Mihelyt vége volt az iskolának, Lewisham felmentette önmagát további
kötelezettségei alól és hazarohant a lakására, hogy ott töltse az időt,
mig az ebéd elkészül. Vajjon helyesen járt-e el így?… Kissé nehéznek
tűnik fel ezt mondani Lewisham úrnak és az is kétséges, hogy egy férfi
regényírónak nem volna-e tartozó kötelessége a saját nemével szemben,
hogy őt megfékezze, de hát, mint az ablakkal szemben levő falon levő
felírás mondotta: „_Magna est veritas et prevalebit_“… Lewisham úr
buzgalommal kefélte és festői módon rendezte el a haját, kipróbálta
valamennyi nyakkendőjének a hatását és egy fehéret választott, egy régi
zsebkendővel kifényesítette a czipőjét, nadrágot váltott, mert a
hétköznapi nadrágja kissé ki volt rojtosodva a sarkánál és tintával
befestette a könyökét, a hol a szálak kissé kifehéredtek. Azután, mind
jobban belemelegedve, szőrtelen arczát különböző látószögekből nézegette
a tükör előtt és megállapította, hogy előnyére válnék, ha orra egy
gondolattal kisebb volna…
Rögtön ebéd után elment hazulról és a legrövidebb úton az üres telkek
melletti útra indult, azt mondva magában, hogy nem törődik vele, ha az
utczán Bonoverral találkozik. Nem volt vele egészen tisztában, hogy mit
szándékozik tenni, de világosan állott előtte, hogy látni akarja a
leányt, a kivel a fasorban találkozott. Tudta, hogy látnia kell őt. Az
akadályok érzése csak megszilárdította elhatározásában s ez jól esett
neki. A telkek melletti útról a kőlépcsőkön felment a Frobisherék házán
uralkodó lépcsős kis útra, arra az útra, a honnét a Frobisherék
hálószobáját figyelte. Ott összefont karokkal, szemben a házzal leült.
Tiz percz híja volt két órának. Húsz perczczel három óra előtt még
mindig ott ült, de kezét mélyen a kabát zsebébe dugta és lábát
türelmetlen egyhangusággal tánczoltatta a lépcsőfokon. Felesleges
szemüvege a mellény zsebében tűnt el, a honnét délután nem is került
elő, kalapja pedig kissé hátracsúszott a homlokáról és látni engedte
elülső hajcsomóit. Alatta az úton egy-két ember haladt, de úgy tett,
mintha nem látta volna őket, hanem inkább két erdei szürkebegy nézésével
szórakozott, melyek egymást kergették a napfényes, széltől hullámzó
vetés hosszában. Mindenesetre indokolatlan volt, de haragudni kezdett a
leányra, a mint az idő haladt. Érzése csökkenő irányzatot mutatott.
Háta mögött az ösvényen lépteket hallott. Nem akart visszanézni, mert
bántotta a gondolat, hogy mások látják őt ülni ebben a helyzetben.
Előbbi erős megfontoltsága, noha már leküzdötte, még mindig burkoltan
tiltakozott a délutáni vállalkozás ellen. Egyszerre a járás fent az
ösvényen megszünt.
– Hordanád el magad, – mormogta Lewisham a fogai között… Mögötte
rejtelmes zaj kezdődött, a sövény gallyai hevesen suhogtak és egészen
könnyű ugrások toppanása hallatszott.
A kiváncsiság ösztökélni kezdte Lewishamot és rövid küzdelem után úrrá
is lett rajta. Hátratekintett és a leány volt mögötte, háttal feléje s a
virágzó szúrós kökény után ágaskodott, mely áthajolt a tulsó sövényen.
Csodálatos véletlen! A leány nem látta őt.
Lewisham lába egy szempillantás alatt szinte lerepült az ösvényen.
Akkora lendületet adott a lépteinek, hogy a leány mellett belerohant a
tüskés sövénybe.
– Engedje meg, – mondta izgatottan, mikor látta, hogy a leány nem mutat
csodálkozást.
– Lewisham úr! – kiáltotta a leány tettetett meglepetéssel és
félrehúzódott, hogy helyet adjon neki a kökény előtt.
– Melyik gallyat akarja? – kérdezte Lewisham túláradó örömmel. – A
legfehérebbet? A legmagasabbat? Parancsoljon!
– Azt ott, – jelölte meg a leány találomra, – a melyikből kiáll a fekete
ág.
A gallynak hófehér virágtömege az áprilisi ég felé ágaskodott és
Lewisham, a ki minden erejével el akarta érni, – a megjelölt ág ugyanis
egyáltalán nem volt a legkönnyebben elérhető, – fantasztikus
elégtétellel látott kezén egy hosszú karczolást először megfehéredni,
azután vörösre változni.
– Arra felfelé az ösvény mentén, – mondta Lewisham, mikor diadalmaskodva
és elfulladva megállt, – ott van igazán kökény… Ezt nem is lehet vele
összehasonlítani.
A leány mosolygott és megfontolatlan helyesléssel nézett a kipirultan,
szemében diadalmas tekintettel előtte álló Lewishamra. Lewisham
előrehajló arcza már a templomban, a karzaton, bizonyos érdeklődést
keltett benne, de ez egészen más volt.
– Mutassa meg azt a kökényt, – mondta, noha tudta, hogy bármely irányban
mérföldnyire ez az egyetlen hely, a hol kökényt lehet találni.
– Tudtam, hogy látnom kell magát, – mondta Lewisham olyan hangon, mintha
felelne. – Biztosan éreztem, hogy ma látni fogom.
– Majdnem az utolsó alkalma volt, – felelte a leány úgy, hogy szinte az
elismerés csengett ki a szavából. – Hétfőn hazamegyek Londonba.
– Tudtam, – kiáltotta Lewisham diadalmasan. – Hazamegy Claphamba?
– Igen. Állást kaptam. Ön nem tudta, hogy én gyors- és gépírónő vagyok?
Igen. Most végeztem a kurzust a Grogram-iskolában. Most akadt egy öreg
úr, a ki titkárnőt keres.
– Maga tud gyorsírni? – kérdezte Lewisham. – Ahhoz kell a drótvégű
töltőtoll… Azok a sorok is azzal voltak irva… Még megvannak.
A leány mosolygott és a szeme felvillant.
– Itt, – mondta Lewisham és felső mellényzsebére tette a kezét. – Ezen
az ösvényen, – folytatta s beszélgetése sajátságosan nélkülözte a
folytonosságot, – illetve egy darabig ennek az ösvénynek a mentén,
azután fel a halmon és megint le róla… ott van egy kapu, a mely a folyó
mentén vezető gyalogútra nyilik. Járt már arra?
– Nem, – felelte a leány.
– A legszebb kiránduló út Whortley körül. Kivezet Immering Commonra. El
kell jönnie, mielőtt elutaznék.
– Most? – kérdezte a leány felvillanó tekintettel.
– Miért nem?
– Azt mondtam Frobisher néninek, hogy négy órára otthon leszek.
– Ezt a sétát nem szabad elmulasztani.
– Helyes, – mondta a leány.
– A fák mind virágzanak, – mondta Lewisham, – a nád sarjadzik és a folyó
szélén véges-végig millió meg millió kicsiny virág uszkál a vizen. A
nevüket nem tudom, de nagyon szépek… Vihetem azt a kökénygallyat?
Mikor átvette az ágat, kezük egy pillanatra összeért, Lewisham úr pedig
megkapta a másik sokat jelentő karczolást.
– Nézze ezeket a felhőket, – mondta Lewisham, visszaemlékezve az
észrevételre, melyet tenni akart; miközben meglóbálta a fehér
kökényvirágot, – és nézze a kék eget közöttük.
– Csakugyan gyönyörű. A szép időből a legszebb mostanra maradt. Az
utolsó napra. A legutolsó napomra.
A két fiatal személy erősen felvillanyozódottan elindult, –
Frobishernének, a ki a padlásszoba ablakából nézte őket, nagy
csodálkozására, – úgy érezve, hogy az egész világ az ő szórakoztatásukra
oly fényes és ragyogó. A dolgok, melyeket megláttak és egymásnak
elmondogattak ezen a délután odalent a folyó partján… a tavasz
csodálatos volt, az új levelek csodaszépek, a virágbimbók meglepőek, a
felhők vakítóak és pompásak s valami felséges eredetiség volt bennük! És
gyermeki módon örültek, hogy egyetértenek egymással ezekben az új
gyönyörűségekben. Szinte nem is úgy éreztek, mintha a véletlen játéka
hozta volna össze őket.
Először azon az úton haladtak, a mely a fák között kanyarog a folyó
mentében, de még mielőtt háromszáz yardot mentek volna, a leánynak ezt
természetesen meg kellett bánni s az alsó, hajó-vontatóutat kivánta meg,
közvetlenül a víz partján. Igy Lewishamnak alkalmas helyet kellett
keresni, hogy a leány leszállhasson, ott hol egy barátságos fának a
kiugró gyökerei megfelelő lépcsőül kinálkoztak s a hol a leány kezét az
ő kezébe téve lekúszott.
Odalent egy bajuszát mosogató vizi-cziczkány alkalmat adott kezük
hirtelen összeérintésére, a suttogásban rejlő meghitt bizalmaskodásra és
az együttes hallgatásra. Utána Lewisham egy mályvavirágot akart
megszerezni a leány számára, mint megállapították, élete
veszélyeztetésével s el is érte azon az áron, hogy a czipője tele lett
vízzel. A fekete és fénylő zsilip korlátjánál, a hol az ösvény
elkanyarodik a folyótól, a leány egy váratlan hőstettel felülmúlta őt: a
fiú segítő kezét igénybe véve, felment a korlát felső sinvasára és a
másik oldalon, könnyed és kecses mozdulattal lebbent a földre.
Bátran átvágtak a réten, mely ragyogott a sok kis tavaszi virágtól s
Lewisham – külön kifejezett kivánságra, – a leány és három
tiszteletreméltó tehén között haladt, ugyanazt érezve, mint Perseus,
mikor megszabadította hölgyét a tengeri szörnyetegtől. Igy mentek el a
malom mellett s jutottak egy gyalogúton Immering Commonra. A réten
Lewisham a leány foglalkozására terelte a beszédet.
– Hát csakugyan azért megy el innen, hogy gyors- és gépírónő legyen? –
kérdezte, olyan tárgyat érintve meg, melyről a leány a szakmabelinek a
lelkesedésével beszélt. Összehasonlító rendszer szerint beszéltek a
dologról és csak akkor vették észre, hogy a világos ég elborult, mikor a
futó esőnek gyors lába épen föléjük ért.
– Nézze csak! Amott egy pajta! – kiáltotta Lewisham és mindketten
futásnak eredtek. A leány nevetve, ritmikusan és könnyedén futott.
Lewisham mindkét kezével segítette át egy sövényen, kiszabadította a
szoknyáját egy ragaszkodó tövisbokorból és így eljutottak a kis fekete
pajtába, mely egy rengetegül nagy méretű rozsdás boronát rejtegetett.
Lewishamnak feltűnt, hogy a leány hogy pihegett a futás után.
A leány a boronára ült és nem tudta, hogy mitévő legyen.
– Le kell vennem a kalapomat, – mondta, – mert az eső tönkreteszi, – s
Lewishamnak így alkalma nyilt, hogy hajfürteinek valódiságát
megcsodálja, nem mintha ugyan előzőleg kételkedett volna henne. A leány
maga elé levette a kalapját és zsebkendőjét tartva a kezében, veregette
le róla az ezüstös cseppeket. Lewisham a pajta ajtajánál állt és az
áprilisi eső lágy fátyolán keresztül a tájékot nézte.
– Kettőnk számára is van hely a boronán, – mondta a leány.
Lewisham először tagolatlan hangokkal jelezte vonakodását, azután
odament és leült a leány mellett, oly közel hozzája, hogy majdnem
egészen érintette. Fantasztikus vágyat érzett, hogy karjába ragadja és
megcsókolja s ezt az őrültséget csak nehezen tudta leküzdeni.
– Tulajdonképen még a nevét sem tudom, – mondta, a beszélgetésben
keresve menekvést kavargó gondolatai elől.
– Henderson, – felelt a leány.
– Henderson _kisasszony?_
A leány arczába mosolygott és habozott.
– Igen… Henderson _kisasszony_.
Szeme és az egész légkör, mely körülvette, elbájoló volt. Lewisham
azelőtt sohasem ismerte ezt az érzést, ezt a különös izgatottságot, mely
olyan volt, mint a könnyek gyengéd visszhangja. Meg akarta kérdezni a
leány keresztnevét, hogy a „kedves“ jelzővel szólíthassa és hogy lássa,
mit mond hozzá. Minden bevezetés nélkül Bonover egyéniségének terjengős
leírásába és annak elmondásába merült, hogy miként füllentett róla és
nevezte Smith kisasszonynak s így megszabadult a kellemetlen erkölcsi
válságtól…
Kint az eső zúgása alábbhagyott és egészen megszünt és a napfény
csillogva világított be az Immering mögött látható erdőbe. Pont
ugyanakkor elhallgattak s a hallgatás megint merész gondolatok rajzását
jelentette Lewisham úr számára. Hirtelen fölemelte a karját és a leány
mögött a borona rúdjára helyezte.
– Menjünk, – mondta a leány egyszerre. – Az eső már elállt.
– Ez a kis ösvény egyenesen Immeringbe vezet, – mondta Lewisham úr.
– De… négy óra?
Lewisham kivette az óráját és összeránczolta a homlokát. Már majdnem
negyed öt volt.
– Négy óra már elmult? – kérdezte a leány és hirtelen szembe kerültek a
bucsuzás kérdésével. Hogy Lewishamnak félötkor programmszerű kötelessége
van, borzasztóan köznapi dolognak tűnt fel.
– Úgy van, elmult, – mondta, csak lassan érzékelve fel, hogy az elválás
mit jelent. – De okvetlenül kell menni magának? Én… én még beszélni
szeretnék magával.
– Hát nem beszélt velem?
– Nem úgy értettem… Különben is, még nem beszéltem.
A leány állt és úgy nézett rá.
– Megigértem, hogy négy órára otthon leszek, – mondta. – Frobisher
néninél vendégek vannak teára…
– Többé már nem lesz alkalmunk, hogy találkozzunk.
– És?
Lewisham hirtelen nagyon elfehéredett.
– Ne hagyjon el, – mondta megtörve a feszült hallgatást, hirtelen
nyomatékkal a hangjában. – Ne hagyjon el. Maradjon még velem… kis időre…
Esetleg eltévesztheti az utat.
– Ön úgy látszik, azt hiszi, – mondta a leány nevetést erőltetve, – hogy
én evés és ivás nélkül élek.
– Annyi mondanivalóm lett volna magának. Már mikor először láttam… De
eleinte nem mertem… Nem tudtam, hogy megengedi-e, hogy beszéljek… És
most, épen mikor… boldog vagyok, itt hagy engem.
Hirtelen megállt. A leány lesütötte a szemét.
– Nem, – felelte, kört rajzolva czipőjének az orrával. – Nem. Nem
megyek.
Lewisham örömében ujjongani szeretett volna.
– Velem jön Immeringbe? – kiáltotta és miközben a keskeny gyalogúton
haladtak a nedves fű között, természetes őszinteséggel arról kezdett
beszélni a leánynak, hogy milyen kedves neki a társasága. – Nem
cserélném el, – mondta, kihíva az ellentmondást, – semmiért a világon…
Nem megyek vissza a munkámhoz. Nem törődöm vele. Nem bánom, akármi
történik is, mig együtt vagyunk ezen a délután.
– Én sem, – mondta a leány.
– Köszönöm, hogy velem jön, – mondta Lewisham túláradó hálával. –
Köszönöm, hogy velem jön, – ismételte és a kezét nyujtotta. A leány
elfogadta és igy haladtak, mig a falucska utczáját el nem érték.
Elhatározásuk, hogy elmulasztják a kötelességüket, akármi lesz is,
csodálatos bajtársi érzést váltott ki belőlük. – Nem tudom magát
Henderson kisasszonynak szólítani, – mondta Lewisham. – Higyje el,
képtelen vagyok rá. Higyje el… A keresztnevét akarom tudni.
– Ethel.
– Ethel, – mondta Lewisham, miközben a leányra nézett és bátorítást
keresett, hogy így szólította. – Nagyon szép név. De egy név se lehet
elég szép a maga számára… kedves Ethel.
A kis vendéglő Immeringben egy sárga violákkal teli kert mögött feküdt s
egy nagyon kövér és nagyon barátságos kicsiny asszony volt a gazdája, a
ki úgy mutatta, mintha testvéreknek nézné és állandóan „kedveseimnek“
szólította őket. Ezt a bizalmaskodást megengedve magának, csodálatosan
jó és meglepően olcsó teát adott nekik. Lewisham úrnak a bizalmaskodó
megszólítás nem nagyon tetszett, mert némileg az ő utolsó merészségét
látszott érinteni. De a tea, vajaskenyér és afonya-jam jobban izlett,
mint bármi más étel a világon. Az asztalon egy vázában nehéz illatú
violák állottak és Ethel mondogatta, hogy nagyon szereti őket s mikor
ismételte, a kis öreg asszony nógatta, hogy vigyen egy csokrot magával.
A kirándulásuk, alapjában véve, akkor vált botrányossá, mikor Immeringet
elhagyták. A nap már aranyos lapda volt nyugaton a kékes halmok fölött s
a mi két fiatal személyünket lángoló alakokká varázsolta, mégis ezek, a
helyett, hogy hazafelé indultak volna, a wentworthi utat választották, a
mely a forshawi erdőbe vezet. Mögöttük a majdnem teli hold megjelent a
kék égen, a fák fölött, kisértetiesen és kiváncsian s lassan olyan
mértékben növelte a fényét, a mint a nap letűnt az égről.
Kifelé menet Immeringből, a jövőről kezdtek beszélgetni. Nagyon fiatal
szerelmesek számára nincs más jövő, csak a közvetlen jövő.
– Ugyebár ír majd nekem? – mondta Lewisham, mire a leány azt felelte,
hogy nagyon „ostoba“ leveleket szokott írní. – Nekem ugyanis annyi írni
valóm van, – tette hozzá a fiú.
– Hogy akar írni nekem? – kérdezte a leány és az új akadályt kezdték
megvitatni, mely közöttük felmerült. Mert haza egyáltalán nem lehet írni
neki. Ebben a leány feltétlenül bizonyos volt.
– Az anyám, – kezdte, de rögtön elhallgatott.
Ez a tilalom elvágta a lehetőségét, hogy rögtönösen terjedelmes levélíró
legyen Lewisham úrból. Egyebet azonban tulajdonképen várni nem lehetett.
Az egész világ kedvezőtlen, valósággal rosszindulatú volt velük szemben…
A helyzetük ragyogó elszigeteltség volt – _à deux_.
Esetleg a lány találhatna valami helyet, a hova neki a leveleket
czimezni lehetne. Ez viszont csalásszerűnek tűnt fel neki.
A két fiatal lény így haladt egymás mellett, eltelve szerelmük
felfedezésével, de egyuttal annyira eltelve az ifjuság szemérmével, hogy
a _szerelem_ szó ezen a napon nem hagyta el az ajkukat. De a mint
beszéltek s a mint a jóindulatú homály sűrüsödött körülöttük, hangjuk és
szivük mindjobban összecsengett. De a mit beszéltek, hidegvérrel leírva,
olyan elcsépeltnek tűnnék fel, hogy helyesebb, ha elmellőzöm. Nekik
mindenesetre nem volt elcsépelt.
Mikor végre a kerülő úton megérkeztek Whortleyba, a hallgatag fák már
oly feketék voltak, mint a tinta, a hold arcza halavány volt és
varázslatos s a leány szeme úgy ragyogott, mint a csillagok. Még mindig
kezében tartotta a kökénygallyat, melyről már lehullott majdnem minden
virág. Az illatos sárga violák még mindig illatosak maradtak. Messze, a
távolság által ellágyítva, a whortleyi zenekar, ebben az esztendőben
először a szabadban, a vikárius háza előtt kenetes lassusággal valami
érzelmes darabot játszott. Nem tudom, hogy az olvasó emlékszik-e a kora
nyolczvanas éveknek erre a kedvelt melódiájára:
– Arczok, kik jöttök-mentek a drága álomhonból (bum, bum)
Emléket hozzatok a rég letűnt napokról…
A lényeges benne az ellágyulás és gyengédség bum-bum kisérettel. A
bum-bum a vidító elem benne, de reménytelenül vidító a szétáradó
szomorúság mellett, melyet még a gyenge melódia is súlyosbít. De fiatal
lelkekre másként hat az ilyesmi.
– Nagyon szeretem a zenét, – mondta a leány.
– Én is, – mondta Lewisham.
Lementek a West Street lejtőjén. Rézsút áthaladtak a hangok érczes és
kemény zürzavarán, a sárga lámpák kis megvilágított fénykörében. Többen
nézték őket és csodálkoztak, hogy a fiúk és lányok mire vetemednek
manapság s egy szemtanú viselkedésüket utólag egyenesen arczátlannak
írta le. Lewisham úr kollégiumi szegletes sapkáját viselte s így nem
lehetett félreismerni. Elhaladtak a whortleyi földesúri iskola előtt s
az ablak mögött, szinte bekeretezve látták Bonover úr sárga alakját, a
ki „szolgálatot“ tartott elkóborolt kisegítő tanítója helyett. A
Frobisherék háza előtt el kellett válniok egymástól.
– Isten vele, – mondta Lewisham. – Isten vele, Ethel.
A leány habozott. Egyszerre hirtelen mellette termett. Lewisham a kezét
a vállán, puha és meleg ajakát az arczán érezte, de mielőtt átkarolhatta
volna, eltűnt mellőle és belibbent a ház árnyékába. „Isten vele!“ –
hangzott a leány kedves, csengő hangja a homályból s mialatt Lewisham
még habozott a válaszon, kinyilt az ajtó.
Még egy pillanatra látta a leányt, feketén a tornáczon, nehány ki nem
vehető hangot hallott s azután bezárult az ajtó és magára maradt a
holdfényben, a leány ajkától még égő arczával…
Igy végződött Lewisham úr első napja a szerelemmel.