Ha valaki a Brompton Road felől lép be a south-kensingtoni iparművészeti
múzeumba, a régi vasipar csarnoka jobbkéz felől az épület legfelső
emeletét foglalja el. Az odavezető út azonban nagyon útvesztőszerű és
nem mindenki ismeri, minek következtében elhagyatott voltát a
tudományokat és a művészetek különböző ágait művelő fiatalság nagy
becsben tartja. A csarnok hosszú, keskeny és homályos s tömve van
vasrácsokkal, vasveretes ládákkal, zárakkal, lakatokkal, fantasztikus
formájú nagy kulcsokkal, lámpákkal és más hasonló tárgyakkal. A
korláthoz támaszkodva művészi vonatkozásokról is lehet beszélni, Michel
Angelo szarvakkal ellátott Mózesének, a Traján oszlop gipszmásolatának
láttára, mely gigászi módon emelkedik fel az alsó teremből magasan a
csarnoknak a színvonala fölé. Lewisham és Heydinger kisasszony itt
időztek egy szerdai napon, a legközelebbi szerda délutánján, mely a
szoczializmusról szóló előadást követte, melynek hirdetését olvasni
lehetett az előcsarnok hirdető tábláján.
A szigorúan okszerű, fegyelmezett lelkesedéssel előadott tanulmánynak
igen nagy sikere volt, a kételkedő Smitherst alapjában véve
megtérítette, a vitát befejező összefoglaló válasz rendszeres és kerek
volta pedig nagy hatást váltott ki a hallgatóság köréből… Lewisham úr
Mózest nézte és a jövőjéről beszélt. Heydinger kisasszony leginkább az ő
arcát nézte.
– És azután? – kérdezte Heydinger kisaszszony.
– Ezeket a szempontokat kiváltképen a néppel kell megismertetni. Én még
mindig bízom a röpiratokban. Úgy képzeltem…
Lewisham elhallgatott, higyjük, hogy szerénységből.
– Hogyan? – kérdezte Heydinger kisaszszony.
– Amint már mondtam… Luther… A szoczializmusban, úgy hiszem, van még
hely egy új Luther számára.
– Úgy van, – mondta Heydinger kisasszony elgondolkozón. – Ez volna a
nagy feladat.
Sokan hitték ugyanezt ezekben a napokban. De azóta kiváló reformerek hét
esztendőnél hosszabb időn keresztül jártak körül, trombitáikat
harsogtatva és lövöldözve a szocziális Jericho falait, véletlen sikerek
és csalódások változatai után oly csekély eredménnyel, hogy ma már nehéz
visszahelyeződni azoknak az elmúlt napoknak reményteljesen bizakodó
hangulatába.
– Úgy van, – mondta Heydinger kisasszony. – Ez volna a nagy feladat.
Lewisham kiérezte hangjából lelkesedésének a természetét. Feléje fordult
és határtalan bámulatot látott a szemében.
– Nagy az elvégzésre váró feladat, – mondta és szerényen hozzátette, –
ha ugyan meg lehet birkózni vele.
– _Ön_ elég erős hozzá.
– Azt hiszi? – Az örömtől Lewisham élénken elpirult.
– Azt hiszem. Ön bizonyára el tudja végezni. Még a reménytelen bukás is
nagy dolog volna. Néha…
A leány habozott. Lewisham várakozólag nézett rá.
– Azt hiszem, hogy néha dicsőbb dolog a bukás, mint a siker.
– Nem hinném, – felelte a reménybeli Luther és tekintete visszatért
Mózeshez. A leány befejezte, a mit mondani akart és másra godolt.
Elmélyedő szünet.
– És ha már sok ember megismerte a nézeteit? – kérdezte a leány
hirtelen.
– Akkor, úgy képzelem, pártot kell alakítanunk s érvényesíteni kell az
eszméinket.
Újabb szünet, kétségtelenül gazdag fenkölt gondolatokban.
– Higyje el nekem, – mondta Lewisham egyszerre, – hogy önnek tehetsége
van, hogy bátorságot öntsön a csüggedőkbe. Ha kegyed nem lett volna, nem
tartottam volna meg az előadásomat a szoczializmusról – Egészen
megfordult, hátával Mózesnek támaszkodott és mosolyogva mondta a
leánynak: – Ön igazán segíti az elvbarátait.
A legszebb pillanatok egyike volt ez Heydinger kisasszony életében.
Arczszine megélénkült.
– Csakugyan? – kérdezte őszintén, de félszegen tekintve a szemébe. –
Olyan… boldog vagyok.
– Még nem köszöntem meg a leveleit, – mondta Lewisham. – Most azonban
azt hiszem…
– Mit?
– Hogy igazán őszinte barátok vagyunk. A legjobb barátok.
A leány kezét nyújtotta és sóhajtott.
– Ugy van, – mondta, mikor kezet szorítottak. Lewisham habozott, hogy
megfogja-e a leány kezét. A szemébe nézett s e pillanatban a leány
hátralevő éveinek háromnegyedrészét odaadta volna, ha szeme és tekintete
kifejezte volna, a mit akar. De e helyett úgy érezte, hogy arcza kemény,
a kis izmocskák ajka körül engedetlenül rángatóznak s azt képzelte, hogy
ez az önmegismerés kiöli az őszinteséget a szeméből.
– Ugy érzem, – mondta Lewisham, – hogy ennek így kell megindulni. Mindig
őszinte barátok maradunk, egymás oldalán.
– Mindig. A miben csak segíthetek, segítségére leszek. Segíteni akarom,
ahol csak tudom.
– Ketten együtt, – mondta Lewisham, újból megszorítva a leány kezét.
Az öröm villant meg a leány arczán. Szeme egy pillanatig a benső
meghatottság szépségében ragyogott. „Ketten együtt“, – ismételte s ajka
remegett, torka pedig elszorulni látszott. Egyszerre visszarántotta a
kezét és elfordította az arczát. Hirtelen a csarnok vége felé sietett és
Lewisham azt látta, hogy a zsebkendőjét keresi zöld és fekete ruhájának
redői között.
Heydinger Alice sírt.
A meghatottságnak ez a teljesen megmagyarázhatatlan rohama zavarba
ejtette Lewishamot.
A leány után sietett és mellette megállt. Miért sír? Azt remélte, hogy
senki sem jön a kis csarnokba, míg a leány el nem teszi a zsebkendőjét.
Mindamellett a jelenet hizelgett neki. A leány végre erőt vett magán,
leszárította a könnyeit és kivörösödött szemével újra mosolygott.
– Olyan szomorú vagyok, – mondta még a sirástól csukló hangon.
Azután megnyugodva tette hozzá:
– Olyan boldog vagyok… Együtt fogunk küzdeni. Együtt, mi ketten. Én
segítek önnek. Érzem, hogy tudok segíteni. Kint a világban még oly nagy
feladatok várnak megvalósításra.
– Ön nagyon önfeláldozó, hogy segíteni akar nekem, – mondta Lewisham,
egy mondatot idézve, melyet még azelőtt akart mondani, mielőtt látta
volna, hogy a leányt mennyire elérzékenyítette.
– Nem!… Nem tapasztalta-e már, – kérdezte a leány hirtelen, – hogy egy
nő milyen keveset tehet egyedül a világban?
– Vagy egy férfi, – felelte Lewisham pillanatnyi gondolkozás után.
Az első szövetséges így csatlakozott Lewishamhoz a vörös nyakkendő
szolgálatában, – a vörös nyakkendő és a hírnév szolgálatában, melynek
rövidesen jönnie kellett. Első szövetségese volt neki; eddigelé –
leszámítva a falra alkalmazott feliratokat, – titokban tartotta személyi
ambiczióit. Még ama bizonyos, félig elfelejtett whortleyi szerelmi ügy
alkalmával is, noha a bizalmaskodásnak elég magas fokáig eljutottak,
egyáltalán nem tett említést jövő pályafutásáról.