Bonover úr, teljesen mérlegelve az esetnek megfelelő szemrehányást,
délután, mikor Lewisham a krikettre ügyelt fel, váratlanul felbukkant. A
beszélgetés bevezetése gyanánt nehány megjegyzést tett az első tizenegy
játékának kilátásaira, melyeknek során Lewisham egyetértett vele, hogy a
kis Frobisher nagyon jó formát mutat ebben a szezonban.
Szünet következett. Az igazgató hümmögött.
– Ha jól tudom, – mondta, mintha még mindig az előbbi társalgást
folytatná és a játékra ügyelne, – ön _idegen_ Whortleyban?
– Igen, – felelte Lewisham. – Nem vagyok idevaló.
– De már kötött ismeretségeket a szomszédok között?
Lewisham úr zavartan köhögött, füle – az az átkozott fül – pedig
elvörösödött.
– Igen, – felelte habozva, – igen, már vannak ismerőseim.
– Idevalók, ugyebár?
– Igen, azaz nem. Tulajdonképen nem.
A vörösség Lewisham füléről átterjedt az arczára.
– Egy fiatal hölgygyel láttam önt társalogni a fasorban, – mondta
Bonover úr. – Az arcza némileg ismerős volt. Ki volt, ha szabad
kérdeznem?
Megmondja, hogy a leány Frobisherék rokona? Ez esetben Bonover úr
szokott álnokul barátságos módján még beszélni talál Frobisherékkel és a
dolog a leánynak lesz kellemetlen.
– A… anyámnak egy régi ismerőse, – felelte Lewisham úr alig hallható
hangon, elpirulva a saját becsületességén elkövetett erőszakon. –
Tulajdonképen csak egyszer találkoztam vele Salisburyban.
– Hol?
– Salisburyban.
– Hogy hivják?
– Smith, – felelte Lewisham kissé elhamarkodottan, de már egyuttal meg
is bánta a hazugságot, mely elhagyta az ajakát.
– Szép ütés volt, Harris! – kiáltotta Bonover és tapsolni kezdett. –
Szép ütés volt!
– Harris jól játszik, – mondta Lewisham.
– Igen, – hagyta helyben Bonover. – De mit is akartam mondani az imént?…
Igen! Azt hogy milyen csodálatos hasonlóságok vannak a világon. Itt van
valami Henderson, vagy Henson kisasszony, Frobisheréknél megszállva…
ugyanebben a városkában, a ki olyan, mintha valóságos mása volna annak
a…
– Smith kisasszonynak, – mondta Lewisham és érezte, hogy az előbbi
pirosság megint elönti az arczát.
– Nagyon furcsa, – jegyezte meg Bonover és gondolatokba mélyedve
szemlélte Lewishamot.
– Tényleg furcsa, – dadogta Lewisham, miközben átkozta a saját
ostobaságát és elfordította a tekintetét.
– Nagyon… nagyon furcsa, – ismételte nyomatékosan Bonover. – Valóban nem
vártam volna öntől, Lewisham úr, – tette hozzá, már az iskolaépület felé
irányozva a lépteit.
– Mit, igazgató úr?
De Bonover úr úgy tett, mintha már nem hallotta volna a kérdést.
– A fene! – mondta Lewisham úr. A kifejezés mindenesetre kifogásolható
volt és Lewisham úr ekkoriban ritkán is használta. Majdnem azon volt,
hogy utána megy az igazgatónak és megkérdezze, hogy kételkedik talán a
szavában. Tulságosan nyilvánvaló volt azonban, hogy micsoda feleletet
kaphat a kérdésére.
Egy pillanatig határozatlanul állott, azután sarkon fordult és
nekivadult léptekkel indult hazafelé. Izmai remegtek, a mint ment, arcza
pedig idegesen rángatózott. Lelkének vihara végül haragvó
méltatlankodásban csillapodott le.
– Az ördög vitte volna el! – adta elő Lewisham úr érveit a hálószoba
bútorainak. – Hogy az ördögbe nem törődik inkább a saját dolgaival?…
Törődjék a saját bajával! Mi köze az én dolgaimhoz! – harsogta a
mosdóállványnak.
A mosdóállvány nem is törődött Lewisham úrral.
– Túlbecsüli a hatalmát, tisztelt uram, – mondta Lewisham kissé
elcsendesedve. – Értse meg, hogy magam ura vagyok az iskolán kivül!
Mindamellett a Bonover úr intése után négy napig és néhány óráig
Lewisham úr annyiban megszivlelte az esetet, hogy abbanhagyta a
szabadban való tanulást és csökkenő sikerrel küzködött, hogy az
időbeosztás szellemét és betűit kövesse. Túlnyomó részben csak kinlódott
a felhalmozódott feladatokkal, nagyon lanyha energiával végezte őket,
vagy kinézegetett az ablakon. A magának előlegezett hirnév azt suttogta,
hogy az ujabb találkozás és beszélgetés a leánynyal akadály, gát és
zavaró körülmény az egyetemre való készülésének munkájában, teljes
lerombolása minden önfegyelemnek s kénytelen volt beismerni ennek a
belső hangnak teljes igazságát. Szerelmesnek lenni csak ostobaság lehet
és a szerelem másutt nem is lehet, csak a hitvány regényekben. Viszont
felvillant előtte egy szempár tekintete a szalmakalap karimájának
árnyában és elemi erővel vonta őt maga felé. Csütörtökön, mikor
visszatérőben volt az iskolából, távolról látta a leányt, de tüntetőleg
másfelé tekintve sietett őt elkerülni. Ez volt azonban a forduló pont.
Elfogta a szégyenérzés. Pénteken a szerelembe vetett hite megint forró
és erős volt, szive pedig telve megbánással az elvesztett napokért.
Szombaton reggel a leány képe annyira élénken állt előtte, hogy még a
legjobban előadható tárgynak, az algebrának a tanításában is folyton
megzavarta. Az iskolai órák befejeztével megfogamzott az elhatározása és
a hirnév hanyatt-homlok menekülni volt kénytelen. Délután elmegy és
bármiként is találkozik és beszél a leánynyal. Bonover csak egy
pillanatra jutott eszébe, hogy megint elűzze magától. Különben is…
Bonover úr kora délután aludni szokott.
Igen, elmegy, megkeresi és beszél a leánynyal. Semmi sem tarthatja
vissza.
Mihelyt ez az elhatározás megfogamzott benne, képzelődése valósággal
izzani kezdett, hogy mi mindent mondjon neki, hogy miként viselkedjék és
határozatlan, kedves álomképek tömege rajzott az agyában. Ezt mondja,
azt mondja, tulajdonképen nem mond semmit, csak egész mindenségét a
szerelmesnek csodálatraméltó érzése tölti be. Micsoda komondor tartotta
oly sokáig távol tőle! Mire is gondolt ő tulajdonképen? Hogy magyarázza
meg az elmaradását, ha csakugyan találkozik _vele?_ Feltéve, hogy
teljesen őszinte akar lenni…
Mérlegelni kezdte az őszinteség határait. Vajjon elhiszi-e neki, hogy
nem látta őt csütörtökön? Elhiszi-e, ha azt mondja neki?
… De rémes, mindezek közepette egyszerre megjelent Bonover úr azzal a
kéréssel, hogy vállalja el a felügyeletet Dunkerley helyett a
krikettjátszó téren ezen a délutánon. Dunkerley volt az idősebb kisegítő
tanitó, Lewisham egyetlen kollegája. A szemrehányásnak utolsó nyoma is
eltűnt Bonover modorából; mikor szivességet kért tőle, csak a kényúri
módja volt az olajág átnyujtásának. De ez a szivességkérés kegyetlen
megpróbáltatás volt Lewishamra. Egy sorsdöntő pillanatig a beleegyezés
határán ingadozott. Azután hirtelen felmerült előtte a hosszú délutáni
felügyelet, mialatt a leány esetleg örökre elmehet Claphamba.
Elfehéredett. Bonover úr az arczát figyelte.
– Nem, – felelte Lewisham úr tompán s csak miután ebben az egy szóban
kibökte mindazt, a miben bizonyos volt, kezdte magát valami mentségért
gyötörni. – Nagyon sajnálom, hogy nem állhatok a szolgálatára… de az
elfoglaltságom… Valóban, délutánra már másként vagyok lekötve.
Bonover úr szemöldöke összeránczolódott erre az áttetsző füllentésre és
tuláradó nyájassága egyszerre elborult.
– A feleségem egy ismerősét várja ma délután, – mondotta, – és
szükségünk lett volna Dunkerley úrra, hogy négyen legyünk a kroketthez…
– Nagyon sajnálom, – mondta Lewisham úr, elcsodálkozva, hogy Bonover úr
krokettet játszik.
– Ön is tud talán krokettezni? – kérdezte Bonover úr.
– Fogalmam sincs a játékról, – felelte Lewisham.
– Ha Dunkerley úr kérné meg önt?… – kérdezte a tárgyra ismét visszatérve
Bonover, ismerve Lewishamnak a formák iránti előszeretetét.
– Óh nem, egyáltalán nem ez volt az okom, – felelte Lewisham, mig
Bonover még mindig összeránczolt szemöldökkel, megbotránkozó csodálkozás
hangulatában, hagyta el őt. Lewisham elfehéredve és megmeredetten állt
és csodálkozott a saját rendkivüli szilárdságán.