Lewisham nem volt egészen tisztában, hogy mi szándéka volt
tulajdonképen, mikor félre akarta vezetni Lagunet s általában az egész
helyzettel nem volt tisztában. Agyának logikai műveletei, érzései és
képzetei valami sajátságos dobálódzó játékot űztek vele. Nagy dolgok
látszottak lebegni fölötte, de ezekből tényleg csak annyi történt meg,
hogy estéről-estére Ethelt hazakísérte, hogy pontosak legyünk,
hetvenkilenc estén át. Novemberben és deczemberben minden este,
egyetlenegyet kivéve, mikor a messze keletre[2] kellett mennie, hogy
felöltőt vásároljon magának, megvárta és hazakísérte őt. Minden egyes
alkalommal különös, befejezetlen valami volt ez a séta, mely esténkint a
bizonytalan sóvárgások tömegével kezdődött és kivétel nélkül mindig az
elkedvetlenedés nyomasztó hangulatával végződött. A séta csaknem teljes
pontossággal öt órakor Lagune lakása előtt kezdődött és rejtelmes
sötétségben egy lesülyedt alapzatú és izléstelen műkő faragásokkal
diszített házakból álló claphami mellékutcza sarkánál ért véget. Ennek
az utczának végén tűnt el minden este Ethel a szürke ködben és
félhomályban egy halványsárgán világító gázlámpa mögött, Lewisham pedig
megvárta az eltünését, utána sóhajtott és megfordult, haza, a lakása
felé.
Beszélgettek erről és arról, felületes módon a saját személyükről,
körülményeikről és izlésükről, de mindig volt valami, mindig maradt
valami, amit ki nem mondottak, nem közöltek egymással, ami mindennek
megszüntette a valószerűségét és az őszinteségét.
Mégis abból, amit beszélgettek, Lewisham némi bizonytalan fogalmat
kezdett alkotni az otthonról, ahonnan Ethel jött. Cselédet mindenesetre
nem tartottak s az anya gyakran vergődött, rettegett és síránkozott az
anyagi bajok közepette. Néha délután vagy este fecsegőre változott.
„Anyja néha így szokott beszélni.“ A házat csak ritkán hagyta el.
Chaffery mindig későn kelt fel s néha napokra eltávozott. Szűkmarkú
volt, csak huszonöt shillinget adott hetenkint a háztartásra s ennek az
összegnek az elégtelensége a hét végén nagyon gyakran érezhető volt. Ugy
látszott, hogy anya és leánya kevéssé rokonszenveznek egymással; az
özvegy nagyon könnyelmű volt s albérlőjével, Chafferyval kötött
házassága nehezen felejthető szóbeszédre adott alkalmat. Annak idején
Ethelt azért küldték Whortleyba, hogy megkönnyítsék a házasságot, ezzel
akarván tettüket enyhíteni. Ezek azonban elmult, távolban elvesző s
ködszerű dolgoknak tüntek fel a hosszú, rosszul világított külvárosi
utcza legvégén, mely esténkint Ethelt elnyelte. A séta, a leányt
körülvevő meleg, fény és mozgás, csengő, finom hangja, kezének érintése,
ez volt a valóság.
Chafferynak és csalásainak árnyéka néha halványan, de néha feketén és
bántóan borult ezekre a dolgokra. Ilyenkor Lewisham izgatott lett,
szentimentális emlékei háttérbe szorultak s olyan kérdéseket vetett fel,
melyek a kétkedés örvényének szélén mozogtak. „Segített-e“ Ethel valaha
neki? Nem, jelentette ki a leány. Azután hozzátette, hogy mindössze
odahaza „ült le“ egyszer-kétszer, hogy kiegészítse a kört. Többé azonban
már nem fog segíteni. Ezt megigéri, ha szükség van igéretre. Elég
rettenetes volt, ami odahaza történt a Lagune-eset fejleményei után. Az
anyja mostohaapjának pártjára állt és együtt szidták őt. De hát volt rá
ok, hogy őt szidalmazzák?
– Bizonyára magát nem lett volna szabad szidalmazni, – mondta Lewisham.
Lagune, mint Lewisham megtudta, három napig boldogtalan és nyughatatlan
volt a seance után, véget nem érő és fárasztó monologokban merült el,
melyeknek Ethel volt az egyedüli hallgatója – heti huszonegy shilling
fejében. Azután rászánta magát, hogy Chafferynak alapos leczkét ad
gyászos eredményű becstelenségéért. Igazában azonban Chaffery adta a
leczkét. Csak ismerte volna előbb, Smithers eszén bizonyára túljárt
volna egy okosabb fő, mint Lagune, harsogta túl Lagune selypítő hangját.
Chafferyről és ezekről a dolgokról Ethel nem szeretett beszélni. „Ha
tudná, hogy milyen kellemes volna mindezt elfelejteni,“ – szokta
mondani, – „hogy egy ideig csak mi ketten legyünk egyedül“ „Mi haszna
van, ha ezeket a dolgokat firtatja?“ – szokta kérdezni, ha Lewisham
nagyon szorongatta. Lewisham ugyanis néha nagyon is firtatta ezeket az
ügyeket, bár hasznát csakugyan nehéz lett volna kimutatni. Így a
tényleges viszonyról alkotott fogalmai hézagosak maradtak, bár a hetek
egymásután teltek el.
A hatvankilencz este azonban csodálatosan változatos volt, mint arra
későbbi életében visszaemlékezett. Voltak párázatos és esővel permetező
esték, majd sűrű ködök gyönyörűséges, elszigetelő, szürkésfehér légi
fátyolok, melyek a járdának minden yardját zárt szobává varázsolták.
Mert valóban nagyszerüek voltak ezek a ködök és igazi gyönyörűség
telhetett bennük, mikor két fiatal személy nem tette ki magát mások
gúnyos mosolyának, ha kart karba öltve haladt gyors léptekkel s az egyik
ezer bizalmaskodó, sokat jelentő dolgot merészelhetett s mindenféleképen
czirógathatta és nyomogathatta a másiknak kis kezét, a mely kis kéz
egyébként alaposan megfoltozott olcsó bőrkeztyübe volt bebujtatva.
Ilyenkor közelebb érezték magukat ahhoz a csalóka valamihez, a mi
összefűzte őket. Az utczák kereszteződésének veszedelmei, a sötétből
meglepetésszerűleg kiemelkedő házak, a fuvaros kocsik, a lovak fejénél
lámpával, az utczai lámpások, a közelben piszkos, füstös narancsfényű és
húsz lépés távolságról az áthatlan homályban eltűnő lángjukkal pedig
parancsolólag szükségessé látszottak tenni egy gyengéd fiatal hölgynek a
védelmét, a ki egyébiránt már három télnek a ködén vergődött át szomorú
magárahagyatottságban. Azonfelül a ködben a merész vállalkozás
gyönyörűségének érzetével végig lehetett menni a csendes utczán, a hol a
leány lakott, egészen házuknak a lépcsőjéig.
A ködöket rövidesen kemény fagy, csillagfényes és holdvilágos éjszakák
váltották fel, mikor a lámpák kemény, sárga, drágakősorok módjára
szikráztak s csillogásuk és a kirakatablakok fénye metsző és fagyos volt
és még a csillagok is – sugárzás helyett ezt a kifejezést is lehetett
volna használni, – hangtalanul ropogtak. Ethelnek könnyebb kabátját
asztrakán-utánzattal diszített télikabát váltotta fel, kalapját pedig
kerek asztrakán-sapka; szeme hideg fényben ragyogott és fölötte haját
fehéres dérvirág lepte be. Mindez igen hangulatos volt, de az út volt
hazáig nagyon rövid s a Chelsea és Clapham közötti távolságot meg
kellett toldani, először kis kitérésekkel a mellékutczákba, majd mikor
az első hópihék jelezték karácsony közeledtét, újabb kerülőkkel a King’s
Roadra, sőt néha a Brompton Roadra és Sloane Streetre, ahol a kirakatok
ünnepi díszszel és mindenféle szórakoztató dolgokkal voltak tele.
Ekkortájban, a legteljesebb megfontoltság körülményeinek közepette,
Lewisham úr titokban huszonhárom shillinget adott ki száz fontjának
maradványaiból és egy kis, gyöngyökkel kirakott aranygyűrüt vásárolt
Ethel számára. Szükségét érezte, hogy az ajándékozást megfelelő
szertartásszerűséggel hajtsa végre s a havas, ködbe borult Common sarkán
lehúzta Ethel keztyűjét és a gyűrüt az ujjára csusztatta. Utána pedig
lehajolt, hogy a hidegtől kivörösödött ujjára csókot leheljen, az egyik
tintafoltos köröm közelében.
– Ostobák vagyunk, – mondta Ethel. – Ugyan mire számíthatunk?
– Várjon, – mondta Lewisham és hangja tele volt határozatlan igérettel.
Utólag gondolkozott ezen az igéreten és egy következő estén jobban a
részletekbe bocsájtkozott s kifejtette Ethel előtt mindazokat a fényes
lehetőségeket, melyeket el tudott képzelni egy south-kensingtoni diák
számára: iskolaigazgató, tudományos szakiskola, közoktatási
szakfelügyelő, magántanár, sőt még egyetemi tanár is. És azután, azután…
Mindezeket pedig Ethel szivesen, de hitetlenül hallgatta s az
álmodozások félelemmel vegyes gyönyörűséggel töltötték el.
A gyöngyökkel kirakott gyűrünek a felhúzása Ethel újjára mindenesetre
csak üres szertartás volt, mert a gyűrüt Ethel sem Lagune házában, sem
otthon nem viselhette és így egy kis fehér selyemszalagra fűzte és a
nyakában hordta, „közel a szívéhez“. Lewisham ettől lüktető meleget
érzett, „közel a szívéhez.“
Mikor a gyűrüt megvette, az volt a szándéka, hogy karácsonyig vár s
akkor adja Ethelnek. A vágy azonban, hogy a leány örömét lássa, úrrá
lett fölötte.
Karácsony szombatját a fiatalok, meg nem állapítható ravaszkodás
folytán, reggeltől estig együtt töltötték. Lagune torokfájással feküdt
odahaza és gépírónőjének szabadságot adott. Lehet, hogy Ethel ezt
elfelejtette megmondani odahaza. A Royal College-ban már karácsonyi
szünet volt s Lewisham is szabad volt. Köszönettel elhárította magától a
szerelő-vállalkozó meghívását, azt mondván, hogy „dolgai“ Londonhoz
kötik, noha ez a kijelentés egy vagy két font többlet-kiadást jelentett
számára. Ezen a karácsony szombatján a beszámíthatatlan két fiatal
személy legalább tizenhat mérföldet sétált s állandó meleg és forróság
töltötte el őket. Kemény fagy volt és kevés hó, az ég szintelenül
szürke, az utczai lámpák karjain jégcsapok lógtak, a járda tele volt
szórva a járókelők lábnyomaival, melyeket simára tapostak a nap
folyamán. A Temze, mint megállapították, csodálatosan szép volt, de csak
sétájuk végén pillantották meg. Először a Brompton Roadon mentek végig…
Nem látszik feleslegesnek, hogy az olvasó a képet teljesen maga elé
idézze: Lewisham a készen vett, kék szövetű és bársony galléros
télikabatban, piszkos vörösesbarna keztyüben, vörös nyakkendővel és puha
karimás kalappal; Ethel a kétesztendős göndör asztrakán kabátban és
sapkában; arczuk kicsipve az éles levegőtől, karjuk időről-időre félősen
egymásba öltve; figyelmük állandóan éber, hogy semmiféle látványosságot
ne mulasszanak el. Már a Brompton Road üzletei változatosak és érdekesek
voltak, de egyáltalán nem lehetett őket a Piccadillyvel
összehasonlítani. A Piccadilly kirakatai úgy tele voltak drága
apróságokkal, hogy ötven perczig tartott, míg végignéztek mindent, a
papirosüzleteket és a hóbortos, vonzó érdekességekkel teli
divatárúüzleteket. Ethelt annyira gyönyörködtették ezek a csinos
hiábavalóságok, hogy Lewisham régi ellenszenve ellenére is,
megfeledkezett a boltokban nyüzsgő közönség iránti szigoruságáról.
Azután a Regent Streeten elhaladtak a hamis gyémántok előtt, a kirakat
előtt, ahol élő modellek mutogatják hosszú hajukat, ahol kis csirkék
futkároznak a kirakat üvege mögött s így jutottak az Oxford Streetre,
Holbornra, Ludgate Hillre, St. Paul’s Churchyardra, Leadenhallra s a
piaczokra, ahol ebben az időben pulykák, libák, kacsák és csirkék, de
főként pulykák lógnak ezrével sorjában egymás mellett.
– Valamit vennem _kell_ magának, – mondotta Lewisham megérlelődött
elhatározással.
– Nem, nem, – tiltakozott Ethel, a megszámlálhatatlan mennyiségű
szárnyast nézegetve.
– De _kell_, – mondta Lewisham. – Jobb, ha maga választja, mintha én
veszek valamit, ami nem nyeri meg a tetszését.
Lewishamnak valami bross, vagy csatt járt a fejében.
– Ne könnyelműsködjék a pénzével és különben is, már megkaptam a gyűrüt.
Lewisham tovább nógatta Ethelt.
– Ha már mindenáron költekezni akar, – mondta végre a leány, – éhes
vagyok. Együnk valamit.
Tuláradó és emlékezetes öröm. Lewisham némi tájékozódás után vakmerően
behatolt egy derékszögben felállított szalvétákkal diszelgő, tiszteletet
parancsoló helyiségbe. Rántott szeletet ettek, – a szeleteket csontig
elfogyasztották, – mellé ropogósra sült barna burgonyát s közben
megittak egy fél üveg fehér bort, vagy olyasfélét, a mit Lewisham
hirtelenében választott ki az étlapon. Egyikük sem ivott azelőtt bort az
étkezésnél. A bor egy shillingbe és kilencz pencebe került és Capri volt
a neve! Igazán nagyon jó minőségű Capri volt, kétségtelenül műbor, de
melegítő hatású és fűszeres. Csodás ize Ethelt egészen rabul ejtette s
másfél pohárral ivott belőle.
Azután egészen kimelegedve és elégedetten lementek a Towerig, a hol a
Tower hídnak hóval fedett váza, hatalmas, lefüggő jégcsapjaival és az
ívoszlopaihoz verődő jégtáblákkal az évszaknak megfelelő látványosságot
mutatott. Miután megelégelték a kirakatokat és a tömeget, rászánták
magukat hogy az elhagyatott Temze-parton hazafelé induljanak.
De ebben az esztendőben még a Temze is csodálatos látványul kínálkozott;
mindkét partját jégpánczél szegélyezte, közepén zajlott a jég,
biborvörösen verte vissza a lemenő napnak vörös fényét és szüntelenül,
pihenés nélkül hömpölygött a tenger felé. Keringő sirályok raja
röpködött fel s alá s közéje galambok és varjuk is keveredtek. A surreyi
oldal házai sötéten, szürkén és rejtelmesen emelkedtek, a lehorgonyzott
uszályok elhagyottan hallgattak s csak itt-ott árasztott egy-egy ablak
meleg világosságot. A nap egyenesen a szemük előtt merült el a sötétkék
láthatáron s a surreyi oldal, kevésszámú, de hamar megszaporodó sárgás
fénypontot kivéve, sötét szürkeségben olvadt össze. Mikor a két
szerelmes a Charing Cross híd alá ért, a kékes és halvány lámpáknak a
föld és ég között lebegő köríve mögött, a parlament emelkedett előttük.
Tornyán az óra olyan volt, mint a novemberi nap.
Minden tekintetben kifogástalan nap volt, egy szemernyi zavaró körülmény
nélkül. Csak az volt a baja, hogy ennek is véget kellett érni.
– Isten vele, kedves Lewisham, – mondta Ethel. – Ma nagyon boldog
voltam.
Lewisham arczát majdnem Ethelhez érintette.
– Isten vele, – mondta ő is, miközben megszorította a leány kezét és a
szemébe nézett.
Ethel viszonozta a nézést és közelebb húzódott hozzá.
– Drágám, – suttogta lágyan és ismét hozzátette: – Isten vele!
Hirtelen Lewisham érthetetlenül követelő lett és nem akarta elengedni a
leány kezét.
– Mindig ugyanaz. Boldogok vagyunk. Boldog vagyok. Azután… azután pedig
maga eltünik előlem…
Olyan hallgatás következett, mintha néma kérdések váltogatták volna
egymást.
– Drágám, – suttogta Ethel, – várnunk kell.
Ismét rövid szünet.
– Várnunk kell, – ismételte Lewisham, de nem folytatta. – Isten vele! –
mondta azután olyan hangon, mintha eltépte volna a fonalat, mely
összefűzte őket.