A szerelem napja után következtek a bünhödés napjai. Lewisham úr nagyon
csodálkozott, valósággal elkábult, mikor ez a bünhödés lassan, de
biztosan jelentkezett. Vasárnap még éltek benne a szombati napnak
csodálatos érzései és kiegyezett az elhanyagolt _Vázlat_-tal, arról
biztosítva őt, hogy a leány lesz az éltető eleme s ezerszer jobban fog
dolgozni érette, mint a hogy magáért dolgoznék. Ez ugyan nem volt igaz s
valóban csodálkozva kellett kérdeznie magától, hogy hová tűnt az
érdeklődése Butler Analogiájának theologiai vizsgálódásai iránt.
Frobisherék egyik istentisztelet alkalmával sem voltak a templomban.
Aggodalmaskodva törte a féjét, hogy mi lehetett az elmaradásuk oka.
Hétfő reggel hűvös és világos volt – valóságos Herbert Spencer a napok
között, – és iskolába menet buzgón biztatta önmagát, hogy semmi ok
sincsen, a miért neheztelni lehetne reá. A bejáró fiúk reggel
nyilvánvalóan róla suttogtak és a kis Frobisher nagy érdeklődésnek
örvendett. Lewisham elkapott nehány szótöredéket. „Az anyám egészen el
volt kábulva“, – mondta a kis Frobisher.
Tizenkét órakor kihallgatás következett Bonovernél és Dunkerley, az
idősebb kisegítő tanító nyomban haragosan perlekedő hangokat hallott
kiszűrődni az iroda bezárt ajtaján. Azután Lewisham átment a tantermen.
Mereven maga elé nézett és az arcza nagyon vörös volt.
Dunkerley ilyenformán félig-meddig el volt készülve az ujdonságokra,
melyeket másnap reggel hallott az iskolai dolgozatok javítása közben.
– Mikor? – kérdezte Dunkerley.
– A legközelebbi évharmad végén, – felelte Lewisham.
– A leány miatt, a ki Frobisheréknél volt megszállva?
– Igen.
– Csinos kis teremtés. De az eset megzavarhatja a felvételidet a
legközelebbi juniusban.
– Ez aggaszt engemet is.
– Nem nagyon hiszem, hogy haladékot adjon neked, hogy a vizsgát
megvárjad…
– Nem hajlandó, – mondta Lewisham és kinyitotta az első irkát. A beszéd
nehezére esett.
– Komisz fráter, – mondta Dunkerley. – De hát mit várhatsz Durhamtól? –
Bonovernak csak durhami képesítése volt és Dunkerley, a kinek semmilyen
se volt, az elfogultságra hajlott. Közben Dunkerley buzgó és szorgalmas
suhogással kezdett dolgozni a saját irkaoszlopán. Csak mikor a halom egy
vagy két füzetre fogyott meg, szólalt meg újra a már megtárgyalt ügyről.
– Az Úr férfit és nőt teremtett, – mondta Dunkerley, végig nyomjelezve
útját az irkalapon, – a mi (vessző, vessző) nagyon kárhozatos (vessző,
vessző) a kisegítő tanítókra.
Nagy zajjal becsapta a füzetet és maga mögött a padlóra hajította.
– Te szerencsés vagy, – mondta. – Pedig azt reméltem, hogy én hagyom itt
előbb ezt a nyomorúságos barlangot. Szerencsés vagy. Itt az embernek
örökké álnokoskodni kell. Minden sarkon valamelyik szülőbe vagy más
árulkodóba ütközhetik. Ezért nem állhatom ki a vidéki életet: átkozottul
nem őszinte. Úgy örülnék, ha minél előbb kiszabadulnék belőle. Elhiheted
nekem.
– És meg akarod szerezni az oklevelet?
– Úgy van, fiacskám. Igen. Meg akarom szerezni az oklevelet. A tanári
oklevelet! Úristen! Ha én Londonba kerülhetnék…
– Azt hiszem, hogy én is Londonban próbálok szerencsét, – mondta
Lewisham.
Azután a tapasztalt Dunkerley, a ki különben a legderekabb fiatalemberek
egyike volt, megfeledkezett bizonyos egyéni ambiczióiról – állandóan
ápolgatta magában valami meglepetésszerű kinevezés reményét, – és
kioktatta Lewishamot az iskolai ügynökségekre. Átadta neki az átmeneti
állapotban levő kisegítő tanítók szükségszerű támogatóinak – Orellana,
Gabbitas, Lancaster Gate ügynökség és a többiek – jegyzékét. Valamennyit
nagyon jól ismerte. Nyolcz esztendeje húzta már az igát.
– Mindenesetre a kensingtoni ügyről valószinűleg le kell tenned, –
mondta Dunkerley, – a leghelyesebb azonban, ha nem vársz. Megmondom
neked őszintén, a kilátások ellened vannak.
A „kensingtoni ügy“ egy kérvény volt a gyakorlati tudományok
south-kensingtoni főiskolájába való felvételre, melyet Lewisham egy
vérmes pillanatában benyujtott. Hiány lévén Angolországban a gyakorlati
tudományokat előadó tanárokban, a közoktatásügyi kormányzat az említett
nagy főiskolában ingyen oktatást és heti egy guinea ösztöndíjat
helyezett kilátásba olyan megválogatott fiatal tanerőknek, a kik
bizonyos ideig e tárgyak tanítására kötelezik magukat, ha kiképzésüket
befejezték. Dunkerley már több esztendő óta rendesen benyujtotta a
kérvényét, de mindig hiába s példája nem lehetett nagyon biztató
Lewishamra. De Dunkerleynak nem voltak olyan zöldesszürke
bizonyítványai, mint neki.
Lewisham ilyenformán másnap minden idejét, a mi a „szolgálaton“ kívül
megmaradt, arra használta, hogy megszövegezett egy levelet, több
példányban lemásolta és elküldte a különböző iskolai ügynökségeknek. A
levélben rövid, de méltó életrajzot adott magáról és kiterjeszkedett
nevelési és oktatási rendszerére. Végezetül bizonyítványainak és
kitüntetéseinek hosszú és díszes sorozatát csatolta, mely nyolcz éves
korában a jó magaviseletért kapott kitüntetésével kezdődött. Ennek az
okmánynak a lemásolása jelentékeny időt vett igénybe, de szerénysége
támogatta őt. A napi órabeosztás gondos átvizsgálása után a déli szabad
óráját „Levelezés“ jelzéssel látta el.
Arra a tapasztalatra jött, hogy a klasszikus és mathematikai
tanulmányokban egy idő óta nem haladt eléggé s egy leczkefüzete, melyet
a levelezési rendszer szerint oktató vállalatnak a fasorban a Bonoverrel
való találkozást követő viharos napok folyamán beküldött, csunyán
átfirkálva „Elfogadható mértéken alul“ jelzéssel érkezett vissza. Ez az
eset annyira példátlan volt és úgy bántotta, hogy egy ideig azzal a
gondolattal foglalkozott, hogy gúnyos levélben bosszulja meg magát
távollevő tanárán. Azután a husvéti szünet következett, mikor haza
kellett mennie és a részletek gondos elhagyásával be kellett számolnia
anyjának, hogy elhagyja Whortleyt.
– Pedig ott olyan jól ment a dolgod! – kiáltott fel az anyja.
De a kedves öreg hölgynek mégis volt valami vigasztalása. Örömmel látta,
hogy a fia nem visel szemüveget – elfelejtette ugyanis elhozni magával,
– és így a komolyabb optikai zavaroktól való félelme, melyeket fia
esetleg tőle „örökölhetett“, megszünt.
Néha Lewishamot az őszinte megbánás érzése fogta el az ostoba kirándulás
miatt. Ilyen hangulatban volt az ünnepek után, mikor a _Vázlat_ rovatai
revideálásának a szüksége először tárta fel előtte teljes világossággal,
hogy mi a gyakorlati eredménye az első küzdelemnek azokkal a titokzatos
és hatalmas erőkkel, melyeket a tavasz ideje szokott életre serkenteni.
A sikernek és a hirnévnek az álmát nagyon elevenen és nagy szeretettel
ápolta s az egyetemre való felvételének, melyről régóta ábrándozott s
mely az összes többi nagy dolgoknak a bevezetése lett volna, az
elkerülhetetlen kitolása, mellében valósággal éles fizikai fájdalmat
okozott.
A dolgozatok javítása közben, tollal kezében felugrott és fel-alá
kezdett rohanni a szobában.
– Milyen őrült voltam! – kiáltotta. – Milyen őrült voltam!
Földhöz csapta a tollát és dühében merényletet követett el a szobája
sarkában függő női arczkép, szolgaságának szemmellátható tanuja ellen.
Széttépte a képet és darabjait szanaszét szórta…
– Őrült!
Utána megkönnyebbült, mintha véglegesen szakított volna a történtekkel.
Egy pillanatig merően nézte a véghezvitt pusztítást, azután „ostoba
szerelmeskedést“ mormogva, visszatért órarendjének átdolgozásához.
Ez volt az egyik kedélyállapot, mindenesetre a ritkább. Egyebekben
sokkal türelmetlenebbül várta a postán a czímet, melyre Ethelnek írhat,
mint a választ az ismételt álláskereső levelekre, melyeknek írása
Horatiust és a magasabb mathematikát – Lewisham ezt a kifejezést
használta a metszetek geometriája számára, – kiüldözte a
gondolatköréből. Tényleg több időt pazarolt a levél felett való
elmélkedésre, melyet a leánynak szándékozott írni, mint a mennyit
kötelességeinek a táblázata megengedett volna.
Mindazonáltal az állást kereső levelek csodálatraméltó alkotások voltak.
Mindegyik új tollal volt írva és az írás az első sortól az utolsóig
felette volt még az ő megszokott színvonalának is. De egyik nap a másik
után telt el és a bizonyos levél, a melyre várt, nem akart megérkezni.
A kedélyállapotát befolyásolta az a körülmény is, hogy a tárgyat illető
szántszándékos zárkózottsága mellett is távozásának az oka meglepően
rövid idő alatt „egész Wortleyban“ elterjedt. A vélemény az volt, hogy
„kikapósan“ viselte magát és Ethel viselkedését a helybeli hölgyek – a
mennyiben ezt a kifejezést használni lehet, – egyértelmű
megbotránkozással elitélték. A szép külső gyakran tőrbe ejt. Egy fiú
egyizben hangosan kiejtette Ethel nevét, mikor Lewisham elment mellette.
A segédlelkész, a halvány arczú, csontosképű, ideges segédlelkészek
fajtájából, mostanában úgy ment el mellette, hogy nem vett tudomást a
létezéséről. Bonoverné alkalmat keresett, hogy megmondja neki, hogy
„éretlen gyerek“, Frobisherné pedig egyizben majdnem fenyegetően
sziszegett feléje, mikor az utczán találkoztak. Olyan meglepetésszerűleg
tette, hogy Lewisham félreugrott tőle.
Az általános itélet néha nagyon nyomasztólag hatott a hangulatára, de
néha olyan kedélyállapota is volt, hogy mulatott rajta és Dunkerley
előtt többször olyanformán nyilatkozott, mintha egy szemernyit sem
törődnék vele. Rendesen azt mondogatta magában, hogy _miatta_ viseli az
itélet súlyát. Minden körülmények között azonban viselni kellett.
Érezni kezdte egyidejűleg, hogy a világ milyen kevéssé érzi a szükségét
a tizenkilencz éves fiatal embereknek, – tizenkilencznek mondta ugyanis
magát, noha alig nehány hónapja múlt el tizennyolcz, – még ha
kitüntetésük van is a jó magaviseletért, általános tudásért és
számtanért és ha királyi czímerrel ékesített bizonyítványuk van is, mely
kezeskedik a mértani rajzban, csillagászatban, állattanban, szervetlen
chemiában és szerkesztő mértanban való jártasságukról, fiatalos erejükön
és kitartásukon kívül. Eleinte azt hitte, hogy az iskolaigazgatók
kapkodni fognak utána és most azt kellett tapasztalni, hogy ő kapkod
utánuk. Sürgősnek kezdte jelezni az üres helyek elnyerésére beadott
kérvényeit, de ez a sürgősség nem segített rajta. Az ajánikozások
hosszabbra és hoszszabbra nőttek, végül teljes négy ívoldalat foglaltak
el és egy penny értéket emésztettek meg. „Biztosíthatom Önt, – írta, –
hogy igyekvő és lekötelezett munkatársat fog bennem megismerni.“ Az
ilyen természetü igéretek megszaporodtak. Dunkerley közölte, hogy a
Bonover szolgálati bizonyítványa feltűnő módon mellőzte az erkölcsi
magaviselet és a fegyelem ügyét s Bonover hallani sem akart róla, hogy
ezen változtasson. Hajlandó lett volna ugyan, hogy megtegyen minden tőle
telhetőt Lewisham támogatására, a vele szemben tanusított eljárás
ellenére is, de hát a lelkiismerete…
Egyszer vagy kétszer Lewisham hamisan idézett a szolgálati
bizonyítványból, de annak se volt eredménye. Májusnak a fele is eltelt
és South Kensington még hallgatott. A jövő komor volt.
Legmélyén volt a bizonytalanságnak és a csüggedésnek, mikor megérkezett
a leány levele. Gépen volt írva, vékony papiron. „Kedves“ – írta a leány
egyszerűen és ez a megszólításnak minden képzelhető módozata között a
legkedvesebbnek és legdrágábbnak tűnt fel Lewisham előtt, noha a
valóságban az volt az oka, hogy a leánynak a keresztneve nem jutott az
eszébe és elfelejtette a keresztnév számára szabadon hagyott helyet is
kitölteni.
„Kedves, én nem írhattam előbb, mert odahaza nincs helyem, a hol
írhatnék és Frobisher néni hazug dolgokat mondott magáról a mamának. A
mama rettenetesen meglepett, nem is képzeltem volna róla. Egy szó
említést sem tett nekem. De ezt majd egy másik levélben írom meg.
Annyira bánt az eset, hogy most nem is írok róla. Mert maga nem
válaszolhat nekem és _nem szabad, hogy levelet küldjön ide_. Ezt
_sohasem_ szabad megtenni. De én gondolok magára, kedvesem, – a
„kedvesem“ ki volt radirozva és ismét oda volt írva, – és nem felejtem
el a mi kedves kirándulásunkat, ha sohasem írnék is többet. Most nagyon
sok dolgom van. A munkám nagyon nehéz és attól félek, hogy elbutít.
Nehéz csak azért érdeklődni valami iránt, mert élni kell belőle, nem úgy
van? Azt hiszem, hogy maga is gyakran ezt érzi az iskolában. De azt
képzelem, hogy mindenkinek az a foglalkozása, a mit nem szeret. Nem
tudom, hogy visszakerülök-e még Whortleyba, lehet, hogy soha, de maga
valószinűleg eljön Londonba. Frobisher néni a legborzasztóbb dolgokat
mesélte rólunk. Nagyon örülnék, ha Londonba jöhetne, mert akkor esetleg
láthatna engem. Chelseában van egy nagy fiúiskola és ha arra elmegyek
reggelenkint, azt szeretném, ha maga ott volna. Maga onnan kijönne az
iskolai sapkában és köpenyben, mikor én arra megyek. Milyen meglepetés
volna, ha váratlanul ott találkoznánk.“
Ilyenformán folytatódott az egész levél. Alapjában véve nagyon kevés
volt benne és szinte megszakításszerűleg végződött. „Isten vele,
kedvesem“ volt a befejezése, czeruzával odavetve. Alatta még egy sor:
„Néha gondoljon rám.“
A levél olvasása, különösen a bevezető „kedves“ megszólítás olyan
különös érzés formájában hatott Lewisham torkára és mellére, hogy
majdnem kiáltani szeretett volna. Örömében szinte ujjongott, újra meg
újra elolvasta a levelet, csillogó szemekkel fel-alá járt szobájában és
kezében szorongatta a drága írást. A „kedves“ ugyanolyan volt, mint
mikor a leány kiejtette, – egyszerre hallani vélte a hangját. Élénken és
kedvesen csengett feléje Ethel búcsúszava a holdvilágos ház árnyékából.
De mit jelentsen ez a sor: „ha sohasem írnék többet“ és a
megszakításszerű befejezés? Mindenesetre ő gondolni fog Ethelre.
Ez volt a leány egyetlen levele. Nem sok idő alatt a levél hajtásai a
sok használattól egészen elkoptak.
Junius elején elhagyatottság érzése fogta el Lewishamot, a mely nagyon
gyorsan leküzdhetetlen vágygyá változott, hogy viszontlássa Ethelt.
Kalandos tervek kóvályogtak benne, hogy elmegy Londonba, Claphamba és
megtalálja őt. De valakit nem lehet oly könnyen megtalálni Londonban,
mint Whortleyban. Egy egész délutánt azzal töltött, hogy megírjon és
újra megírjon egy levelet, arra az esetre, ha Ethel czímét megkapja. Ha
ugyan megkapja. Vigasztalan hangulatban kóborolta be a városkát s hét
órakor útnak indult és holdfénynél nyomról-nyomra bejárta az együtt
megtett emlékezetes utat.
A sötét pajtában úgy fordult és beszélt a sűrű feketeséghez, mintha
Ethel jelen lett volna. Nagyon szép és kedves dolgokat mondott neki.
A sárga-violás kis öregasszonyt egy gyertya mellett az ablaknál ülve
találta s áldozati hangulatban ivott meg nála egy üveg gyömbérsört. A
kis öregasszony kissé ravaszkodva a nővére után érdeklődött s ő
megigérte, hogy legközelebb megint elhozza magával. „Mindenesetre
elhozom magammal“, mondta. A kis öregasszonynyal való beszélgetés közben
elhagyatottságának az érzése némileg enyhült. Azután a bizonytalanul
csillogó ezüstös mezőkön át olyan melankolikus hangulatban tért haza,
hogy szinte jól esett neki. Sokáig ez a hangulat volt úr felette, míg el
nem érkezett a Whortleyból való távozásának az ideje. Leszedte a falról
az életczélját jelző különböző irásokat és utasításokat és a sárga láda
fenekére fektette őket, melybe könyveit csomagolta: főként a felvételi
vizsga számára való könyvek voltak, melynek az időpontja bizonytalan
időre kitolódott.