Ez este, mikor Heydinger Alice együtt ment Lewishammal a chelseai
állomás felé, úgy tapasztalta, hogy társa nagyon különös hangulatban
van. A leányra a jelenet, melynek szemtanuja volt, nagy hatást
gyakorolt. Hosszú időn át hitt a túlvilági megnyilatkozásokban, de a
váratlan fordulat valóságos forradalmat idézett elő felfogásában. Az
eset részletei kissé megzavarták. Lewishamot Smithersszel egy sorba
állította az est tudományos győzelmében. Általában büszkének érezte
magát. Nem haragudott érte, hogy Lewishamnak volt igaza. Nagyon bosszús
volt azonban a médiumra.
– Rettenetes, – mondta, – hogy valaki csalásból éljen. Hogy legyen a
világ szebbé és jobbá, ha egészséges és tanult emberek egészségüket és
műveltségüket arra használják fel, hogy másoknál a sötétséget
terjesszék? Rettenetes!… Borzalmas ember volt… milyen kenetteljes,
becstelen hang. És a leány… igazán sajnáltam. Rettenetesen szégyelhette
magát… máskülönben miért kiáltott volna úgy? Őszintén mondva, fájt
nekem. Furcsa kiáltás volt. Olyan volt, mintha beismerés lett volna. De
hát mit lehet tenni?
Heydinger Alice elhallgatott. Lewisham szótlanul haladt, merően maga elé
nézett, mintha önmagával merült volna komor vitába.
– Ha rágondolok, Sludge, a médium, jut az eszembe, – mondta a leány.
Lewisham nem felelt. Alice megkérdezte:
– Ismeri Sludget, a médiumot?
– Kicsodát? – kérdezte Lewisham, feleszmélve elmélyedéséből. – Hogy
mondta kérem… Sludge, a médium? Ugy emlékszem, hogy őt Chafferynak
hívják.
A leányra nézett, mintha nem értette volna, hogy mit akart a kérdésével.
– Igen… de én a Browning költeményére gondoltam… „Siudge, a médium.“ Nem
ismeri?
– Sajnálom, nem, – felelte Lewisham.
– Kölcsön adom önnek… Nagyszerű költemény. A mélyére hatol a dolognak.
– Csakugyan?
– Azelőtt nem tűnt fel nekem. De most világos az egész. Ha embereknek,
szegény embereknek pénzt kínálnak, hogy csodák történjenek, ennek nem
állhatnak ellen. Nekik csalni _kell_. Mégis csak gazság…
erkölcstelenség.
Szaggatott, rövid mondatokban beszélt, mert Lewisham, vele nem is
törődve, nagy léptekkel rohant.
– Pedig, – folytatta, – mennyit kereshetnének az ilyen emberek
becsületesen is.
Lewisham végre ráeszmélt ezekre a szavakra. Ismét kizökkent az
elmélyedéséből.
– Hogy mennyit kereshetnének becsületesen? Sejtelmem sincs róla.
Szünetet tartott.
– Az egész eset zavaros előttem, – mondta. – Gondolkozni szeretnék.
– Nagyon különös, ugyebár? – kérdezte a leány, kissé meghökkenve.
Az út hátralevő részén az állomásig nem beszéltek. Az állomáson
kézszorítással váltak el egymástól, de a szokott baráti kézfogás ezuttal
Lewishamot kissé közömbösen hagyta. A leány, mialatt a vonat lassan
kifelé mozgott az állomásból, Lewisham arczát vizsgálta és rossz
hangulatának az okát akarta kitalálni. Lewisham ismeretlen dolgokba
mélyedt el, mintha róla teljesen megfeledkezett volna.
Lewisham gondolkozni akart! De két fej többet ér egynél, ha véleményt
kell valamiről alkotni, – gondolta a leány. Bántotta őt, hogy oly
kevéssé tud belátni társának a lelki világába. Hogy be van burkolózva és
milyen távol esik egyik lélek a másiktól, gondolta, miközben a kocsiból
a kívül elrohanó sötét tárgyakra meresztette a tekintetét.
Hirtelen nyomasztó érzés fogta el. Egyedül érezte magát, teljesen
egyedül, teljesen üres világban.
A figyelem egyszerre ismét külső dolgokra terelődött. Észrevette, hogy
ketten a szomszéd fülke utasai közül őt nézik. Keze akaratlanul a haját
kezdte igazgatni.