Mikor Lewisham az épület legfelső emeletére megérkezett, félreállt a
lift ajtajától, hogy egyetlen megmaradt utitársa előtte kiléphessen. Az
utitárs Heydinger kisasszony volt, a ki őt megszólította, az
aranyszegélyes barna burkolatú könyv tulajdonosa. A többiek közül a
földszintről egy sem jött fel a harmadik emeletre. A lift közönségének
többi része a „csillagászati“ és „kémiai“ emeleteken szállt ki, de ők
ketten harmadik esztendei tanulmányuk tárgyául a zoologiát választották
és a zoologia az épület legmagasabb részében volt elhelyezve. A leány
kilépett a világosságba és arczát akarata ellenére könnyű pirosság
futotta el. Lewishamnak feltünt, hogy a ruhája megváltozott. Lehet, hogy
ez a leánynak a figyelmét sem kerülte el és észrevette a futó
meglepetést Lewisham arczán.
Az elmult tanévben – barátságuk ugyanis már csaknem egy esztendős volt,
– Lewisham sohasem gondolt arra, hogy a leány esetleg csinos is lehet. A
legjellemzőbb dolog, a mire a szünidő alatt határozottan vissza tudott
emlékezni, az volt, hogy haja sohasem volt egészen lesimítva és ha
véletlenül egyszer rendben volt, valósággal izgatta őt és megint
felborzolta. Lewisham különösen a leánynak ideges kézmozdulatára
emlékezett, melylyel haját összekuszálta. Erről eszébe jutott, hogy
hajának a színe kellemes világosbarna volt. A száját elfelejtette és a
szemének a színét szintén nem tudta volna megmondani. Igaz, hogy a leány
szemüveget viselt. Alaktalan, sötét ruhája is csak bizonytalanul élt az
emlékezetében.
Mégis, míg távol volt tőle, meglehetősen sokat látott belőle. Nem
ugyanabban a tanfolyam-csoportban voltak ugyan, de a vitaegylet
választmányában megismerkedtek egymással. Lewisham ebben az időtájban
fedezte fel a szoczializmust. Ez alapot nyujtott nekik az eszmecserére
és érintkezésre ösztönözte őket. Úgy látszott, hogy a leány nagyon
érdekesnek találta Lewishamnak a dolgokról alkotott felfogását és mintha
a véletlen akarta volna, sokszor találkozott vele az iskola folyosóin, a
hatalmas egyetemi könyvtárban és a képzőművészeti múzeumban. Bizonyos
idő mulva úgy tünt fel, mintha ezek a találkozások nem is volnának
egészen véletlenek.
Lewisham életében ezúttal kezdett először képzelődni
beszélőtehetségéről. A leány feltette magában, hogy sarkalni fogja az
ambiczióját, a mi nem is volt nehéz feladat. Azt hitte, hogy Lewishamnak
kivételes tehetsége van és hogy neki hivatása lehet ennek a tehetségnek
az irányítása. Kétségtelenül hozzájárult hiúságának kifejlesztéséhez. Ő
is be volt iratkozva a londoni egyetemre és a gyakorlati tudományokból
együtt szigorlatoztak júliusban, – a leány kissé gyengén volt
elkészülve, – a mi csak arra szolgált, mint minden az ilyen esetekben,
hogy újabb kapcsolatot teremtsen közöttük. A vizsgája nem sikerült, de
Lewishamnak a becsülését irányában egy cseppet sem kisebbítette. A
szigorlati napok alatt nagy általánosságban beszélgettek a barátságukról
és más hasonló dolgokról, a déli szünetek idején a Burlington Arcade
alatt, – megjegyzendő, hogy az egész Burlington Arcade mulatott a
leánynak divattalan szürke ruháján s Lewishamnak vörös nyakkendőjén, –
egyebek között a leány szemrehányást tett Lewishamnak, hogy egyáltalán
nem olvas költőket. Mikor a vizsga után együtt haladtak a Piccadillyn,
megállapodtak, hogy írni fognak a szünidő alatt egymásnak, költészetről
és magukról s a leány némi habozás után kölcsön adta Rossetti
költeményeit. Lewisham kezdte elfelejteni, a mit eleinte nagyon jól
tudott, hogy a leány két vagy három esztendővel idősebb nála.
Lewisham a szűnidőt egy kevéssé szimpatikus, de egyébként jóindulatú
nagybátyjánál töltötte, a ki foglalkozására nézve szerelőmester és
építővállalkozó volt. A nagybácsinak hattagú családja volt, köztük a
legidősebb tizenegy éves s Lewisham mint tanító tette magát hasznossá.
Azonkívül erősen készült a tanulmányait befejező harmadik esztendőre,
melynek folyamán nagy dolgokat szándékozott végrehajtani és megtanult
kerékpározni. Azonkívül Heydinger Alicera is gondolt s mint ki fog
tűnni, Heydinger Alice is gondolt rá.
Nagybátyjával, a ki a helyi konzervatív pártnak kiváló tagja volt,
vitatkozni szokott a szocziális kérdésekről. Nagybátyjának a vitatkozási
modora módfelett durva volt. A szoczialisták tolvajok, szokta mondani. A
szoczializmus czélja az, hogy elszedje, a mit az ember keresett, hogy
szétossza egy csomó dologkerülő csirkefogó között. Pedig a gazdag
emberekre szükség van. „Ha nem volnának jómódú emberek, mit gondolsz,
miből élnék? Nos? És akkor mi lenne belőled?“ A szoczializmust,
bizonyítgatta a nagybácsi, csak agitátorok szítják. „Pénzt, tagdíjat
szednek olyan tapasztalatlan fiataloktól, mint te vagy és pezsgőre
költik.“ Lewisham érveire mindig csak a bántó hangon kiejtett „pezsgő“
szóval válaszolt s kezével a jóízű ivást jelezte.
Természetes volt, hogy Lewisham kissé elhagyatottnak érezte magát s ezt
kifejezésre juttatta a Heydinger kisasszonyhoz intézett leveleiben is.
Nyilvánvaló volt, hogy a leány is elhagyatottnak érezte magát.
Megvitatták a közönséges barátságtól eltérő, igazi barátságnak a
kérdését és azután áttértek Goethére és a kiválasztottak szellemi
rokonságára. Lewisham megírta, hogy mennyire várja a leveleit s ezek
gyakoriabbakká is váltak. A levelek kétségtelenül jól voltak megírva. Ha
Lewisham kritikát gyakorolt volna, megállapíthatta volna, hogy mindegyik
egész napi munkának az eredménye. A gyakorlati szerelőmesternek a
kérdései után, hogy mit szándékozik csinálni az ostoba tudományával, e
leveleknek olvasása üdítőleg hatott rá. Megszerette Rossettit és
különösen egy költeményében az elválás érzésének tökéletes kifejezése
ragadta meg őt. Általában azonban kissé meg volt lepetve Heydinger
kisasszonynak a költészet iránti hajlandóságán. Rossetti olyan érzéki,
oly virágos nyelvű volt. Ezt a hangulatot alig várta volna.
Az iskolai év megkezdésekor több érdeklődéssel tért vissza a leány
iránt, mint távozott. A reá való bizonytalan visszaemlékezés, melyben
alakja kissé kopottnak és gondozatlannak tűnt fel, nyomban elpárolgott,
amint a leány a lift homályából a világosságba lépett. Haja teljesen
rendben volt s amint a napfény csillogott rajta, szépnek is tűnt fel.
Jól szabott szürkés-zöld és fekete ruhát viselt, szélesen ránczolva, az
akkori időnek a divatja szerint s ez a gondozottság valamelyes módon a
szükséges melegséget kölcsönözte az arczának. A múlt esztendő
elhanyagoltságától eltérőleg, rendes kalapot viselt, olyan kalapot,
amelynek még asszonyi itélet szerint is, megvolt a formája. A kalap jól
is állt neki, de ezek a dolgok kívül esnek egy férfi regényíró
fejtegetésén.
– Elhoztam a könyvét, Heydinger kisaszszony, – mondta Lewisham.
– Nagyon örülök, hogy előadást tart a szoczializmusról, – felelte a
leány, átvéve a barnakötésű könyvet.
Együtt haladtak végig az élettani laboratoriumhoz vezető kis folyosón s
a leány megállt a kalapfogasoknál, hogy levegye a kalapját. Az
intézetnek ugyanis olyan szégyenletes volt a berendezése, hogy a
leánydiákoknak nyilvánosan kellett levenni a kalapjukat és nyilvánosan
kellett felvenni a holland kötényt, mely ruhájukat védte a laboratoriumi
munkánál. Még a tükör is hiányzott!
– Mindenesetre meghallgatom az előadását, – mondta a leány.
– Remélem, hogy tetszeni fog önnek, – mondta Lewisham a laboratorium
ajtajában.
– A szünidő alatt bizonyítékokat gyüjtöttem a szellemek létezéséről…
emlékszik még az érveinkre. A leveleimben ugyan ezt nem említettem.
– Kár, hogy még mindig ragaszkodik a spiritizmushoz, – mondta Lewisham.
– Azt hittem, hogy már túltette magát rajta… Olvasta a Bellamy
_Visszapillantását_?
– Szeretném elolvasni.
– Itt van a könyveim között és ha akarja, szivesen kölcsönadom. Várjon
azonban, míg az asztalomnál leszek. Tele van mindkét kezem.
Együtt léptek be a laboratoriumba. Lewisham udvariasan nyitotta ki az
ajtót, Heydinger kisasszony pedig rendezgetve tapogatta végig a haját.
Az ajtó közelében egy csoportban négy leány állt s Heydinger kisasszony
ezeknek csoportjához csatlakozott, lehetőleg észrevétlenül tartva a
barnakötésű könyvet a kezében. Hárman közülök már a múlt esztendőben
együtt voltak vele és keresztnevén szólították, mikor Lewisham
társaságában látták megjelenni.
Egy rosszkedvű, koravén tanársegéd arcza pillanatnyilag felderült, mikor
Lewishamot meglátta.
– Végre egy jó diákot is látok, – mondta a koravén tanársegéd, a ki
nyilvánvalóan a névsort állította össze. Egy másik ajtónyitásra megint
felderült az arcza.
– Smithers is itt van!