham, a ki első
ízben szólalt meg ezúttal.
– Micsoda?
– A tiszta és egyszerű régi elmélet. Ismerem az elméletet. Hiszek az
elméletben. Bletherley olyan szellemes, akárcsak Shelley. De ő is csak
elméletet állít fel. Tegyük fel, hogy a férfi találkozik azzal a
bizonyos nekirendelt leánynyal. Az elmélet azt mondja, mindegy, hogy
mikor. Nagyon fiatalon találkoznak. Beleszeret. Minden nehézséggel
daczolva nőül veszi. A szerelem nem törődik az akadályokkal. Ez az
elmélet. Nagyszerű egy olyan ember számára, a ki száz fontot kaphat az
apjától évenkint. De hogy lehet ezt alkalmazni egy boltossegédre?… Vagy
hogy lehet alkalmazni egy kisegítő tanárra, mint Dunkerley?… Vagy akár…
reám?
– Ilyen esetekben önmegtagadást kell gyakorolni, – mondta Parkson. –
Hinni és bízni kell. A férfi, a ki érdemes arra, hogy szeressék, érdemes
arra is, hogy várjanak rá.
– Érdemes arra, hogy megvárják, míg megöregszik? – kérdezte Lewisham.
– Az ember küzdelemre van rendelve, – szólt közbe Dunkerley. – Ne törődj
a nehézségekkel, Lewisham. A létért való küzdelem kemény és kegyetlen és
mégis ezt mondom. Ketten tegyék össze az erejüket, és szövetkezzenek a
boldogságra. Ha egy leány, a kit én akarok elvenni, így gondolkozik,
holnap elvenném. Pedig a piaczi értékem hetven font adósság.
Lewisham mohón, hirtelen érdeklődéssel nézte Dunkerleyt.
– Megtennéd? – kérdezte. Dunkerley arczát könnyű pirulás futotta el.
– Minden gondolkozás nélkül. Miért nem?
– De hogy élnétek meg?
– Az későbbi kérdés. Ha…
– Nem érthetek önnel egyet, Dunkerley úr, – mondta Parkson. – Nem tudom,
hogy olvasta-e ön a _Sesam és liliom_-ot, abban azonban sokkal jobban ki
van fejtve, semmint arra az én szavaim képesek volnának, hogy mi az
asszony helyzetének az ideálja…
– A _Sesam és liliom_ badarság, – szakította félbe Dunkerley. – Nem a mi
esetünk. Általában Ruskin nem az. Tulságos sok névelő és diszítő jelző.
Nagyszerű angolság, kétségtelenül, de nem az én stílusom. Olvassák a
fűszernagykereskedők leányai, ha finomodni akarnak. Nekünk nincs
módunkban, hogy finomodjunk.
– De te csakugyan elvennél egy leányt…? – kérdezte Lewisham, példátlan
csodálkozással szemlélve Dunkerleyt.
– Miért nem?
– És mivel…? – habozott Lewisham.
– Évi negyven fonttal. Feltétlenül!
Egy fiatalember szólt közbe, aki eddig hallgatott és rekedt hangon
mondta:
– Vegyük figyelembe a leányt…
– De mire való a házasság? – kérdezte Bletherley, a nélkül, hogy
figyelemre méltatták volna.
– Megbocsássanak, de mégis nagy dolog, ha valaki megkéri egy leány
kezét… – kezdte újból Parkson.
– Nem úgy van. Ha a leány rátalált a férfire, a férfi pedig a leányra,
együtt van a helyük. Mire való volna a puszta sóvárgás? A dolog
kölcsönös. Küzdjenek együtt.
– Helyes! – mondta Lewisham hirtelen meghatottsággal. – Igazi férfi
módjára beszélsz, Dunkerley. Kössenek fel, ha nem igaz.
– Az asszonynak a helye, – próbálta magyarázni Parkson, – az otthon. De
ha nincsen otthon…! Azt tartom, hogy a férfi, ha kell, küzdjön hét évig,
mint Jákob tette Rachelért, fékezze meg a szenvedélyét, hogy az otthont
kényelmessé és édessé tegye a nő számára…
– Ketrecz a kis háziállat számára, – mondta Dunkerley. – Nem… én
_asszonyt_ akarok elvenni. A női nem mindig részt vett a létért való
küzdelemben, nem is volt a kárára, mindig része is lesz benne. A
legnagyszerűbb gondolat – a létért való küzdelem. A nő, a ki nem küzd a
férfi oldalán, hozzá hasonlóan, a nő, a kit csak kitartanak, etetnek és
ruháznak…
Habozott, mintha nem tudná befejezni a mondatát.
Egy szeplős képű fiú, a ki hatalmas pipát tartott a fogai között, valami
bibliai kifejezést idézett.
– Micsoda kapadohány! – mondta Dunkerley. – Azt akartam mondani, hogy az
ilyen nő „hárem egyesben“.
A pipázó fiú megsértődött.
– Valódi Perique, – mondta Dunkerleynek.
– Rosszul lesz tőle, – felelte Dunkerley.
– Csak a páczolása komisz, – magyarázta a kiváló Perique-dohányt szívó
diák.
… Ez volt az estének Lewishamot legjobban érdeklő része. Parkson
hirtelen felállt, elővette a _Sesam és liliom_-ot és hosszú, édességtől
csepegő részletet olvasott fel belőle, mely úgy hatott, mintha
lehengerelték volna a vitát, utána Bletherley lett egy vitatkozó körnek
a középpontja, mely nagyon gorombán végzett vele és kizárólag a saját
személyéből álló kisebbségbe szorította. A házasság intézményét, a
mennyiben az a south-kensingtoni diákoktól függött, közvetlen veszedelem
nem fenyegette.
Féltiz tájban Parkson a többiekkel együtt eltávozott hazulról, hogy
egyet sétáljon. Februárban szokatlanul meleg éjszaka volt és a hold
fényesen ragyogott. Parkson Lewishamhoz és Dunkerleyhoz csatlakozott, –
Lewishamnak nem kis bosszúságára, – mert bizalmas közlendői voltak ez
este „az eszmék embere“ számára. Dunkerley északon lakott s így
hármasban az Exhibition Roadon felmentek a Kensington High Streetre. Ott
elváltak Dunkerleytől s Lewisham és Parkson megint délnek tartottak,
Lewisham új lakása felé, Chelseaben.
Parkson egyike volt az erény azon hirdetőinek, a kikre a nemi kérdések
vitatása ellenállhatatlan vonzóerőt gyakorol. Az összejöveteleken nagy
adag ékesszólás halmozódott fel benne. Dunkerleyvel a jó izlés határáig
ment a vitatkozásban, utána pedig hatalmas és egyre jobban bizalmaskodó
beszédáradattal öntötte el Lewishamot. Lewisham szórakozott volt. Ugy
sietett, a hogy csak tudott. Az egyetlen czélja az volt, hogy minél
előbb megszabaduljon Parksontól. Parksonnak egyedüli czélja pedig az
volt, hogy érdekes titkokat mondjon el neki magáról és egy bizonyos
csodálatosan tiszta lelkű fiatal női személyről, a kit Lewisham már más
alkalommal is hallott említeni.
Az idő mult.
Lewisham egyszerre azt vette észre, hogy egy lámpa alatt állva egy
fényképet kénytelen szemlélni. A fénykép egy szimmetria nélküli,
teljesen kifejezéstelen arczot ábrázolt, „művészi“ redőjü ruhában,
lelógó hajfodrokkal. Kénytelen volt tudomásul venni, hogy ez a tisztaság
mintaképe, egyben pedig Parkson személyes tulajdona. Parkson tekintete
büszkeséget árult el s szemmelláthatólag elismerő bírálatot várt.
Lewisham küzdött az igazsággal.
– Érdekes arcz, – mondta.
– A szó szoros értelmében szép arcz, – mondta Parkson nyugodtan, de
határozottan. – Megnézted a szemét, Lewisham?
– Hogyne, – felelte Lewisham. – Persze, hogy megnéztem.
– A tiszta ártatlanság… Olyan, mintha kis gyermek szeme volna.
– Igen. Csakugyan olyan. Nagyon szép, öregem. Gratulálok. Hova való?
– Ilyen arczot még sohasem láttál Londonban, – dicsekedett Parkson.
– Soha, – jelentette ki Lewisham határozottan.
– Akárkinek nem mutattam volna meg, – mondta Parkson. – Talán te sem
tudod egészen értékelni, hogy ez a tiszta szívű, csodaszép leány micsoda
nekem.
A fényképet ünnepélyesen visszahelyezte borítékjába és olyan tekintettel
nézett Lewishamra, mint a ki a vérszövetség szertartását hajtotta végre.
Azután bizalmaskodva beleakaszkodott Lewisham karjába, a mit egyébként
Lewisham ki nem állhatott, és a szerelem részletes elemzésébe
bocsájtkozott bele, a „tisztaság mintaképére“ vonatkozó apróságokkal
fűszerezve. A mit mondott, közel állott Lewisham gondolatainak
tárgyához, hogy felkeltse az érdeklődését. Minduntalan válaszolni akart
és ostoba vágyat érzett, noha tisztában volt az ostobasággal, hogy a
bizalmaskodást ő is bizalmaskodással viszonozza. A túlzó ömlengések
alatt azonban Lewisham megint elvesztette a türelmét és csak arra érzett
vágyat, hogy megszökjék Parksontól.
– Minden embernek szüksége van vezércsillagra, – mondta Parkson,
miközben Lewisham szitkozódást fojtott el magában.
Balkéz felől közel esett Parkson lakása s Lewisham arra gondolt, hogy a
szóáradatnak leghamarább úgy vethet véget, ha Parksont haza irányítja.
Parkson gépiesen engedelmeskedett, de közben állandóan beszélt.
– Gyakran láttalak társalogni Heydinger kisasszonynyal, – mondta. –
Bocsáss meg, ha beszélek róla…
– Nagyon jó barátok vagyunk, – ismerte be Lewisham. – De itt vagyunk már
a „barlangodnál“.
Parkson megállt a „barlangja“ előtt.
– Még rengeteg mondani valóm volna. Elkísérlek egy darabon, legalább
Batterseaig… A mint mondtam, a te Heydinger kisasszonyod…
Ettől kezdve állandó czélzásokat tett a Lewisham és Heydinger kisasszony
között feltételezett bizalmas viszonyra, a mi teljesen kihozta
Lewishamot a sodrából.
– Ezek szerint nálad sem fog már sokáig tartani, Lewisham, míg
megismered a tiszta szerelem végtelenül nemesítő hatását…
Ekkor, mintha némileg azt remélte volna, hogy ezzel megfékezi Parkson
elviselhetetlen fecsegését, Lewisham is bizalmaskodásra ragadtatta
magát.
– Tudom, – mondotta. – Te azonban téves nyomon jársz… E három esztendő
alatt kialakult az én sorsom iránya is…
Alighogy ennyit kiejtett, máris elment a kedve a további
bizalmaskodástól.
– Nem Heydinger kisasszonyt akartad említeni? – kérdezte Parkson.
– Az ördög vigye Heydinger kisasszonyt! – kiáltotta Lewisham és az utcza
végén hirtelen, minden átmenet nélkül, udvariatlanul hátat fordított
Parksonnak s mondatát félbeszakítva, az utcza kereszteződésénél faképnél
hagyva őt, útnak indult dél felé.
Parkson bámészkodva nézett a távolodó alak után, majd utána sietett,
hogy bántó magatartásának okát megkérdezze. Lewisham egy darabig
szótlanul haladt és Parkso loholt. Azután hirtelen megfordult. Arcza
majdnem krétafehér volt és fáradt hangon beszélt.
– Parkson, – mondta, – bolond vagy!… A képed olyan, mint a birkáé, a
modorod, mint a bivalyé, a beszéded pedig untat. Csupa ostobaság!… A
leánynak, kinek a fényképét mutattad az elébb, közönséges vízszeme van,
a tekintete pedig olyan kiállhatatlan, mint a te választásodtól
természetesen várni lehetett… Most nem tréfálok… Eredj a fenébe!
A kitörés után Lewisham egymagában ment dél felé. Nem ment azonban
egyenesen haza a lakására, Chelseaba, hanem órákat töltött Battersea
egyik utczájában és fel-alá járt egy ház előtt, mintha várt volna
valakit. Hangulata a dühből az észelgős sovárgásba csapott át. Hacsak
láthatná Ethelt ezen az estén! Végre tisztába jött a saját lelkével!
Elhatározta, hogy másnap sutba vágja a munkáját és találkozik vele. A
mit Dunkerley mondott, az agyát csodálatos új gondolatokkal töltötte
meg. Hacsak láthatná most Ethelt!
A kívánsága beteljesedett. Az utcza sarkán két alak haladt el előtte; az
egyikben, egy szemüveges, magas férfiben, a ki papos formájú
keménykalapot viselt és kabátja gallérját felgyűrte szürke
pofaszakállára, Chafferyra ismert; a másikat nagyon jól ismerte. A pár
elhaladt, a nélkül, hogy őt észrevették volna. Mikor a lámpafény egy
pillanatra Ethel arczára esett, látni lehetett, hogy fehér és fáradt.
Lewisham kimerülten állt a sarkon és merően bámult a két alak után,
melyek a lámpák világából belevesztek a ködbe. El volt kábulva.
Valahonnét lassú óraütések hallatszottak. Éjfél volt. Lentről, az
utczából Chafferyék kapujának a becsapódását hallotta.
A kapuzárás zajának elhangzása után még sokáig nem mozdult.
– Megint seanceon volt… megszegte az igéretét. Megint seanceon volt…
megszegte az igéretét, – zúgott szüntelenül ismétlődve az agyában.
Azután a magyarázat következett.
– Megszegte az igéretét, mert én elhagytam. Kiérezhettem volna a
leveleiből. Megtette, mert azt hitte, hogy nem gondolok rá komolyan és
csak gyerekeskedés volt az udvarlásom… Tudtam, hogy nem képes megérteni…