Heydinger Alice nem volt hajlandó letenni a halottak szellemeiben való
hitéről s ebbeli meggyőződése a laboratoriumban a délutáni tea alatt
vitára adott alkalmat. A nődiákoknak, akik ebben az évben többségben
voltak, délután négy óra és a termeket bezáró szolgának öt órai
megjelenése közötti időben teát szolgáltak föl. Esetről-esetre a férfi
hallgatókat is meghívták teára. Utóbbiak közül azonban ugyanazon időben
egyszerre legfeljebb kettő vehetett részt a teázásban, nem lévén több
két fölös csészénél, mióta a hebehurgya Simmons összetörte a harmadikat.
A szögletes fejű és kemény, szürke szemű Smithers határozott
ellenszenvvel érvelt a tulvilági élet ellen, míg Bletherley, aki
narancs-szin nyakkendőjével és nyiratlan szőke hajtömegével tetszelgett
magának, nagyjában hajlandó volt hinni benne.
– Mi például a szerelem? – kérdezte Bletherley. – Bizonyára halhatatlan!
Megjegyzését azonban tárgyhoz nem tartozónak tekintették és nem törődtek
vele.
Lewisham, aki az esztendőnek legtöbbet igérő diákja volt, a szellemek
létezését érvek alapján mérlegelte. A szellemidéző seanceokat
szemfényvesztésnek minősítette.
– Ostobaság és csalás! – mondta Smithers hangosan és féloldalt pislantva
leste, hogy a kihívás elérte-e a czéltábláját. A czéltábla egy feltűnően
kis arczú és nagy, szürke szemű, őszes kis öreg ember volt, a ki
szótlanul állott a laboratorium egyik ablakánnál, míg csak a személyét
nem vonták bele a vitába. Barna bársony kabátot viselt és rettentő
gazdagság hirében állott. Lagune volt a neve. Nem volt rendes hallgató,
hanem az olyan külső látogatók közé tartozott, a kik bebocsáttatást
nyertek a nem teljesen megtelt laboratoriumokba. Buzgó spiritisztának
ismerték s azt is beszélték róla, hogy Huxleyt nyilvános vitára
szólította fel a materializmus kérdéséről. Az élettani órákat azért
látogatta s közben a laboratoriumi munkákon azért vett részt, hogy –
mint mondotta, – a hitetlenséget saját fegyvereivel győzze le. Mintha
csalétek lett volna, mohón kapott Smithers ellentmondásán.
– Tagadom! – mondta és a keskeny laboratoriumban a többiek felé
közeledett, mintha utána menne a saját hangjának. A selypítésnek egy
árnyalatával beszélt. – Bocsásson meg, igen tisztelt uram, ha
közbeszólok. A kérdés azonban rendkívül érdekel. Azt hiszem, nem zavarom
önöket. Bocsáson meg, uram. Vonatkoztassuk az ügyet az én személyemre.
Bolond vagyok én, vagy csaló?
– Kérem, – védekezett Smithers akkora udvariasággal, a mekkora csak egy
south-kensingtoni diáktól kitelik, – ilyenformán a dolog kissé személyes
természetű.
– Tegyük fel uram, hogy én becsületes megfigyelő vagyok.
– Helyes… és?
– Nos tehát, én _láttam_ szellemeket, _hallottam_ szellemeket és
_éreztem_ az érintésüket.
Beszéd közben szürke szeme tágra nyílt.
– Akkor csak bolond lehet, – mondotta Smithers halk hangon, úgy hogy a
spiritiszta nem hallhatta meg.
– Esetleg csalódhatott, – vélekedett Lewisham.
– Biztosíthatom önöket… Mások láthatnak, hallhatnak, érezhetnek, én
azonban tudományosan ellenőriztem őket. Ellenőriztem! Van némi
tudományos gyakorlatom és bizonyítékokat szereztem. Tudományos és
kétségbevonhatatlan bizonyítékokat! Minden elképzelhető módon… De
kérdezem öntől, uram, kereste már az alkalmat, hogy szellemekkel
találkozzék?
– Az csak arra jó, hogy az ember egy guineát kidobjon szélhámosságra, –
felelte Smithers.
– Nos látja, ilyenek önök! Csupa előitélet! Itt van valaki, a ki tagadja
a tényeket és következetesen nem akarja meglátni őket, nem akar a
közelükbe menni.
– És ön megengedi akármelyik embernek a hármas királyságban, a ki nem
hisz a szellemekben, hogy jelen legyen a seanceon, mielőtt abbanhagyná a
tagadást?
– Feltétlenül igen. Feltétlenül igen! Bárkinek, aki még nem találkozott
szellemekkel.
Ez az érv fokozta az érdeklődést. A kis öreg úr hamarosan belehevült.
Ismer valakit, a kinek a legkülönösebb adományai vannak, egy médiumot,
aki…
– Megfizetteti magát? – kérdezte Smithers.
– A nyomtató lónak talán be szokták kötni a száját? – vágott vissza
Lagune haladéktalanul.
Mindenki Smithersen nevetett.
– Kétségbe vonná ön egy mérleg hitelességét, mert pénzen vásárolta?
Jőjjön és győződjék meg. – Lagune egyre jobban felhevült, gesztikulált
és mind hangosabban beszélt. Azon melegében az egész osztályt meghívta
egy külön seance-sorozatra. – Figyelmeztetem önöket, az is lehet, hogy
nem jelenik meg semmi. A valószinűség azonban mellette szól… Végtelenül
örvendenék…
Lewisham ilyenformán beleegyezett, hogy jelen legyen a szellemidézésnél.
Megállapodtak, hogy Heydinger Alice is ott lesz s kívülük még a hitetlen
Smithers, Lagune, utóbbinak gépírónője és a médium lesznek a
társaságban. Azután másik társaságot állítanak össze a többiek számára.
Lewisham örült Smithers erkölcsi támogatásának.
– Hiába pazarlunk el egy estét, – jegyezte meg Smithers. – Én azonban
megbizonyosodok a dolgom felől. Meglátjátok.
Egy chelseai czímet kaptak, hogy ott találkoznak. A ház, ahova Lewisham
érkezett utolsónak, meglehetősen nagy volt és oly teljesen előkelő
szinezetű, hogy szinte zavarba ejtette őt. Kalapját a tágas, szinekben
gazdag előcsarnokban egy zöld díszítésű szalmakalap mellé akasztotta.
Egy nyitott ajtón át fejedelmi dolgozószobát pillantott meg,
könyvszekrényekkel, rajtuk fehér márvány szobrokkal, zöldernyős
villanyos lámpától megvilágított íróasztallal, melyen írások voltak
felhalmozva. Úgy tűnt fel neki, hogy a szobaleány végtelen megvetéssel
mérte végig kopottas gyászruháját és lángvörös nyakkendőjét. Azután
hirtelen megfordult és felvezette őt a lépcsőn.
A leány kopogtatott az ajtón, melyen át beszélgetés hangjai
hallatszottak ki.
– Azt hiszem, már megkezdték, – mondta bizalmaskodva. – Lagune úr mindig
ezt csinálja.
Hallani lehetett, a mint a székeket mozgatták és Smithers átható hangját
és erőltetett nevetését. Az ajtóban, mikor kinyilt, Lagune jelent meg.
Őszülő arcza a szokottnál kisebbnek, nagy szürke szeme pedig a
szokottnál is nagyobbnak tűnt fel.
– Épen meg akartuk kezdeni ön nélkül, – suttogta. – Lépjen be.
A szoba még a whortleyi kis középiskola díszterménél is – mely a
windsori palota egyes ünnepi helyiségeit beleszámítva, eddig a legszebb
helyiség volt azok között, melyeket Lewisham ismert, – szebben volt
berendezve. A bútorzat nagyjából a South Kensington múzeum berendezésére
emlékeztette. Lewisham első benyomása a székek magas társadalmi
felsőbbségének a felismerése volt; valósággal bántónak tűnt fel neki,
hogy ezeken a bútordarabokon milyen kényelmes méltósággal lehet helyet
foglalni. Megpillantotta Smitherst, a ki leplezett ellenségeskedéssel
egy könyvszekrénynek támaszkodva állt. Azután megint Lagunera terelődött
a figyelme, a ki felszólította a többieket, hogy üljenek le. Chaffery, a
médium, már az asztalnál ült. Barátságos tekintetű, kissé kopott
úriember volt, bozontos, aczélszürke pofaszakállal, vékony ajakkal,
sarkán összeszorított széles szájjal és a czipő orrához hasonló állal.
Lewishamot bizonytalan és bíráló tekintettel méregette aranykeretes
szemüvege fölött. Heydinger kisasszony már otthoniasan érezte magát és
fesztelenül csevegni kezdett. Lewisham feleletei kevésbbé öntudatosak
voltak, mint a régi vasipar csarnokában; tényleg, helyzetük mintha
megváltozott volna. A leány volt fölényben, míg ő félszegnek érezte
magát. Bizonytalanúl úgy érezte, hogy a leány föléje került. Azután
jobboldalt még egy másik leányos alakot vett észre sötét ruhában.
Mindnyájan a szoba közepét elfoglaló kerek asztalhoz közeledtek, melyen
egy tamburin és egy kis zöld doboz feküdt. Lagune csontos csuklója és
ujjai meglepően hosszúnak tűntek fel, mikor vendégeinek a helyüket
jelezte. Mellette Lewisham ült, közte és a médium között; a médiumon túl
Smithers ült, utána Heydinger kisasszony, kit Lagune-nal a gépíróleány
kapcsolt össze. Így a hitetlenek kerültek a médium mellé. A társaság már
helyet foglalt, mikor Lewisham a Lagune mellett ülő leányra pillantott
és szeme vele találkozott. Ethel volt! A csukott zöld ruha, a kalap
hiánya és halvány arczszine némi idegenszerűséget kölcsönzött neki, de
nem akadályozhatta meg, hogy Lewisham abban a pillanatban meg ne
ismerje. A megismerés a leány szeméből is visszatükröződött.
Nyomban utána félrefordította a tekintetét. Lewishamnak első érzése a
meglepetés volt. Meg akarta volna szólítani, de egy jelentéktelen
kicsiség meggátolta, hogy beszéljen. Egy pillanatig képtelen volt
visszaemlékezni a leány vezetéknevére. Azonkívül a környezet
idegenszerüsége határozatlanná tette. Nem tudott dönteni, hogy mi legyen
a megszólításnak a helyes formája. Még mindig élt benne a társadalmi
illemszabályoknak a babonája. Amellett, ha megszólítaná a leányt, az
általános kimagyarázást vonna maga után az összes jelenlevők előtt…
– Csak egy tűhegynyit hagyjon meg a gázból, Smithers úr, – mondta Lagune
s nyomban a gáz-kandeláber utolsó lángja is elhalt és sötétségben
maradtak. Az ismeretség felújításának a pillanata elmult.
A kezek érintkezését gondosan megállapították és kisujjat kisujjhoz téve
körben lánczot alkottak. Smithers megrótta Lewishamot
szórakozottságáért. A médium előzékeny hangon beszélve előrebocsájtotta,
hogy semmi biztosat nem igérhet, minthogy neki nincs irányító hatalma a
földöntuli megnyilatkozások felett. Utána mindnyájan hallgatásba
merültek…
Egy ideig Lewisham egyáltalán nem ügyelt arra, a mi körülötte történt.
Némán ült a lüktető sötétségben és a homályban elmerült körvonal felé
meredt, mely az imént mint a multból visszatérő arcz jelent meg előtte.
Bensejében a meglepetés a bosszúsággal volt vegyes. Már belenyugodott,
hogy a leányt örökre elvesztette. A régi vágyakozás napjainak, a
délutánoknak a hangulata, melyeket Londonba való érkezése után
Claphamban bolyongva töltött, egyre halványodó reménnyel, hogy a leányt
viszontlátja, nem tért vissza. Szégyenkezett azonban ostoba hallgatásán
és a helyzetnek a félszegségén. Egy pillanatig majdnem ott tartott, hogy
megtöri a csendet és a Henderson nevet kiejti az asztal fölött…
Hogy is felejthette el a Henderson nevet? Még elég fiatal volt ahhoz,
hogy csodálkozhassék a feledékenységén.
Smithers olyformán köhintett, hogy figyelemre való intésnek lehetett
képzelni.
Lewisham, mióta némi erőlködéssel visszaidézte detektiv szerepének
felelősségét, merően nézett maga elé, de a szoba nagyon sötét volt. A
csendet csak néha-néha nehéz sóhajtás és a médium felől jövő szüntelen
mozgás törte meg. Lewishamnak a lelki zürzavarából legelőször a
személyes hiúsága emelkedett ki. Vajjon mit gondolhatott a leány róla?
Vajjon ő is hozzá hasonlóan mereszti rá a szemét a sötétségben? Úgy
tegyen-e, mintha először látná életében, mikor a lámpákat megint
meggyujtják? A mint a perczek egymást követték, úgy tünt fel, mintha a
csend nyomasztóbbá és nyomasztóbbá vált volna. A szobában tűz nem égett
és fűtés hiányában hűvösnek tetszett. Lewishamot valami sajátságos
kétkedés fogta el, hogy csakugyan Ethelt látta-e, vagy másvalakit
tévesztett össze vele. Azt kívánta, hogy bárcsak vége volna a seancenak,
hogy megint láthassa őt. A régmult whortleyi napok csodálatos
elevenséggel és csodálatosképen mégis minden érzéstől menten szálltak
fel emlékezetének mélyéről…
A hátán valami egészen különös érzést tapasztalt, a mit léghuzamnak
akart tulajdonítani…
Hirtelen keskeny sávban hideg levegő fuvallata érintette arczát, mire
akaratlanul összerázkódott. Reménykedett azonban, hogy a leány nem vette
észre a borzongását. Arra gondolt, hogy halkan nevet, hogy mutassa, hogy
nincsen megijedve. A társaságban más valaki is megborzongott, Lewisham
pedig rendkívül élénk ibolyaillatot érzett. Lagune ujja ideges remegést
jelzett.
Mi történt tulajdonképen?
Valahol az asztalon a zenélő-doboz egy meglehetősen közönséges és
siralmas melódiát kezdett játszani, a mi különösen hatott Lewishamra.
Úgy érezte, hogy a csend, a várakozással teljes nyugalom egyre mélyül
körülötte s a mélységet a csengő melódiának a fonala hidalja át.
Ezen a ponton Lewisham megemberelte önmagát. Mi történt tulajdonképen?
Neki figyelnie kell. De tényleg ügyelt-e úgy, mint kötelessége lett
volna? Hiszen szórakozott volt. Szellemek vagy ezekhez hasonló dolgok
nincsenek, a médiumok dolga szélhámosság s ő azért van itt, hogy
ellenőrizze a mesterkedésüket. De bár neki ügyelni kellene a történőkre,
egyes dolgokat elmulasztott. Mi volt ez az ibolyaillat? Ki hozta
működésbe a zenélő dobozt? Mindenesetre a médium, de hogyan?
Visszaemlékezni igyekezett, hogy hallott-e valami mozgást, vagy
észlelt-e valami mozdulatot, mielőtt a zene megkezdődött volna. Képtelen
volt azonban visszaemlékezni. Belátta, hogy éberebbnek kell lennie, mint
eddig.
Élénk vágyat érzett magában, hogy sikeresen fejezze be, amit megkezdett.
Előre elképzelte a drámai pillanatot, melyet Smithersszel kitervezett.
Ethel lesz a nézője. Kémkedve meresztette szemét a sötétségbe.
Valaki megint megrezzent, ezúttal szemben vele. Érezte, hogy Lagune ujja
még erősebben remeg s körülötte mindenfelé, szaggatottan zörgő hangok
hallatszottak. _Kopp, kopp!_ – kezdődött egyszerre. Gyors, éles hangok,
kopp, kopp, kopp, az asztalon, a szék alatt, a levegőben, az
ablakpárkányokon. A médium megint sóhajtozott és reszketett és ideges
remegése az egész kört áthatotta. A zene majd egészen elhallgatott, majd
ismét erősebben hangzott.
Ki csinálta és miként?
Lagune hangja szólalt meg mellette, úgy, mintha félő tisztelet
fojtogatta volna.
– Az ábécét? – kérdezte. – Használhatjuk az ábécét?
Az asztal alatt erős koppanás hallatszott.
– Nem! – tolmácsolta a médium hangja.
A kopogás mindenfelé ismétlődött.
Csakis valami mesterkedés lehetett. Lewisham azt igyekezett kitalálni,
hogy mi lehetett az eszköze. Azt szerette volna megállapítani, hogy
csakugyan a médium kisújja érintkezik-e az övével. A sötétségben
elmerült alak felé meresztette a tekintetét. Meglehetős távolságban
mögöttük erős koppanás hallatszott, mintha valami fémtárgyat ütöttek
volna meg. Azután a kopogás megszünt s a teljes csendet csak a zenélő
doboz játékának a melódiája törte meg. Egy pillanat mulva ez is
elhallgatott…
Tökéletes csend uralkodott. Lewisham idegei teljesen meg voltak
feszülve. Hirtelen kétségek fogták el s nyomasztó félelem és nagy
események érzése nehezedett rája. A sötétseg fizikai teher érzését
keltette benne.
Hirtelen felriadt. Valami megzörrent az asztalon. Ezúttal ott
hallatszott a fémtárgy megütésének éles hangja. Utána egymásután gyenge,
zizegő hangok, mintha papirt simítottak volna ki. Szellő hangjának is
lehetett tartani, anélkül, hogy a levegő megrezzent volna. Valaminek a
jelenlétét lehetett sejteni az asztalon.
Lagune izgatottsága görcsös remegések formájában jelentkezett; a médium
keze is reszketett. Az asztal fölött a sötétségben valami halványan
fénylő, zöldesfehér anyag zizegett és libegett lassan a sötét alakok
körvonalai között.
A tárgy, vagy más egyéb, magasabbra szökkent, azután lassan emelkedett
és szétterült a levegőben. Lewisham figyelme szolgailag rája
szegeződött. A lebegő valami kísérleties, megmagyarázhatalan és egyben
csodálatos volt. E perczben Lewisham még Ethelről is megfeledkezett. A
halvány világosság magasabbra és magasabbra emelkedett a feje fölött s
emelkedés közben kisérteties kar és kéz alakját öltötte magára. Lassan,
nyugodtan átlibegett az asztal fölött és Lagunet látszott megérinteni, a
ki rémülten összeborzongott. Azután körben tovább haladt és megérintette
Lewishamot. Lewisham a fogát csikorgatta.
Az érintést nem lehetett félreismerni, határozott és mégis lágy ujjak
hegye volt. Csaknem ugyane pillanatban Heydinger kisasszony elkiáltotta
magát, hogy valami a haját simogatja, utána pedig a zenélő doboz
tánczolva megmozdult. A tamburin halavány, kerekded körvonala
felemelkedett, zörgött és Lewisham hallotta, hogy Smithers arczához
ütődött. Úgy látszott, mintha a fejek fölött mozogna. Követlenül
ugyanekkor egy asztal valahol a médium háta mögött hallhatólag gördülni
kezdett a kerekein.
Lehetetlennek tünt fel, hogy a médium, a ki oly csendesen ült mellette,
vihette volna véghez mindezeket a dolgokat; még ha így volt is, a
képtelenséggel látszott határosnak. Mindazonáltal…
A kisérteties kéz majdnem közvetlenül Lewisham szeme előtt ugrándozott.
Gyengén rezegve libegett a levegőben. Az ujjak közbe-közbe lehajoltak,
majd ismét mereven felemelkedtek.
Zörej hallatszott. A zörej erősnek tünt fel. Valaki járt talán? Mit
csinálhatott az illető?
Lewisham egyszerre elveszítette a médium kisujjának érintését.
Igyekezett ujra megérinteni, de nem tudta felfedezni. Feléje kapott, egy
kart ragadott meg, mely kiszabadult a kezéből. Valaki felkiáltott.
Közvetlen mellette szitkozódás röppent el, melyet az illető hirtelen
erőlködéssel felében akart magában visszafojtani. _Zzz!_ A tűhegynyi kis
gázláng egy szökkenéssel fellobogott.
Lewisham a pislákoló arczok körében állva két alakot pillantott meg,
melyek a zizegő világosságban újra láthatókká váltak. Kettőjük közül
Smithers vonta inkább magára a figyelmet; diadalmaskodva állt, egyik
kezét a gázcsavaron tartotta, másikkal a médium mellét ragadta meg s a
médium kezében bűnjel gyanánt ott volt a tamburin.
– Mit szólsz hozzá, Lewisham? – kiáltotta Smithers, kinek a lobogó gáz
árnyékokat vetett az arczára.
– Rajtakaptuk! – mondta Lewisham hangosan, felkelve helyéről és
elkerülve Ethel tekintetét.
– Mi ez? – kiáltotta a médium.
– Csalás! – röpítette feléje Smithers.
– Nem igaz, – kiáltotta a médium. – Mikor ön felcsavarta a gázt…
félrelökte a kezemet… megkaptam a tamburint… hogy a fejemre ne essék.
– Smithers úr! – kiáltotta Lagune. – Smithers úr, nagyon helytelenül
cselekedett. Ez az ijedelem…
A tamburin hangos zörejjel a padlóra esett. A médium arcza eltorzult,
furcsán nyöszörgött és hanyatt akart esni. Lagune egy pohár vízért
kiáltott. Mindenki a médiumra nézett, azt gondolva, hogy el fog esni,
csak Lewisham nem. Az Ethelre való gondolat ismét visszatért az agyába.
Feléje fordult, hogy lássa, mint fogadja ezt a befejezést, melynek ő
volt az egyik fontos intézője. A leányt az asztalra látta hajolni, amint
el akart kapni valami ott heverő tárgyat. A leány nem látta őt, hanem
szeme a médiumra volt szegezve. Az arcza kemény volt és fehér. Azután,
mintha megérezte volna a rajta nyugvó tekintetet, szeme Lewisham
tekintetével találkozott.
Visszahúzódott, egyenesen állt és szemében idegenszerű keménységgel
nézte Lewishamot.
Első pillanatban Lewisham nem fogta fel a helyzetet. Azt akarta
megmutatni, hogy Smithersszel egyenlő része volt a fordulat
előidézésében. Az első perczben a leány mozdulata figyelmét egyszerűen a
tárgyra irányította, mely után nyult. Az asztalon valami összezsugorodó
tárgy, gummikeztyü hevert. Ez is kétségtelenül hozzátartozott a
szellemidézői felszereléshez. Megragadta és felkapta.
– Ide nézz! – kiáltotta, Smithers felé nyujtva a kezét. Ez még több! Mi
ez?
Lewisham észrevette, hogy a leány megrémült. Meglátta, amint Chaffery, a
médium, Smithers válla fölött hirtelen szemrehányó tekintetet vetett a
leányra. A helyzet egyszerre világos lett Lewisham előtt; megértette,
hogy Ethel is részes a csalásban. Ő pedig ott állt, győzelmi pózban,
kezében tartva az ellene bizonyító bűnjelet! Diadalmaskodása egyszerrre
elpárolgott.
– Ohó! – kiáltotta Smithers, áthajolva az asztalon, hogy biztosítsa a
bűnjelet. – Derék fiú vagy, Lewisham!… Most már csakugyan megvan! Ez még
több, mint a tamburin.
Szeme diadalmaskodva ragyogott.
– Nos, látja, Lagune úr? – mondotta. – Ezt a keztyüt a médium a foga
között tartotta és maga elé fujta. Ezt nem lehet tagadni… Ez csak nem
akart a fejére esni, tisztelt médium úr? _Ez_… ez volt a fénylő
szellemkéz!