Henderson Ethel írógépe előtt ült Lagune úr dolgozószobájának az
ablakánál és üres tekintettel bámult a novemberi félhomály kékes
szürkeségébe. Arcza fehér volt, szeme ki volt vörösödve a sírástól, keze
pedig mozdulatlanul pihent az ölében. Az ajtó épen az imént csapódott be
Lagune mögött.
– Istenem, – síránkozott Ethel. – Bár ne is élnék. Jobb volna, ha már
vége volna mindennek!
Azután megint elhagyta magát.
– Ha legalább tudnám, hogy mit tettem, a miért így kell bünhődnöm, –
mondotta magában.
Igazában a legkevésbbé sem látszott sorsüldözött léleknek, hanem első
pillantásra szemmelláthatóan nagyon csinos leányt mutatott. Feje formás
volt és hullámos sötét haj fedte, barna szemét pedig szép metszésű,
sötét szemöldök ívelte be. Ajka finom vágású volt, szája nem túlkicsiny
ahhoz, hogy kifejezésteljes lehessen, álla viszont kicsiny, nyaka fehér,
telt és szép. Orráról felesleges külön megemlékezni, minden tekintetben
megfelelt. Ő maga középmagasságú volt, inkább telt idomú, mint sovány,
ruhája tetszetős, aranyos-barna anyagból volt, könnyű ujjakkal s
szabásának vonalai az akkori idők jó izlésének megfelelően kellemesek
voltak. Ethel az írógépe előtt ült, azt kívánta, hogy bár ne élne és
azon tűnődött, hogy tulajdonképen mit követett el.
A szobát könyvállványok szegélyezték, melyeken egy hosszú sor
nevetségesen hivalkodó kötet ötlött fel különösen, Lagune „munkái“, az
életét betöltő zűrzavaros, nyakatekert bölcselet-utánzásnak a termékei.
A párkányokon Plato, Sokrates és Newton mellszobrai diszelegtek. Ethel
mögött terpeszkedett a nagy férfiúnak zöldernyős villanylámpától
megvilágított íróasztala, teleszórva a _Hesperus_, „Folyóirat kételkedők
számára“ kefelevonataival és példányaival, melyet Lagune az ő
segítségével szerkesztett, kiadott, összeollózott, írt és egyben – az ő
segítsége nélkül – fizetett és olvasott. Egy lecsapott tollszár,
egyenesen állva rezgett a tintafoltos írómappán, a tollnak egyik
megmaradt fémhegyén. A tollat Lagune úr csapta le.
Az előző esti letörés rettenetesen bántotta s mielőtt Ethelt magára
hagyta volna, újból meg újból heves monológokban öntötte ki haragját.
Nem kevesebbről volt szó, minthogy egy élet munkája omlott össze. Ethel
pedig bizonyára tudta, hogy Chaffery csaló volt. Vagy nem tudta?
Hallgatás. „Ennyi jótétemény után…“
A beszédet Ethel siránkozása szakította félbe:
– Tudom, tudom…
De Lagune nem érzett szánalmat s azzal vádolta, hogy megcsalta és – ami
még rosszabb, – nevetségessé tette őt! Gondoljon a „munkára“, amelyet
South Kensingtonban megkezdett, – hogy folytassa azt a történtek után?
Hogy legyen hozzá elég lelkiereje, ha a saját gépíró kisasszonya
kiszolgáltatja őt a mostohaapja csalásainak? „Csalásainak!“
Ennél a szónál a hadonászó kéz mozdulatai szélesre változtak, a szürke
szem méltatlankodva kitágult, a sipoló hang pedig szónokira változott.
– Ha nem ő csalta volna meg önt, más tette volna meg, – volt Ethel félig
mormogó válasza, melyet a szellemkutató nem hallott meg.
A mi történt, nem volt olyan rossz, mint a felmondás, de mindenesetre
tovább tartott. Odahaza pedig a haragos Chaffery várt rá, a ki
dühöngött, mert nem sikerült neki a gummikeztyüt elrejteni. Chafferynek
nem volt joga, hogy őt okolja, bizonyára nem, de a sodrából kijött lélek
nagyon könnyen kész az igazság mértékének meghamisítására. A tamburint,
állította Chaffery, még kimagyarázhatta volna azzal, hogy Smithers felé
emelt kezével el akarta kapni, hogy a fejét védje. De a gummikeztyüre
nem volt magyarázkodás. Pedig ő alkalmat akart nyujtani Ethelnek, hogy
biztonságba helyezze, mikor rosszullétet szinlelt. Ostobaság olyasmit
mondani, hogy ekkor valaki az asztalra nézhetett volna, ostobaság.
A sokatmondó tollroncs mellett egy kis álló óra hirtelen éles hangon
megszólalt és az öt órát jelezte. Ethel hátrafordult székén és ülve az
órára bámult. Szája szögletét lehúzva szomorúan mosolygott. Arra
gondolt, hogy haza kell mennie és otthon újból kezdődik az egész.
Cseberből vederbe… A gondolatok zavarosan kóvályogtak a fejében.
– Ostoba voltam… Talán mégis én voltam az oka. Fel kellett volna kapnom
a keztyüt. Elég időm volt hozzá… Csalás… bizonyára csalás… Azt hittem,
hogy sohasem látom már őt viszont… Bizonyára szégyelte volna magát
miattam… a barátai előtt.
Egy ideig mozdulatlanul ült és üres tekintettel bámult maga elé.
Sóhajtott, újra megdörzsölte egyik kivörösödött szemét és felállt.
Kiment az előcsarnokba, ahol két tűvel átszúrt kalapja függött a kabátja
fölött, felöltözött és kilépett a hideg, szürke utczára.
Alig ment még húsz lépést Lagune ajtajától, mikor észrevette, hogy egy
férfi éri őt utól és mellette halad. Az ilyesmiben elég gyakran van
részük olyan lányoknak, akik munkába mennek vagy munkából jönnek
Londonban s ő is szükségképen sok mindent volt kénytelen tapasztalni a
whortleyi kalandos napok óta. Haragosan nézett maga elé, de a férfi oly
határozottan állta el az útját, hogy meg kellett állnia. Sértődött
tekintetet vetett rá. A férfi Lewisham volt, halotthalvány arczczal.
Félszegen habozni látszott, azután szótlanul kinyújtotta a kezét. Ethel
szinte gépiesen megfogta. Lewisham csak ezután találta meg a hangját.
– Henderson kisasszony, – szólalt meg.
– Mit akar tőlem? – kérdezte a leány bágyadtan.
– Nem tudom… Beszélni akarok magával.
– Velem? – Ethel szíve hevesen dobogott.
Lewisham nehezebbnek találta a beszédet, mint gondolta.
– Megengedi?… Nem gondolta, hogy jövök?… Messzire megy?… Nagyon
szeretnék beszélni magával. Annyi mindent…
– Claphamba megyek, – felelte Ethel. – Ha akarja, elkísérhet egy
darabon…
A leány bizonytalanul tett néhány lépést. Lewisham egészen mellette
haladt. Egy darabig szavukat visszafojtva haladtak, mert annyi
mondanivalójuk volt, hogy nem találták meg az alkalmas szót, melylyel
beszélgetésüket megkezdjék.
– Elfelejtette már Whortleyt? – szakította meg a csendet Lewisham
hirtelen.
– Nem.
Lewisham a leányra nézett, a ki lesütötte a szemét.
– Miért nem írt nekem? – kérdezte keserűen.
– Írtam.
– Egyetlenegyszer. De azután?
– Írtam, júliusban.
– Nem kaptam meg.
– A levél visszajött.
– Hogy lehet, hisz Mundayné…
– Elfelejtettem a nevét. A levelet az iskolába czímeztem.
Lewisham ajkáról tagolatlan felkiáltás röppent el.
– Nagyon sajnálom, – mondta Ethel.
Megint némán mentek egymás mellett egy darabig.
– Tegnap este, – mondta Lewisham nyomatékkal, – nem volt alkalmam, hogy
megkérdezzem. De…
A leány nagyot sóhajtott.
– Lewisham úr, a férfi akit látott… a médium nekem mostohaatyám.
– És?
– Hát ez nem elég?
– Nem, – mondá Lewisham némi habozás után.
Megint fojtogató csend következett.
– Nem, – ismételte Lewisham határozottabban. – Semmi közöm hozzá, hogy
kicsoda magának a mostohaatyja… Azt akarom tudni, hogy maga részes
volt-e a csalásban?
Ethel arcza elfehéredett. Száját kinyitotta, mintha mondani akarna
valamit, majd ismét becsukta. Aztán megfontoltan kezdett beszélni:
– Lewisham úr, ön talán nem hiszi, lehet, hogy hihetetlenül is hangzik,
de becsületszavamra mondom… nem tudtam, nem tudtam bizonyosan… hogy a
mostohaapám…
– Ah! – kiáltotta Lewisham a meggyőződés hangján. – Hát akkor igazam
volt…
A leány egy pillanatig ránézett, azután hirtelen, szinte kiabálva
megszólalt:
– Nem volt igaza… Én mindent tudtam. Hogy is mondhattam az ellenkezőjét?
Csalás volt. Nagyon jól tudtam. Tudtam az egész időn át.
Lewisham elképedő csodálkozással bámult a leányra. Bámulatában egy
lépésnyire elmaradt tőle, de nyomban megint mellette termett. Azután
hallgatás következett, olyan hallgatás, mintha sohasem akart volna véget
érni. A leány, miután abbahagyta a beszédet, feszülten várakozott és nem
is mert Lewishamra nézni. Végre Lewisham szólalt meg.
– Nem, – mondta lassan, – azt se bánom. Nem törődöm vele, még ha így is
van.
Bekanyarodtak a King’s Roadra, a nagy kocsiforgalomnak és a siető
gyalogjáróknak az áradatába, ahol iskolás gyerekek nyüzsgő csoportja
vette őket körül és választotta el egymástól. Az ilyen nyüzsgő
főutczákon este csak szaggatott rövid mondatokban lehet beszélgetni,
máskülönben elvész az összefüggés. Ethel Lewisham arczára tekintett és
úgy látta, hogy megint nyugodt. A nyüzsgő tömegből déli irányban egy
sötét utczába fordult, a hol megint beszélgethettek.
– Mindent értek, – mondta Lewisham. – Maga tudta, de nem akarta tudni.
Így történt.
Ethel ismét magához tért kábultságából. Zokogását visszafojtva
megszólalt:
– Ennek az utczának a végén el kell válnunk. Nagyon szép volt öntől,
hogy eljött, Lewisham úr. Önnek azonban szégyenkezni kellett miattam,
bizonyára szégyenkezni kellett. A gazdám spiritiszta, a mostohaatyám
hivatásos médium és az anyám is spiritiszta. Nagyon helyesen tette, hogy
tegnap nem szólított meg. Nagyon helyesen. Szép volt, hogy eljött, de el
kell hagynia… Az élet nagyon nehéz… Az utcza végén vissza kell
fordulnia. Az utcza végén forduljon vissza…
Száz yardot mehettek, de Lewisham nem válaszolt.
– Én elkísérem magát Clamphamba, – mondotta azután.
Hallgatagon mentek az utcza végéig. A szögletnél, mely a határt jelezte,
a leány megállt és szemébe nézett Lewishamnak.
– Forduljon vissza, – suttogta.
– Nem, – mondta Lewisham makacsul. Szemben álltak egymással életük
forduló pontjánál. – Hallgasson rám, – folytatta Lewisham. – Nehéz
megmondanom, hogy mit érzek. Talán magam se tudom… De így nem akarom
magát elveszíteni. Nem engedem, hogy megint eltünjék előlem. Az egész
éjszakát ébren töltöttem. Nem törődöm vele, hogy maga milyen
környezetben él, hogy kik a hozzátartozói és az se nagyon érdekel, hogy
mennyire tudott azokról a médiumszélhámosságokról. Nem törődöm vele.
Akárhogy is, de a jövőben másként lesz. Egy nap és éjszaka gondolkoztam
rajta. Eljöttem, hogy megtaláljam magát. Most itt van. Én sohasem
felejtettem el magát. Soha. Nem hagyom magamat így visszaküldeni.
– Egyikünkre sem lehet jó, amit akar, – mondta a leány épen olyan
határozottan, mint Lewisham.
– Pedig én nem hagyom el magát.
– Mire volna az jó?…
– Magával megyek, – jelentette ki Lewisham röviden.
És ment is.
Kérdéseket intézett a leányhoz, aki azonban nem akart felelni s komoran
hallgatva haladtak egymás mellett. Egyszerre Ethel, a szája szélén
ideges rángatódzással, megszólalt.
– Azt akarom, hogy elhagyjon, – mondotta. – Ön egészen más, mint én.
Érezhette ezt tegnap este is. Ön segített leleplezni bennünket…
– Mikor Londonba kerültem, – mondotta Lewisham, – magát keresve heteken
keresztül kóboroltam Claphamban.
Átmentek a hidon és Clapham Junction közelében egy szegényes üzletekkel
teli kis utczába értek, anélkül, hogy beszéltek volna. Ethel
elfordította arczát és magába zárkózott.
– Sajnálom, – mondta Lewisham merev udvariassággal, – ha úgy látszik,
hogy magára kell erőltetnem magamat. Nincs szándékomban kikémlelni az
ügyeit, ha maga nem akarja. Mikor azonban ujra megláttam, valahogyan
egész tömeg régi dolog elevenedett meg előttem… Meg se tudom magyarázni.
Lehet, hogy meg kellett magát találnom, hogy elképzeljem újra az arczát,
hogy lássam, hogyan mosolygott, hogyan ugrott le a zsilip korlátjáról,
hogyan teáztunk… és ezer meg ezer régi dolgot.
Megint félbeszakította a beszédet.
– És ezer meg ezer régi dolgot… Nem hagyhatom el magát – tette hozzá és
feleletet nem kapva ment tovább. Üres utczákon haladtak át a Junction
közelében és Clapham Common felé közeledtek.
– Ennek az utczának a végén lakunk, – mondta Ethel egy szögletnél
hirtelen. – Jobban szeretném…
– Még semmit se mondtam meg…
Ethel fehér arczával Lewisham felé fordult, de egy darabig nem tudott
szóhoz jutni.
– Nem lehet jó reánk nézve, – mondta. – Benne vagyok ezekben a
dolgokban…
Nem fejezte be, a mit mondani akart. Lewisham határozott hangon beszélt.
– Holnap este eljövök.
– Nem, – mondta Ethel.
– De eljövök.
– Ne jöjjön, – suttogta Ethel.
– De el kell jönnöm.
A boldogságot, melyet szívében érzett, Ethel nem titkolhatta tovább
önmaga előtt. Félt tőle, hogy Lewisham eljön, de boldog volt és
tudatában volt, hogy boldog. Nem ellenkezett tovább. Némán nyujtotta a
kezét. Lewisham pedig, a mint megmondta, másnap este csakugyan várta őt.