Két és félesztendős időköz után a történet egy jóval érettebb Lewisham
úrral folytatódik, a ki már nem ifjú, hanem férfi, a törvény szerint is
férfi és teljes huszonegy esztendős. A szinhely többé nem a fák közé
beágyazott kis Whortley, vörösre festett padjaival, parkjaival,
rétjeivel, hanem London nyugati részének szürke végtelensége.
A történet folytatása azonban Ethel nélkül indul meg. A megigért második
levelet Lewisham úr sohasem kapta meg és bár az első londoni hónapok
folyamán számos délutánt töltött Claphamban, ebben a kietlen
emberrengetegben bolyongva, az óhajtott találkozás nem következett be.
Végül, mint az az ifjúságnál történni szokott, mely oly csodálatosan tud
gyógyulni testben, szivben és lélekben egyaránt, feledni kezdett.
A „húsos fazék“ utáni küzdelem meglepő eredménynyel végződött. A
zöldeskék bizonyítványoknak, úgy látszott, több értékük volt, minthogy
egyszerű faldíszek legyenek és miután Lewisham már kétségbeesve
lemondott róla, hogy valami alkalmazást kapjon hátralevő életében, egy
nagyszerű kék okirat érkezett a közoktatásügyi hivataltól, mely
elképzelhetetlen dolgokat helyezett kilátásba. Londonba kerül és
hetenkint egy guineát kap, hogy előadásokat hallgasson, olyan
előadásokat, melyek legmerészebb képzeletét is felülmúlták. A nevek
között, melyek szeme előtt felmerültek, volt Huxley, – Huxley és
Lockyer. Micsoda szerencse! Csoda volt-e, ha három emlékezetes esztendő
folyamán a fényes jövő ismét az előtérbe nyomult?
Méltóztassanak őt elképzelni a gyakorlati tudományok felső iskolájába
vezető úton, az ott töltött harmadik esztendőnek a kezdetén. (Akkoriban
az iskola a Royal College of Science nevet viselte.) Jobb kezében egy
fényes fekete táskát hordozott, teletömve tankönyvekkel, jegyzetekkel és
különböző eszközökkel a következő félév számára, baljában pedig egy
másik könyvet tartogatott, melynek már nem volt helye a táskában. Ez a
könyv aranynyal volt szegélyezve és kötését barna papirboríték óvta
gondosan a kopástól.
Az eltelt időköz Lewisham úron a felső ajkán jelentkező nem túlságosan
tolakodó, de mindenesetre kétségbevonhatlan bajuszban, termetének egy
inchnyi megnövekedésében és kevésbbé önhitt magatartásában jutott
kifejezésre. Már nem érezte magát az általános érdeklődés
középpontjának, mint tizennyolcz éves korában; derengeni kezdett előtte,
hogy nagyon sokan lehetnek, a kiknek szemében az ő egyénisége teljesen
közömbös. De ha kevésbbé volt is önhitt, viselkedésében sokkal több volt
a bizakodás, mint a hogy olyan emberekében lenni szokott, a kiknek jól
megy a soruk.
Öltözéke – egyetlen ruhadarab kivételével – mérsékelten fekete volt,
gyászruha, melyet azonban a viselés némileg megkoptatott. A gyászt
anyjáért viselte, a ki a történet folytatása előtt egy esztendővel halt
meg és kis vagyonkát hagyott vissza, a melyet majdnem száz fonttal
lehetett tőkésíteni s melyet Lewisham féltékenyen őrzött a
takarékpénztárban. Csak az olyan nélkülözhetetlen dolgokra költött
belőle, mint egyetemi tandíjak, könyvek és eszközök, melyekre ragyogónak
igérkező egyetemi pályáján szüksége volt. Pályája ugyanis az előzmények
után, még a whortleyi baleset után is fényesen indult és lobogó láng
gyanánt falta fel régebbi papirbizonyítványait.
(Ha figyelmesebben megnézte volna őt, asszonyom, kétségtelenül feltűnt
volna sajátságosan fényes gallérja, mely majdnem olyan volt, mintha
felülete nedves gummival lett volna bekenve. Noha ennek tulajdonképen
semmi köze sincsen a történethez, úgy érzem, hogy mielőtt tovább mennék,
erre is ki kell terjeszkednem, mert különben elveszteném a kegyed
érdeklődését. Londonnak nagyon sok rejtelme van, ezek között ez a
sajátságosan fényes fehérnemü. „Az olcsó mosóintézetek megkékítik a
holmikat“ – mondhatná ön asszonyom. – „Ennek is kékesnek, általánosan
kopottnak, a gomblyuknál szaggatottnak és kirojtozottnak kellene lenni.
De ez a gallér…“
Ha közelebbről megtekintette és végül megérintette volna, a tapintása
olyan lett volna, mint a halottasházé, nyirkos és hideg. Ez azért van
így asszonyom, mert a gallér vízálló anyagból készült. Abból a fajtából
való volt, melyet este a fogkefével kell végigmosni és a szék támlájára
kell akasztani, hogy megszáradjon s másnap reggel megifjodva lássa
viszont. Lewishamnak ez volt az egyetlen gallérja, melylyel legalább
három pencet takarított meg hetenkint, a mi egy tanulmányait végző
south-kensingtoni tanárjelöltnél, a ki az atyai, de egyúttal túlságosan
takarékos kormány által engedélyezett heti egy guineából él,
kétségtelenül igen megfontolandó összeg. A gallér nagy felfedezés volt
Lewishamra nézve. Legelőször egy gummiárúkkal teli üzleti kirakatban
pillantotta meg, a hol egy üvegmedenczének a fenekén feküdt, a melyben
az aranyhalak rosszkedvűen össze-vissza úszkáltak. Ekkor állapította meg
magában, hogy nagyon szereti az ilyen fehérnemüt.)
Meglepőnek tűnhetett azonban fel a széles vörös nyakkendőnek a viselése,
– olyanforma széles vörös nyakkendő, a milyent a délnyugati
vasúttársaság portásai szoktak viselni. Más egyéb Lewishamon nem volt
dandyszerű, még a hiúságból viselt szemüvegről is letett. Kellett, hogy
ez gondolkozóba ejtse önöket… Hol is láttak önök nagy tömeget együtt,
tüntetésszerűen sok vörös nyakkendővel? Meg kell mondani az igazat.
Lewisham úrból szoczialista lett!
Az a bizonyos vörös nyakkendő csak külső és látható jele volt a nagy
belső és szellemi fejlődésnek… Lewisham, buzgó tanulmányaitól való
igénybevétel mellett is ez idő alatt átolvasta Butler Analogiáját és más
könyveket; csoportosította az érveket, kételyei támadtak és az éjszaka
csendjében Istenhez fordult, hogy „hitet“ adjon neki, – adjon tüstént
„hitet“, ha van értéke a Levisham úr megoltalmazásának. A hit azonban
nem akarta őt megszállani… Sorsáról alkotott képzete többé nem merült ki
egy távoli katedrához vezető vizsgák sorozatában és a „liberális
szellemű“ politikai kiválóságban Kezdte társadalmi rendünknek egyes
olyan tüneteit felérzékelni, melyek Whortleyban nem nyilvánultak meg
előtte, kezdte érezni, hogy a komor nincsetlenség miként mélyül teljes
nyomorúsággá és szenvedéssé, a mi a modern Londonban oly sok emberi
életnek az alapszinét adja meg. Különösen egy éles ellentét rögződött
meg szimbolikus módon az elméjében. Egyik oldalon voltak a Westbourne
Park yard sztrájkoló, elsenyvedt és éhező szénhordói, a fekete utczák
sarában kolduló gyermekek és éhező munkanélküliek egy leveskonyha előtt;
a másik oldalon, két utczával odébb, a Westbourne Grove, fényárban úszó
üzletek sorozata, cab-ek és fogatok nyüzsgő forgataga és a költekezésnek
olyan tobzódása, hogy a lyukas czipőben és rosszul szabott ruhában
fáradtan hazafelé törtető diákot minduntalan feltartóztatta a szoknyák,
csomagok és elragadóan bájos nőiességnek a forgataga. Kétségtelen, hogy
a fáradt diáknak saját dicstelen tapasztalatai élezték ki az erkölcsi
tanulságot. Ez azonban csak egyik pontja volt az élénk megismerések
állandóan visszatérő sorozatának.
Lewishamnak erős, mondhatni ösztönszerű meggyőződése volt, hogy emberi
lény nem lehet boldog, míg mások közvetlen közelében nyomorognak s a
gazdaságnak ez a derűs csillogása a bűn érzete gyanánt érintette őt.
Ekkoriban még azt hitte, hogy az emberek felelősek a saját sorsukért és
ezekben a napokban még az erkölcsi közömbösségnek a fokát méregette
magában és embertársaiban. Ugyanekkor azonban kezébe került a „Haladás
és szegénység“ és a „Közjólét“-nek nehány véletlen füzete s nem volt
nehéz magáévá tenni az ármányos és kizsákmányoló tőkések és
földbirtokosok s a derék, becsületes, szenvedő munkások elméletét. Így
lett belőle szoczialista. Természetesen annak szüksége, hogy rögtön
tegyen valamit, a mivel kifejezésre juttatja új hitét, sürgető módon
ébredt fel benne. Elindult és egy történelmi pillanatban megvásárolta a
vörös nyakkendőt.
– Vérszínűt kérek, – mondta Lewisham szelid hangon a fiatal hölgynek a
pult mögött.
– Milyen színű legyen? – kérdezte a fiatal hölgy a pult mögött, élesen.
– Biborvöröset kérek, – mondta Lewisham szégyenkezve. Estéjének
legnagyobb és buzgalmának jelentékeny részét annak próbálgatására
áldozta, hogy a nyakkendőt miként kösse szép csokorba. Ennek kedvéért új
kézügyességet kellett neki elsajátítani, – azelőtt ugyanis mindig kész
nyakkendőket viselt.
Lewisham így proklamálta a társadalmi forradalmat. Az első alkalommal,
mikor a szimbolikus nyakkendő megjelent az utczán, hatalmas termetű
rendőrök menete vonult fel egyes sorban a Brompton Roadon. Lewisham
ellenkező irányban haladt. Magában hümmögni kezdett. Sokat jelentő
pillantással haladt el a rendőrök mellett és a Marseillaiset dúdolta…
Ez azonban már hónapokkal előbb történt s azóta a vörös nyakkendő
használati ruhadarabbá és szokássá vált.
Ezuttal egy kovácsolt vaskapun fordult be az Exhibition Roadról és
belépett a főiskola előcsarnokába. Az előcsarnok diákokkal volt tele, a
kik könyveket, táskákat, fizikai eszközöket tartalmazó dobozokat vittek
a hónuk alatt, álltak és vitatkoztak, a vitaegyletnek bekeretezett és
üvegezett hirdetéseit olvasták, vagy jegyzőkönyvet, czeruzát,
radirgummit és rajztollat vásároltak a szabadalmazott papirkereskedőnél.
Nagy számmal voltak köztük mindenféle új alakok, fizető diákok, fekete
felsőkabátban és selymes kalapban, vagy jól vasalt ruhában és a
hallgatók zöme, a Lewisham osztályából, nyersek, kopottak, rendetlenek,
groteszk módon rosszul öltözöttek és bizonytalan megjelenésűek; egy
feltűnt Lewishamnak bóbitás tengerész-sapkájával és arany
kitüntetésével, egy másik durva fejes keztyűjével, a harmadik pedig
nagyon finom bőrkeztyűjével. A diákok között Grummett, az egyetemi
törzskönyv örökös vezetője, buzgólkodott.
– A czuczilista! – mondta egy csúfolódó hang.
Lewisham úgy tett, mintha nem hallotta volna, de erősen elpirult. Nagyon
gyakran kívánta, hogy ne pirulna el olyan könnyen, hisz már huszonegy
éves férfi volt. Figyelmesen tanulmányozta a vitaegylet hirdető
tábláját, melyen „Lewisham E. C. előadása a szoczializmusról“ volt
hirdetve a legközelebbi péntekre és áttörtetett az előcsarnokon, a hol a
törzskönyv várt a bejegyzésre. Néhány perczig azonban nem tudott a
bejegyzéshez jutni, mert társainak kézszorításai és barátságosan nyers
élczei feltartóztatták.
– Rettenetes biflázó ez az állat Lewisham, – jellemezte egyik társa. – A
második volt a mult esztendőben. Borzalmasan magol. Valami állati
önhittség van ezekben a biflázókban. Vizsga… vitaegylet… vizsga. Mintha
ezenkívül nem is volna élet. Az év elejétől végéig egyszer se menne
valami mulatóhelynek a tájára.
Lewisham éles füttyentést hallott, a lift felé rohant és pont az
elindulás pillanatában érte el. A lift nem volt kivilágítva és sötét
árnyakkal volt tele, csak a vezetőnek az alakját lehetett
megkülönböztetni. Mikor Lewisham találomra vizsgálgatta a sötét arczokat
maga körül, egy lányos hang a nevén szólította.
– Ön az, Heydinger kisasszony? – felelte. – Nem vettem észre. Remélem,
kellemesen töltötte a szünidőt?