A bűvös órarendnek, annak a varázsos eszköznek, mely hivatva lett volna,
hogy a szórakozás démonait elűzze Lewisham úrnak a hírnévhez vezető
útjáról, hiányossága volt, hogy nem kapcsolódott hozzá olyan záradék,
mely eltiltja a szabadban való tanulást. Az órarendnek ez a hiányossága
az ablakon való kinézegetést követő napon, a megelőzőnél talán még szebb
és csábítóbb napon, derült ki, mikor fél tizenkettő tájban, a helyett,
hogy az iskolából egyenesen hazatért volna, Lewisham úr ezt a
hiányosságot kihasználta és lépteit – Horatiusszal a zsebében – a park
kapuja és az ősrégi fákból álló fasor felé irányozta, mely a széles
Whortley-uradalmat veszi körül. A gyanus indító okot tökéletes sikerrel
leplezte el önmaga előtt. A fasorban – minthogy az úton csak nagyon
kevesen járnak – zavartalan olvasásra számíthat. A szabad levegő, az
álló magatartás mindenesetre jobb, mint a fülledt, bágyasztó
hálószobában való ülés. A szabad levegő feltétlenül egészséges, edző
hatású és kellemes…
A nap szeles volt és a virágzó fák állandóan zizegtek, ide-oda
hajtogatták gallyaikat.
A bükkfák koronája aranyos napfényben úszott és az alsó ágakon már
mindenfelé az új zöld lomb serkedezett.
„Tu, nisi ventis
Debes ludibrium, cave“,
volt épen a körülményeknek nagyon megfelelő verssor, mely Lewisham úr
agyát foglalkoztatta. Gépiesen igyekezett, hogy a könyvet egyszerre
három helyütt, a szövegnél, a jegyzeteknél és fordításnál nyitva tartsa,
mialatt a szótárban a _ludibrium_ után kutatott, mikor veszedelmesen a
lap felső szélén kalandozó figyelme átugrott a számára kijelölt kereten
és hihetetlen gyorsasággal száguldott lefelé a fasorban…
Egy fehér-virágos szalmakalapot viselő leány közeledett feléje. A leány
is „irodalmilag“ foglalatoskodott. Lassan lépegetve, olyan buzgón írt,
hogy nyilvánvalóan nem vette észre Lewisham urat.
Érthetetlen hevülés fogta el Lewisham urat, olyan hevülés, mely egy
véletlen találkozás feltevésével nem volt megmagyarázható. Mintha valami
suttogott és gyanús módon így hangzott volna: „Ő az!“ Lewisham úr ujját
könyvében tartva haladt, készen arra, hogy lapjaiba merül, ha a leány
feltekint. Közben a könyv felett a leányt nézte. A _ludibrium_ egészen
elpárolgott belőle. A leány nem vette észre közelségét, állapította meg
Lewisham úr s az íráson törte fejét, hogy vajjon mi lehet. Találgatta,
hogy mi lehet. A leány arcza, melyet a lefelé szegzett tekintet
megkomolyított, gyermekesnek látszott. Ringó szoknyája rövid volt s
látni lehetett czipőjét és bokáját. Lewisham úrnak feltűnt bájos,
könnyed járása. Üde és ragyogó alak közeledett a napfényben feléje, a
mely, mint utólag bizonyos csodálkozással eszmélt rá, teljesen kívül
esett a _Vázlaton_.
A leány folyton közelebb, közelebb jött, szemét állandóan lefelé
szegezve. Lewisham urat bizonytalan és oktalan gondolatokkal töltötte el
ez a váratlan találkozás. Különös volt, hogy a leány még mindig nem
vette észre őt. Lewisham úr valósággal sajnálkozva gondolt a pillanatra,
mikor a leány feltekint, pedig hát mit várhatott ettől a pillanattól!…
Az járt az eszében, hogy a leánynak mi ötlik a szemébe, ha őt meglátja s
hogy bizonyára azon fog csodálkozni, hogy hova lóg sapkájának a rojtja,
mely néha eltakarta az egyik szemét.[1] Bizonyára már lehetetlen, hogy
felemelje a kezét és megigazítsa. Közel volt hozzá, hogy remegjen az
izgatottságtól. Lépése, mozdulatai, melyek rendesen önkénytelenek
voltak, bizonytalanra és nehézkesre változtak. Azt lehetett volna hinni,
hogy azelőtt sohasem találkozott emberi lénynyel… Mind közelebb, már
csak tiz yard, kilencz, nyolcz. Elmegy a leány talán mellette, a nélkül,
hogy feltekintene?…
Azután a tekintetük találkozott.
A leánynak dióbarna szeme volt, de Lewisham úr, a ki még kezdő volt a
szemek tekintetében, nem tudott szavakat találni a meghatározásukra. A
leány komolyan tekintett rá és úgy látszott, nem vett észre rajta semmi
különöset. Ellebegett mellette a fák között és elment s nem maradt utána
egyéb, mint az üres fasor és a naptól megvilágított, zölden csillogó
üresség.
A látomás elmúlt.
Távolról a szél suhogása szárnyalt Lewisham úr felé s a következő
pillanatban valamennyi gally recsegett és ropogott és minden ág
megzörrent felette. Úgy látszott, mintha sürgették volna, hogy
távolodjék a leánytól. Az elfakult száraz levelek, melyek valamikor
zöldek és frissek voltak, felkerekedtek, egymásnak rohantak,
ugrándoztak, forogtak és tánczoltak. Mintha valami nagyobb levél súrolta
volna a nyakát, fennakadt egy pillanatra s azután elhagyva őt, repült
tovább a fasorban.
Valami vakítóan fehér dolog volt! Egy papirlap, a melyre az imént a
leány írt.
Lewisham úr az alkalmat, a mit sokáig lesett, nem szalasztotta el.
Oldalra pillantott a válla fölött és rögtön megértette. Félszegsége
eltűnt. Horatiusszal a kezében üldözésre indult és tíz ugrással
hatalmába ejtette a megszökött okmányt. Azután a diadaltól felhevülten,
a leány felé fordult, kezében lobogtatva a zsákmányt. Mikor felvette,
rögtön meglátta, hogy mi van rá írva, de pillanatnyilag maga az esemény
teljesen uralkodott rajta. Nehány lépést tett a leány felé s csak azután
eszmélt rá, hogy mit látott. Vonalak és nagybetük, szabályosan ismétlődő
távolságban egymástól! Lehetséges volna?… Megállt. Szemöldökét
összeránczolva, az írásra pillantott, majd maga elé tartotta és egész
nyiltan szemügyre vette. Töltőtollal volt írva s a szöveg ismétlődött.
„_Iskolában lármázni nem szabad!_“
Azután újból:
„_Iskolában lármázni nem szabad!_“
Azután folytatólag tovább:
„_Iskolában lármázni nem szabad!_“
„_Iskolában lármázni nem szabad!_“
Ez a szöveg folytatódott végig az egész oldalon, olyan gyerekes írással,
mely szokatlanul hasonlított a kisebbik Frobisher fiúéhoz.
– No nézd csak! – mondotta magában Lewisham úr és az új jelenség láttára
meglepetésében kizökkent minden elfogódottságából… Nagyon jól emlékezett
a büntetés körülményeire. A kisebbik Frobisher kissé nagyon is hangos
volt magyarázat közben és ennek köszönhette az ügyet… Mikor látta, hogy
a leány mit csinált, az a bizonytalan körvonalú kép, melyet róla
megrajzolt, csorbát szenvedett. Ugy érezte, mintha megcsalták volna. De
ez az érzés csak egy pillanatig tartott.
A leány egyenesen feléje tartott.
– Lesz szives visszaadni a papiromat, kérem? – kérdezte lihegve. Mintegy
két inch-csel volt alacsonyabb Lewisham úrnál. „Észrevetted félig
nyitott ajkát?“ – kérdezte az anyatermészet halk suttogással Lewisham
úrtól, – a mire különben később ő maga is visszaemlékezett. A leány
szeméből a szemrehányásnak az árnyalatát lehetett kiolvasni.
– Azt hiszem, – mondta Lewisham úr először ellenkezve, – ezt nem kellett
volna magénak megtenni.
– Mit nem kellett volna megtennem?
– Ezt. Iskolai büntetés a diákjaim számára.
A leány hirtelen felhúzta a szemöldökét, azután hirtelen leeresztette és
reánézett.
– Ön Lewisham úr? – kérdezte úgy szinlelve, mintha semmiről sem tudna s
e pillanatban fedezne fel valamit.
Nagyon jól ismerte Lewisham urat, a mi épen egyik oka volt annak, hogy a
büntető feladatot írta, de a nemismerést tettetve alkalma volt, hogy
mondjon valamit.
Lewisham úr igenlőleg intett.
– Szentséges Isten! Akkor rajtakapott engem…
– Attól tartok, – felelte Lewisham. – Attól tartok, hogy rajtakaptam…
A következő pillanatban megint egymásra meredtek. Azután a leány
mentegetőzésre szánta magát.
– Frobisher Teddy az unokaöcsém. Tudom, hogy ezt nem kellett volna
tennem, de láttam, hogy szegénynek oly borzasztó sok a dolga és oly nagy
bajban van. Nekem pedig semmi dolgom sem volt. Én voltam az, a ki
felajánlottam neki…
A leány megállt és Lewisham úrra nézett. Ugy látszott, hogy
befejezettnek tartja a magyarázatot.
A szemek találkozása határozottan zavaró hatású volt. Lewisham úr a
büntetési ügybe igyekezett belekapaszkodni.
– Magának ezt nem kellett volna tenni, – felelte határozottan.
A leány először a földre, azután megint a szemébe nézett.
– Nem, – felelte. – Magam is azt hiszem, hogy nem kellett volna tennem.
Nagyon sajnálom.
A földre tekintés, majd a felpillantás más váratlan eredményt idézett
elő. Lewisham úrnak úgy tűnt fel, mintha nem a beszélgetésük tárgyáról,
hanem valami másról vitatkoznának. Mindenesetre oly lehetetlen feltevés,
melyet csak zavart állapotának lehetett tulajdonítani. Komoly kisérletet
tett, hogy a szemrehányás talaján maradjon.
– Biztosíthatom, hogy megismertem volna az írást.
– Én is azt hiszem, hogy megismerte volna. Nagyon helytelen volt tőlem,
hogy őt rábeszéltem. Higyje el… én ajánlottam neki. Szegény olyan nagy
bajban volt. És én azt hittem…
Megint félbeszakította a mondatot és arczát halavány pirosság öntötte
el. Hirtelen, ostoba módon, Lewisham úr úgy érezte, mintha az ő ifjúi
arcza is pirulni kezdene. Szükségét érezte, hogy ennek a kettős
pirulásnak az érzését valahogyan elűzze.
– Biztosíthatom, – mondta nagyon komolyan, – hogy sohasem adok fel
büntetést, sohasem, hacsak a gyerek meg nem érdemli. Ez szabály nálam…
Ez mindig szabály volt nálam… Ebben nagyon lelkiismeretes vagyok.
– Nagyon sajnálom, – mondta a leány őszinte megbánással. – Ostobaság
volt tőlem.
Lewisham érthetetlen módon kellemetlenül érezte magát, hogy a leánynak
mentegetőznie kell és megint azért beszélt, hogy a további arczpirulást
megakaszsza.
– Nem _így_ értettem, – mondta erőltetett jókedvvel. – Alapjában véve
nagyon szép, mondhatom, nagylelkű volt magától… És tudom, meg tudom
érteni, hogy a maga szivessége…
– Őt is bajba rántotta. És a szegény Teddy most bajba kerül, hogy
elfogadta…
– Dehogy, – kapott Lewisham úr az alkalmon, megkisérelve, hogy ne
nevessen annak a hallatára, a mit maga mond. – Nekem nem kellett volna
elolvasnom ezt, mikor felemeltem… nem lett volna szabad elolvasnom…
következésképen…
– Nem vesz tudomást róla? Csakugyan?
– Bizonyára nem, – mondta Lewisham úr.
A leány arcza felderült, Lewisham úr arcza pedig rokonszenvesre
változott.
– Semmi az egész… a legkevesebb, ha nem veszek róla tudomást.
– Pedig a legtöbb ember nem tenne így. A tanítók rendesen nem ily…
lovagiasak.
Lewisham úr lovagias volt! A szó sarkantyú módjára hatott. Valami
bolondos ösztönzésnek engedelmeskedett.
– Ha kivánja… – mondta.
– Mit?
– Ha kivánja, nem lesz szüksége erre. A büntetést értem. Elengedem neki.
– Valóban?
– Megtehetem.
– Nagyon kedves magától.
– Szót sem érdemel… Semmi az egész. Ha csakugyan kivánja…
Lewisham úr valósággal megtapsolta önmagát ezért az igazságon elkövetett
botrányos sérelemért.
– Nagyon kedves magától, – ismételte a leány.
– Semmi, igazán, semmi, – mondta Lewisham úr.
– A legtöbben nem tennék meg.
– Tudom.
Szünet.
– Rendben van, – tette azután hozzá. – Teljesen rendben van.
Szivesen mondott volna még többet, valami ötleteset és eredetit, de
semmi sem jutott az eszébe.
A szünet tovább tartott. A leány az üres fasort nézegette. A
beszélgetésnek, a ki nem mondott dolgok pillanatnyi sorozatának véget
kellett érni… A leány Lewisham úrra tekintett és megint mosolygott. A
kezét nyujtotta neki. Kétségtelenül, ez volt a leghelyesebb, a mit
tehetett. Lewisham úr megfogta a kezét és hiába keresett valami hiányzó,
megrendítő kifejezést.
– Igazán nagyon kedves magától, – ismételte a leány, mikor kezét
nyujtotta.
– Szóra sem érdemes, – mondta Lewisham úr és hiába kereste, hogy valami
mást mondjon, valami szellemeset, a közhelyek után. A leány keze hideg,
puha és mégis szilárd volt, nagyon kellemes érzés volt kézben tartani s
ez a megfigyelés minden más gondolatot elnyomott. Lewisham úr egy
pillanatig tartotta, de semmi sem ötlött az eszébe.
Rajtakapták magukat, hogy még mindig egymás kezét tartják. Mindketten
elmosolyodtak és ostobának találták a helyzetet. Bizalmas ismerősök
módjára szorították meg egymás kezét és félszegen húzták vissza. A leány
félénken pillantott a fiúra, mintha haboznék.
– Isten vele, – mondta azután és hirtelen útnak indult.
Lewisham úr meghajtotta magát a távolodó alak felé, kollegiumi
sapkájával a tizenhetedik századra valló ivet kanyarított s azután úgy
érezte, mintha bensejének ismeretlen tájékain lázadás ütne ki.
A leány még alig tett hat lépést, mikor Lewisham megint mellette
termett.
– Kérem, – mondta megdöbbenve a saját vakmerősége fölött, miközben
szögletes fövegét olyan félszegen tartotta maga elé, mintha temetésen
volna. – De az a papirlap…
– Nos? – mondta a leány, természetszerű meglepődéssel.
– Megkaphatom?
– Minek?
Lewisham úr valami elfulladó örömet érzett, mely ahhoz volt hasonlatos,
mintha havas lejtőn csúsznék lefelé.
– Szeretném, ha az enyém volna.
A leány mosolygott és felhúzta szemöldökét, de Lewisham úrnak
izgatottsága sokkal nagyobb volt, semhogy mosolyogni tudott volna.
– Nézzen ide! – mondta a leány és kibontotta a már gombóczczá összegyűrt
papirlapot. Kissé erőltetve nevetett hozzá.
– Nem így értettem, – mondta Lewisham úr, szintén elmosolyodva.
Türelmetlen mozdulattal elkapta a papirlapot és remegő ujjaival
kisimítani igyekezett. Nem haragszik meg érte? – kérdezte azután.
– Megharagudjam, miért?
– Ha megtartom.
– Miért haragudnék meg érte?
Szünet. Szemük megint találkozott. Furcsa elfogódás vett rajtuk erőt. A
csend lüktetett körülöttük.
– Most már csakugyan mennem kell, – mondta a leány hirtelen, szintén
erőltetve a szavakat. Megfordult és Lewisham urat magára hagyta, egyik
markában, mellyel a könyvet is tartotta, a gyűrött papirdarabbal, mig
másik keze ismét tiszteletteljesen meglóbálta kollegiumi sapkáját.
Lewisham úr a leány távolodó alakját nézte. Szíve feltünő hevességgel
dobogott. Milyen fénylő, milyen élettől ragyogó volt a leány! Kis kerek
napfoltok futottak csillogva végig rajta, a mint haladt. Először
sebesen, azután lassabban haladt, kétszer-háromszor oldalt tekintett, de
hátra egyszer sem, mig csak a park kapujához nem ért. Ott visszafordult,
távolodó barátságos kis alakja búcsút intett és eltűnt.
Lewisham úr arcza piros volt és szemét tágra meresztette. Elég különös
módon a lélekzete elfulladt. Jó ideig az üres fasor végére meresztette a
tekintetét. Azután a kezében becsukott és elfelejtett Horatiushoz
préselt zsákmányra fordította a szemét.